Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-08 / 6. szám
12. oldal MONDJA, MARHA...! Irta: HALÁSZ PÉTER Halált Pátat Bizonyára akadnak még olyanok, akik emlékeznek a harmincas évek hires pesti plakátjára, melyről egy szomorú marha meredt bánatosan a járókelőkre, alatta pedig a költői kérdés: “Mondja, marha, mért oly bus??” “Mert olcsóbb a ponty, mint a hús?” Az idők távlatából világosan látszik, hogy a plakát koncepcióját annakidején lélektanilag elhibázták: a harma egyáltalán nem bus amiatt, hogy drágább, mint a ponty, sőt, drágább, mint minden egyéb, a marha inkább örül neki és büszke rá. Mindennél jobban illusztrálja ezt a marha angilai helyzete. Miközben a miniszterelnök által kinevezett háromtagú bizottság járja a londoni Smithfield marhapiacot annak földerítésére, hagy miért rakétázott a marhahús ára a csillagok magasságába, az utóbbi hét során — a háziasszonyok bojkottja is éreztetni kezdi hatását, nem veszik a marhahúst a hentesnél, mire a hentes sem veszi a nagyvágótól, a nagyvágó sem veszi az állattenyésztőtől és remény mutatkozik arra, hogy a marhahús ára — legalábbis egy időre — stabilizálódik. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a marha valamivel tovább él. Miért búsulna a számára kimondottan kedvezőtlen fordulat miatt? Megfizethetetlen marhának hosszú az életvonala. Dehát nincs olyan marha, amelyik azt képzelné, hogy az árak tartósan leszoríthatok. Ennek pedig nagyon egyszerű magyarázata van: a marhahúsexport hatalmas mértékben megnövekedett, nem is csak Angliának az Európai Közös Piachoz való csatlakozása miatt, de azért is, mert világviszonylatban emelkedett a marhahús iránti kereslet. Franciaország és Nyuigat-Németország például az elmúlt esztendőben kétszer-háromszor annyi angol marhahúst vásárolt, mint 1971-ben, Svájc pedig kereken nyolcszorannyit. Sőt, vannak uj kliensek is: a japánok például a legutóbbi évekig nem ették a marhahúst, de mostanában étrendjükbe iktatták. A jómódhoz illik a szték és a roastbeef, a japánok pedig igazán jómódú emberek lettek. Angliától is nagymennyiségű marhahúst vásárolnak tehát és plasztikot, fényképezőgépet, valamint Toyota automobilt küldenek helyette. Az angol háziasszonyokat azonban nem vigasztalja meg a Toyota. Tegnap például Mrs. Shirley Milner, egy militáms nőszövetség elnöfcnője Derbyshireből a smithfieldi piacra utazott és ott egy ilyen feliratú táblával tüntetett: “A Brit marha a briteket illeti!” Mire Douglas Noakes, a vásártelep felügyelője ezt mondotta: — A marha oda megy, asszonyom, ahol a pénz van! Ez bizony igy igaz. Ezért mondják, hogy mostanában a hentesek a marhahúst zárják páncélszekrénybe és a pénzüket teszik a jégverembe. Aranyat ér a marha. A hét elején kasszafurók hatoltak be a Derbyben levő Wood streeti vágóhidra és onnan 500 fontsterling értékű marhahúszsákmánnyal távoztak. Ráadásként magukkal vittek valamelyes uj-zélandi bárányhust is. — Ezért mondotta a derbyi rendőrfőnök: — A bankok helyett a vágóhidak előtt kell megkettőzni az őrséget! Hát akkor mit esznek az angolok? Még kimondani is szégyen: spaghettit! Eddig évente húsz százalékkal emelkedett az angliai makaróni-fogyasztás, de nagyon valószínű, hogy az emelkedés üteme meggyorsul. A legnagyobb brit makaróni-gyár, a 96 esztendős James Marshall vállalat, amely eddig Skóciában, a Glasgow melletti Bridgetonban működött, ebben a hónapban lezárja a régi gyártelepet és vadonatúj, kétszázezer font befektetéssel épített modern üzemhelyre költözik a Cumbernauld-megyei Blairlinnbe. James Marshall, a gyár alapítójának unokája bízik abban, hogy az angolok előtt a spaghetti és makaróni fogyasztásának fényes jövője áll. Tudvalevő, hogy a skót fennsíkon legel a világ legjobb minőségű marhája, de azt a skótok többnyire eladták és makarónit ettek helyette. Tudta száz évvel ezelőtt a mai cégfőnök nagypapája, hogy hol kell spaghetti- és makaróni-gyárat alapítani. Most aztán, a vevő-kör kiterjedésével beljebb költözhet a szigetországba. Szó ami szó: a halárak csökkenéséről is beszámolnak a mai lapok. De hogy a marha emiatt búsulna! Minden lap első oldalán szerepel, vitáznak róla, harcolnak érte, versengenek kegyeiért. Komoly reménye van arra, hogy kiárazza magát a piacról. A plakát feliratát talán igy kellene módosítani: “Mondja, marha, mire vág fel? Hogy nem vágják le?” BORODI LÁSZLÓ: Árny és fény... AZ ÉREM MÁSIK OLDALA Indokínában lassan elcsitulnak a háború zajai, de a hazatérő katonákat és hadifoglyokat újabb feladat várja. Egy hadifogoly, aki legszebb életkorának esetleg 7—8 évét is fogságban töltötte, bizony az első hetekben furcsának véli a régi otthoni környezetet, de rosszabb esetben rendkívül nehéznek tartja az amerikai gazdasági életbe történő visszailleszkedését. Gondolatai beárnyékolják az első napok örömeit és talán csalódással, ha nem keserű méreggel tölti el az a tudat, hogy felesége belefáradt a hosszú várakozásba és máshol keresett társaságot magának. Gyermekei esetleg meg sem ismerik már, hiszen 8 év hosszú idő — azalatt a gyermekből felnőtt, a csecsemőből pedig nyíltan gondolkodó gyermek vált. A beilleszkedést tehát nemcsak társadalmi fokon, de magán a családi köteléken belül kell megkezdenie. Beilleszkedni, hova, miért, vetődik fel a jogos kérdés a volt hadifogoly fejében és talán magát álltatva nem akarja felismerni, hogy az élet tovább hömpölyög régi medrében, mintha mi sem történt volna. Lesznek jó páran, akik úgy érzik majd, hogy a társadalom csak elnézett felettük. Jó páran gondolják, hogy életük legszebb éveit példátlanul, minden nemes ok nélkül vesztették el. Igen, lesznek olyanok is, akik felháborodott kérdéssel fordulnak Washington felé és a Pentagontól várnak magyarázatot a késői békekötésre és arra, hogy miért kellett céltalnul hónapokat vagy esetleg éveket a kommunisták fogságában eltölteniük. A békekötés eredménye tehát nemcsak a háború elcsitulása Indokínában, de számos amerikai katona csalódottsága, esetleg életkedvének elvesztése. Hiába az éremnek két oldala van... és a másik oldalt sem lehet eltitkolni. TURISTA SZEMMEL (Folytatás a 9-ik oldalról) ják elhagyni az iskolát, ha a közeibe kell menniük, ahová gyalogosan elsiethetnek. És öt óra után? Egyik kollégánk, akivel szerettem volna meginni egy feketét, illetve elbeszélgetni .sajnálkozva jelentette ki: — Ma nem tudok. Különórám van, fél hatkor a város másik végén. Jó, ha odaérek . . . És öt órakor újra kézen fogtuk a kislánykát, megindultunk a metro felé és szépen haazmentünk. Jóformán minden hétköznap hasonló volt. Hazaérkezés után 5—7 perccel barátom leült az Íróasztalához és a másnapi órák előkészitéséhez fogott. Fél nyolc óra tájban ülünk vacsorához. Közben egy-egy pillantás a már nyitott televízióra. Ha érdekesebb színdarabot, vagy filmet sugároz a TV, akkor meghallgatják, ugyancsak a híradó műsort, a napi aktualitásokat. De többnyire a könyvekbe, jegyzetekbe bújnak. S ahogy egyik különórát ad, a másik egy-egy kritikát, vagy eszszét ir valamelyik lapba, vagy — urambocsá! — szépirodalmi müvei próbálkozik, akárcsak nálunk; az ambíció hajtja őket, de az élet is drága s bizony a vakációpénzbe az éjszakai különórák is benne foglaltatnak. Vasárnap mindnyájan beülnek a kocsiba s a szülőknél ebédelnek, már akiknek Párisban élnek a szülei. De azért esténként olykor megjelenik egyegy barát, kolléga, s együtt költik el a vacsorát. Különben az étkezés ideje ad lehetőséget sokszor a társadalmi érintkezésre, még akkor is, ha későre nyúlik olykor a beszélgetés. Bizony hétköznap még nem láttam egyik barátomat se séta közben. Amikor egyikkel vacsorázni mentem egyszer, s egy szép, fényes utón indultunk el a diáknegyedben,, hamar befordult egy kis utcácskába, ahol csak egy sor autó aludt az ut egyik szélén, s csönd s ódon falak vettek körül, meg egy festői külsejű rozoga kis kávézó — átszellemült mosollyal jegyezte meg: — Úgy szeretem ezt a régi Párist! Úgy élvezem ezt a nyugalmat és patinás levegőt! Lassan eltűnik az egész, lebontják és modem bérházakat építenek a helyébe . . . Eltűnik a varázsa, szertefoszlik a hangulata ... mi marad belőle ? Egy sereg egyforma vagy hasonló épület, ahol megnyomsz a kapualjban egy gombot s várod, hogy beszóljanak a mikrofonba, jelezzék, hogy otthon vannak és kinyissák egy másik gombnyomással a kaput, hogy felmehessél . . . Nyilván kényelmesebb igy, de nem sóik vonzót találok benne . . . És ez a hang is Páris, egy fiatal tanár hangja. Örvös Lajos HÚSDARÁLÓ (Folyt a 11. oldalról) rólunk valami olasz haszontalanságot. Ha nem Velencében, akkor Udinában, de ha ott sem, akkor Tarvisioban, a határnál, egész biztosan attól való félelmünkben, hogy nyakunkon marad valamennyi lira. Visszafelé az Ossiacher-tó partján egy idilli kis szállodában szoktunk megszállni, másnap délre aztán már készülhet a Stefánia-fasirt, amelybe kemény tojást szokás belesütni . . . Szóval mifelénk az alkatrész-hiány nem probléma. Azt hiszem, a pestiek se morognának annyit miatta, ha beugorhatnának a ház előtt álló kocsijukba és elszaladhatnának Velencébe kávémasinába való gumi-gyürüért, vagy Münchenbe autógyertyáért. Persze csak úgy, útlevél nélkül, ahogyan mi szoktunk.
