Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-08 / 6. szám
» okki PÁRISI ÉLETKÉP: TURISTA SZEMMEL KARSZT-VIDÉK Irfa: KUTASI KOVÁCS LAJOS Társaságban beszélgetés közben a karszt-vidékre terelődött a szó. Közülünk egyszer valaki arra járt, emlékeit és kalandjait idézte föl s ekkor kerültek szóba a különös és titokzatos karszt-Jvidéki folyók. Azokról a folyókról van szó', amelyek egyszerre előbukkannak valahonnan a föld alól, egy ideig követni is lehet őket, hogy aztán ismét elbújjanak a kiváncsi szemek elől. Ki tudja, hol tűnnek elő is- Kuiasl Kovács mét ? Lbí°* Talán beleömlenek egy nagy folyóba, de az is lehet, hogy börtönük, haláluk, végzetük lesz a nyirkos föld gyomra. Amikor Horvát-Szlavon országról tanultunk gimnazista korunkban, a Karszt-vidékről, még a nevüket is kellett tudnunk ezeknek a különös folyóknak s mégis, a társaságban már mindenki elfeledte, mi volt a nevük? Találgattuk, számtalan szó szaladt a szánkra, a legtöbbször egészen más fogalomkörbe tartozó szavak, hogy aztán mindent feloldó derültségben beismerjük, hogy — tévedtünk. Mindez a Karszt-vidékről és a titokzatos karsztvidéki folyókról egy könyvvel kapcsolatban jutott eszembe. Nem földrajz-könyvről, nem is vaalmi geológiai munkáról van szó. Nem. Egy öreg imakönyvről, amit egyik jó barátomtól kaptam. Tudja, hogy szeretem a régiségeket, különösen a könyveket, hát ideadta. Nem túl régi könyv, nincs még kétszázéves sem. 1781-ből maradt fenn. Érdekessége az, hogy nem nyomtatott munka, hanem kézzel írták. Nem olvastam végig. Sőt, az igazság kedvéért megmondom, pár mondatot böngésztem csak ki a hegyes gót betűkkel irt imádságokból. Részben azért, mert az irás nehezen olvasható és fárasztó, részben azért, mert régi imádságokat — mint nyelvemlékeket — csak magyarul olvasok. így aztán nem hatottak meg különösebben sem a németnyelvű imádságok, sem azok az egyébként kedves, barokkos rézkarcok, szentképek, amelyekkel a könyvet illusztrálta az a rég elporladt imakönyv-iró — vagy másoló —, aki a könyv tanúsága szerint első tulajdonosa és hogy úgy mondjam, megalkotója volt — Kecskeméten. Most térek rá tulajdonképpen a tárgyra. A Karszt-vidékre. A könyv végén van egy családfa, amelyet 1879- ben keltezett valaki, több mint száz évvel a könyv megírása után. A családfát összeállító utód sem tud 1781-nél előbbre visszamenni és csupán megemlíti : “ősatyánk valószinü Alsó-Ausztriából vándorolt be ide hazánkba”. Ez a német eredetű — Utoljára mondom, hogy sze-ret-lek! De most szeretnék olvasni! család, a családfa tanulsága szerint az 1800-as évek elején magyar nevet, később magyar nemességet kapott. A család történetét mindössze 1879-ik lehet követni, aztán megszakad a családfa. Nem akadt más, aki bejegyezte volna a kézzel irt imakönyvbe, hogy mi történt az Ausztriából beszármazott, magyar nemessé lett kecskeméti biró utódaival? Olyan ez, mint a Karszt-vidék folyói. Egyszerre csak eltűnik egy család, egy évszázadon keresztül jelt ád magáról, aztán — eltűnik. Lehet, hogy elsikkadt örökre, csak tört fejfák, sírkövek, dohos kripták és horpadt koporsók jelzik: itt volt, elmúlt. Vagy beleömlik egy folyóba; itt éltek közöttünk ennek a családnák a leszármazottai, csak éppen nem tudják, hogy honnan jöttek, kihez tartoznak, kinek a leszármazottai? Az öreg imakönyv, amelybe a családfát irta bele 1879-ben egy szorgalmas kéz, elkallódott, talán ellopta valaki, talán elvesztette egy templomba járó öregasszony — hajnalban, amikor rorátéra ment. S aki megtalálta, hozzájutott talán elajándékozta s eljutott egy Muzeum-köruti antikváriushoz. Forgattam a könyvet, néztem a hegyes gót betűket, amelyek úgy tűntek előttem, mint az időbe beszúrt életkarók. Jelek arról, hogy erre jártak valakik, egyszer. Aztán eltűntek, mint a karsztvidéki folyók. Úgy látszik, a folyók és a sorsok, a végzetek és az életek — rokonok. KISS TAMÁS: ZSOLTÁR Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön. Nem a pénzt, — az egyensúlyt, nem a támaszt, — a harmóniát kutatom, a termő békét, nem a nyugalmat. a rendet, — s nem a félelem-adta fegyelmet. Nem izgat engem a sorrend, hova apró márványlépcsők vezetnek puha, omlatag szőnyegeken: föl-le, föl-le, mélybe-magasba. Nékem a rend, az egyensúly kell, az, ami nélkül nem lehet — ó, nem — de nem is szabad élni a földön. Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam egy idegén, hunyt szemmel a meg-megiramló pillanatot, ha fordul a földünk s mögötte lenyugszik, felkel a Nap. Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy az állatöv minden csillaga ott fenn lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint, és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan odalenn a tüzes hasadóanyagokra, ha anyafarkas mellett kis gida térdel, foltos puma ölén heverészget a bárány, baziliszkusz-lyuknál gödölye — ember mellett az ember . . . Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak, hisz tudom én már rég, hol a helyem: veletek vagyok én az örökké kilengő dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén várlak, kereslek, te társam, te másik, te ember, emberiség, hogy végre kezedbe fogódzam. A régi Páris — sok ember tudatában még mindig igy él — egyenlő volt a bárokkal, lokálokkal, éjszakai mulatókkal a külvilág felületes szemlélője vagy újságolvasója előtt. Pedig a régi Páris nemcsak ebből állt, mint ahogy ma is megtalálhatók a bárok, a lokálok, az éjszakai mulatók. Ám a mindennapi valóságra, amelyben ez a sokmilliós város él, más “színfoltok” nyomják rá a bélyegüket. Ezek a színek ragadták meg e sorok íróját, aki nemrég másfél hónapot töltött vendégségben Páris egy dolgozó, értelmiségi rétegében, a pedagógustársadalomban. Hogy él a párisi tanár? Régi barátaimnál és kollégáimnál laktam, igy reggeltől késő éjszakáig akaratlanul is az ő életük pergett előttem. Otthon és az iskolában, mert velük mentem én is abba a középiskolába, ahol tanítanak, s amely meghívott engem ez alkalommal. Talán azzal kezdeném, hogy reggel nyolc óra tájt, amikor befutott a vonatom a párisi Gare de l’Est-re, ott várt egy tanár házaspár barátom kis Renault 4-es kocsijával (néhány éves volt, amikor vették, de még elég jól gurul), s már mentünk is haza egy jó meleg kávéra. Persze megindult a beszélgetés. Azt javasolta az aszszony, hogy menjünk el valahová kora délután. Közben betoppant egy közös barátunk is, egy filozófiatanár s ő is örömmel csatlakozott a tervhez. Ugyan, hová mehetnek fiatal tanárok iskolaszünetben a gazdag szórakozást Ígérő világváros közepén ? — Menjünk a Jardin des Plantes-ba, az Állat- és Növénykertbe — indítványozta az asszony, aki egy külvárosi iskolában tanít, s fél órán át gurul 80-100 km-es sebességgel a peremköruton, mielőtt a gyerekek elé áll. (Ugyanez a helyzet hazafelé, amikor aztán bevásárol és elkészíti a vacsorát.) Egyöntetűen tetszett a javaslat s kora délután már a Sorbonnetól néhány percre fekvő növénykertben sétálgattunk, s nézegettük a mókusokat, kígyókat, halakat és tigriseket. De igen nyugodt délutánt töltöttünk ott, nem hallottuk az áradó autók végnélküli dübörgését, hanem a madarak énekét. Feltűnően sok fiatalt láttam magunk körül, mintha a nagyvárosi élet lármájából ők is abba a kedves kis oázisba menekültek volna. Néhány nap múlva már kezdődött az iskola. Az asszony kicsit korábban indult — mert az ő munkahelye, az ő iskolája egy távolabbi külvárosban feküdt —, mi meg valamivel később, a kislánykájukkal ,aki az apu iskolájához tartozó óvodába járt. A turista csak azt látja, hogy milyen tömérdek autó hemzseg Párisban. ‘^Nálunk is egyre több már a kocsi ...” — állapítja meg elégedetten. Ez az elégedettség ismeretlen Párisban, amikor azt vetettem fel barátomnak, hogy menjünk az én kis kocsimmal az iskolába, hisz a kislánykát is el kell vinnünk, úgy nézett rám, mint egy bolondra. — Tréfálsz? — kérdezte. — Kocsival menni ebben a forgalomban, s akkor még ráadásul egy negyedórát körözni a háztömbök körül, amíg parkolni tudunk? És nyakába vette a kislánykát és megindultunk a metró felé, amellyel igen gyorsan eljutottunk a célállomásra, s onnét tízperces sétával az iskolába értünk. Az iskolaidő Párisban reggel 8 órától délután 5-ig tart. Egy-egy lyukas órát a tanári szobában töltenek a tanárok, mert csak rövid időre tud(Folytatás a 12-ik oldalon)
