Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-08 / 6. szám
IS. oldal RÉMES RÍMEK: NEVETŐ FEJFÁK Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE A népi kultúra legközvetlenebbül és legérthetőbben a 'költészetben fejlődött ki: a népdalban és a népmesében. Egy igen figyelemre méltó ága ennek a költészetnek az un. “nevető fejfa költészet”. Ezekben az egyéni rögtönzésekből fakadt humoros hatású sírfeliratokban sok a kántori csinálmány, de még több a falusi rim-müvészek és fejfafaragók kigondolása. — Természetesen, közvetlenek, de néha éppen ezért, mosolyra bírják a más falubelit. Ez aztán hazaviszi a furcsaságokat, otthon meg utánozni, színezni és élezni kezdik őket, és ezzel megteremtik a nevető fejfa költészetét. Furcsa rimjáték és ötletesség jellemzi őket, még a puszta névrimeket is: * Itt nyugszik Papp Marcella. Nyugvóhelye e parcella. Itt nyugszik Szentpéteri Sára. Eltörött a pipa, megmaradt a szára. * Kiss Ferenc vala a nevem, Ni, a halál hogy elbánt velem. Máskor a névre rímelő sor több személyes vo natkozást tartalmaz: Itt nyugszik Anton Hegedős, békén szelíd, a harcban hős, angyal volt ő az életben, s káplár a negyedik ezredben. * Itt nyugszik Peski, Ki a sírból les ki, Nem kell néki turóscsusza, Mert ő rég a sírba csusza. Székely-Molnár Imre A puszta rimjáték másik fajtájában nem a halott neve kapja a játékos rímet, hanem a sirvers más fontos szava: Itt nyugszik Kelemen, Felrúgta a tehene, Most itt nyugszik ehen-e. * Eltávoztál tehát Kelemen Borbála, Illatozzál mennyben, mint a majoránna. * Itt nyugszik Szűcs Kata erényes szűzi lány, Gyászolja egyetlen kisfia Mihály. * Itt nyugszik Lakatos Sára, Itt vagyon ő eltemetve, És most történik meg először vele, Hogy senki sem fekszik mellette. A népjellemre nézve azonban az efajta külső külső humornál sokkal értékesebb a csufolkodó sirvers, mert a nép lelkének belsejébe enged belepillantást. Gúnyolja a mértéktelenséget, a nagyevőt és a nagyivót, a verekedőt, a legényes és és megesett leányt, a hárpia asszonyt; s mint előbbiekben is, megnyugszik a sors meg nem változtatható folyásában. ÁLLATI TÖRTÉNET : : : a kerítés két oldalán Naponta több órát ugattak ott a kerítésnél. De nem ám egymással szembe fordulva, vagy éppen az orrukat a drótfonat hézagain át összedugva. Hiszen így talán nem is lehetett volna igazán ugatni, legfeljebb néhány türelmetlen és sürgető vakkantásra lett volna módjuk, s végül csak nyüszítettek volna csendesen és izgatottan, fülüket hegyezve, egyik mellső lábukat felemelve, nedves és fekete orruk hegyén a felismeréssel, hogy nézdcsak, én is kutya, te is kutya és kerítés ide kerítés oda, ne azt nézzük, ami elválaszt bennünket, hanem azt, ami összeköt. Nem, ők ném ezt tették. Valami vad és keserű gyűlölet forrt bennük, ez kristálytiszta és nagyhatású nitroglicerinné szűrődött belsejükben a generációk során, és ahogy megpillantották egymást, azonmód robbanniuk kellett, az égre bömbölve, szerteszét fecskendezve pogány dühüket. Lehet, hogy csak a kerítés tette, mert egyébként békés és inkább jólelkü ebek voltak, farkcsóválva köszöntötték még a postást is, s ha néha kaján kaffantásokkal a füvön konferenciázó madarak közé rontottak, azok meg sem rebbentek, mert tudták, móka csak az egész. Az elkeseredett és vak gyűlölet csakhamar kész és szigorúan meghatározott formákat öltött, ezek a kutyák pontos rituálé szerint utálták egymást. A kisebbik — egy szakállas és zsemlyeszinü pettyekkel telehintett jószág — a sarok felől közeledett az utcán. Orrát a levegőbe emelte, vidor és szvinges léptekikel lejtett végig a salakos járdán, nem nézett sem jobbra, sem balra, igyekezett olyan hatást kelteni, mint egy békés, tiszteletreméltó egyén, aki nem túlságosan sietősen, de mégis eltökélten megy a dolga után, miközben az élet apró kellemességein tűnődik, mint amilyen a szalonnabőr, az elhajított teniszlabda, vagy a lámpaoszlop. Ahogy a kerítés széléhez ért, rárontott a nagyobbik. Ez roppant szőrös volt és nagyon fekete, csak a lábán viselt négy kis fehér tornacipőt, a balszemén meg egy fehér monoklit. A ház sarkától indult, ahol mostanáig csendesen szunyókált, fél lábát egy aluminium tányérban nyugtatva. Világrekordidő alatt tette meg a távolságot a ház sarkától a kerítésig, mint egy vinnyogó, reszkető fekete bomba. A következő pillanatban őrjöngő dühvei kezdtek vágtatni egymás mellett a kerítés kétoldalán. A szakállas és zsemleszínű pettyekkel tarkázott kívül, az utcán, a monoklis fekete belül. Ugatásuk már nem is volt ugatás, bömbölés volt és halálsikoly, pokolbeli ördögök üvöltöttek egymásra mérhetetlen és gonosz gyűlöletüket, vért és nyált csorgatva, bele-belemarva a kerítés drótjába, meg-megpöndörödve az indulattól. Ahogy a kert végébe értek, sarkon fordultak és rohantak visszafelé, tébolyultam lihegve, torokhangokat hallatva fel és alá, számtalanszor. A környék lakói nem honorálták ezt a sűrűn megismétlődő drámát, nem hatotta meg őket a kutyái szenvedély áradása. Ellenkezőleg, ultimátumot intéztek a ház gazdájához: ha nem foganatosít hathatós intézkedéseket a tébolyitó zenebona felszámolására, a rendőrséghez fordulnak jogorvoslásért. A tulaj gondolt egyet és kinyitotta a kerítés kapuját. Hát férjenek egymáshoz, tépjék szét és falják fel egymást, ha már ennyire lebirhatatlan a gyűlöletük. Ez volt a bevallott célja, de motoszkált benne egy hátsó gondolat is. Egy reménység. Hogy a harci felék egymás közelébe kerülvén majd mélységes felismerésre jutnak. Rájönnek, hogy jóllehet egyikük szakállas és zsemleszin pettyekkel tarkázott, a másik meg fekete és monoklis, de mindketten kutyák és ez a lényeg. Ezt a felismerést — vélte tovább a tulaj — semmi esetre sem követi egymás vicsorgó felkoncolása, inkább némi informativ jellegű szaglászás, esetleg jegyzékváltás egy közeli fa törzsének kétoldali igénybevételével. Mindezek után pedig az is elképzelhető, hogy a felek végül egymás oldalán vágnak a mezőnek, bizonyos alkonyi illatok kikurkászása tárgyában. A gondolatot tett követte és a tettet meglepő fordulat. A kutyák legközelebb is bömbölve, és átkozódva vágtattak fel és alá a kerítés két oldalán. A kert egyik sarkától a másikig, számtalanszor el a nyitott kapu előtt is. Talán nem vették észre, hogy a kapu nyitva áll. Mert megszokták, hogy zárva van. Talán nem is akarták észrevenni, mert megszokták, hogy a kerítés két oldalán veszélytelenül és szabadon gyűlölhetik egymást. Talán nem is egymást gyűlölték. Csak magát a gyűlöletet imádták. Roppant ostoba kutyák voltak. Peterdi Pál. GÖRBE TÜKÖR: VÁGYÁLOM Más gyerekek a papájuktól zsebkést kapnák, labdát, vagy kerékpárt, én meg mindig csak mamát. Tegnap megint azt mondta a papa, hogy nemsokára uj mamát kapok. Azt mondtam, köszönöm szépen, mert a papám már régóta megtanított, ha kapunk valakitől valamit, azt kell mondani, hogy köszönöm szépen. így hát azt mondtam: köszönöm szépen, és megkérdeztem, mi történt a mamival? Papa nem értette: melyik mamival ? Mondtam hát, hogy azzal, aki legutóbb volt. Erre a papa felvilágosított, hogy a legutóbbi mama nem volt jó mama, s ezért a papának uj mamit kellett keresnie. Megjegyeztem, hogy mindig ezt hallom tőle, sőt még azt azt is hozzá szokta tenni, hogy az uj mama egész biztosan jobb lesz, mint az előző. Pedig ez nincs igy, mert lám, az utóbbi is, a mami, aki a mama előtt volt, — ez volt az a mami, aki zongorázott — szerintem jobb volt, mint az utána következő. És az a mami sem volt rossz, aki nekem naponta pénzt adott fagylaltra, de papa akkor azt mondta, hogy ő sem volt az igazi, hiszen sovány volt. Persze ezt nem értem. A barátomnak a mamája is sovány, nekik ez jó, nekünk meg rossz?! És arról a mamiról, aki a sovány mami után jött, azt mondta a papa, nem tudja tovább elviselni, hogy olyan mamim legyen, aki anynyi pénzt ad ki, mint a mami. És ez sem volt teljesen igaz, mert ez a mami még fagylaltra sem adott nekem pénzt. No jó. És mikor megkérdeztem, hová ment az a mami, aki mindig mesét mondott este, a papa azt mondta, hogy többé ne várjam, mert nem olyan volt, mint eleinte látszott. Ebben valami igaza lehetett a papának, mert ennek a maminak valóban más volt a haja, mint eleinte. Nem is hiányzott nekem, annál inkább a következő, akitől zsebkést kaptam. Nagyon megörültem ennek, csak attól féltem, hogy ha elmegy ő is, elviszi a zsebkést. Elment ugyan, de a zsebkésre nem gondolt. Én azonban közben elvesztettem a zsebkésemet. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, mert a papa hozott nekem egy uj zsebkést és közölte, hogy nemsokára uj mamit kapok. Sehogysem akarja megérteni, hogy én egyedül egy zsebkést akarok mami nélkül. Parajdi János
