Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-10 / 32. szám

1

r ----- 1 i—i— _ ............... ' -- ■— ~ " ~

8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ

Akinek vallottak a holtak

Irta: HALÁSZ PÉTER

Ha volt valaha élő személy az angol kriminológia világában, aki eredményeiben, zsenialitásában és sokoldalúságában megfelelt Conan Doyle irodalmi szülöttének: Sherlock Holmesnak, akkor az senki más nem lehetett, mint Francis Camps professzor, akiről azonban, sajnos már múltidőben kell szólanom: Camps, Anglia, sőt valószínűleg az egész világ leghíresebb patológusa most, 67 esztendős korában meghalt. Camps több volt, mint Sherlock Holmes, mert egyesítette magában Holmes és dr. Wattsont: kiváló orvos volt ugyanis, kórboncnok, törvényszéki orvostani szakértő, a mesterdetektív brilliáns ösztöneivel. Túlzás nélkül állítható, hogy a legutóbbi évtizedekben Angliában elkövetett legbonyolultabb és brutálisabb bűntények Camps nélkül nem lettek volna megoldhatók és a bűnös sok esetben elkerülte volna jól megérdemelt büntetését, ha Camps az orvostudomány e sajátos válfajának, a bűnügyi orvos szakértelemnek megfellebbezhetetlen bizonyítékaival nem támasztja alá a vádat.

Híres esetei közé tartozik a Christie-féle gyilkosság-sorozat megfejtése, amely az elmúlt esztendőben “Rillington-tér 10” címmel, a főszerepben Richard Attenborough-val filmre is került. Az 1950- és évek elején a Rillington tér 10-es számú ház pincéjében és falaiban — az új lakó, aki nekilátott a ház renoválásának — emberi csont-maradványokra bukkant. Camps volt az, aki ezekből a csontmaradványokból hat meggyilkolt nő személyazonosságát megállapította és ezek a kérlelhetetlen bizonyítékok voltak azok, amelyek Christiet akasztófára juttatták. Egy másik híres ügye: 1955-ben a Scotland Yard Camps professzor segítségét kérte egy tizenöt hónappal azelőtt és öngyilkosságnak vélt haláleset végérvényes tisztázására. Egy nyugat-németországi angol katonai táborban egy fiatal katona fölakasztotta magát. Legalábbis minden motívum arra mutatott, hogy a katona öngyilkosságot követett el. Egyetlen motívum hiányzott a nyomozók számára: a miért? Miért ölte meg magát a fiatal katona? Tizenöt hónappal a haláleset után fordult a Scotland Yard Camps professzorhoz segítségért, ami arra mutat, hogy Connan Doyle nem volt egészen igazságtalan a Scotland Yarddal szemben, amikor a rendőrtiszteket és a detektíveket úgy ábrázolta, hogy csak végső esetben vették igénybe Holmes segítségét. Campsot repülőgépen vitték a nyugatnémetországi angol kaszárnyába. A professzor munkához látott. És néhány nappal később bizonyítékkal szolgált arra, hogy a katona nem követett el öngyilkosságot, de Emmett-Dunne őrmester ölte meg. Camps juttatta a vádlottak padjára Brian Donald Hume ot, aki megölte a Setty nevű autókereskedőt, utána repülőgépet bérelt, a holttestet fölvitte a bérelt sportgépen az essexi partvidék mocsaras ingoványa fölé és onnan ledobta. Azt hitte, hogy elkövette a tökéletes bűntényt: az áldozatot és a bűn minden nyomát földeríthetetlenül tűntette el. Nem számolt azonban Camps-szal. A professzor a nyomozás során eljutotjt Hume-ig, behatolt lakásába, fölfeszítette a lakás minden szobájának padlózatát és eljutott mélyen a padlók alatt ahhoz az eltörölhe tetlen vérfolthoz, amely bebizonyította Hume bűnösségét.

összehasonlíthatatlanul több bűntényt oldott meg, mint Sherlock Holmes. Hogy mennyit: azt ő maga sem tudta, nem tarthatta mindet számon, de egy beszélgetés során elmondotta, hogy körülbelül hatvanezer boncolást végzett.

— Végső bizonyíték csaknem mindig az orvosszakértő kezében van — mondotta Camps — a megdönthetetlen vádemelő: maga a holttest. Csak meg kell fejteni néma vallomását.

És ezen a területen hagyta maga mögött Camps legértékesebb örökségét: az angol orvostudományi egyetem törvényszéki orvostani fakultáson esztendőkön át tanított és képezte ki azokat a fiatal patológusokat, akik most nyomába lépnek. A rendőrorvos — mondotta Camps — a gyilkosság elleni védelem frontvonalában dolgozik. Tömérdek az olyan esetek száma, amelyekben a bűnös megússza a büntetést. Gázmérgezések, a véletlen számlájára írt végzetes sebesülések hosszú sora mögött rejtőzik egy-egy — a leleplezést és a bűnhődést sikerrel elkerülő gyilkos. Ez volt Camps véleménye. De amíg élt és dolgozott, gondja volt arra, hogy ez minél ritkábban történjék meg. Nyugodt, ironikusan mosolygó, átható tekintetű ember volt, rendszerint pipafüst mögé rejtőzve tűnődött, mint irodalmi elődje, Holmes.

Néhány hónappal ezelőtt a televízióban láttam: sohasem felejtem el. Egy angol riporter hosszú televízió-interjút folytatott Georges Simenonnal, a világhírű bűnügyi-regényíróval, Simenon svájci villájában. Camps ennél az interjúnál csak megfigyelőként volt jelen, egyetlen kérdést sem tett föl. Ült, hallgatott, pipázott, s a füst mögül figyelmesen nézte Simenont. A műsor végén az volt az érzésem, hogy Camps többet tud Simenonról, Maigret detektívről, az író hihetetlen termékenységének és nagyszerűen megkonstruált bűneseteinek titkairól és magyarázatáról, mint maga Simenon.

Az igazi Sherlock Holmes most elment tehát az élők sorából és mi ittmaradtunk a képzeletbelivel, aki nem segít és a valóságban sohasem segített — a Scotland Yardnak.

FLÓRIÁN TIBOR:

Fiiszálnyi csend

Gyökereimet már nem tépheti ki senki, benne élek a tájban,

— és színei, jormái bennem élnek, — illata pórusaimon áramlik át, törvényei szerint növekszem, úgy ahogy növekednek s meghajolnak a szélben a ják, ahogy hegyekké tömörülnek, s egyre följebb kúsznak a dombok,

ahogy fészkéből kiröppen, s ég felé száll a madár, ahogy a tücskök délutáni, halk pengetése kórussá nő az éjben, ahogy hallgat bennem a fűszálnyi csend, s holnap eláraszt engem.

HUMOR

HÁZASSÁGI TÖRTÉNET.

Két asszony beszélget:

Tegnap este másfél órán át faggattam a férjemet, hogy miért jött későn haza, hol volt.

— És mit sikerült kihúznod belőle?

— Egy bundát.

Thursday, August 10, 1972 BEETHOVEN BETEGSÉGE:

EGY HANGOT SEM HALLOTT, MÉGIS KOMPONÁLT

Egv zenészt, legyen az karmester, zeneszerző vagy szólista, nem érhet nagyobb szerencsétlenség, minthogy elveszíti hallását.

Beethoven először 31 év^s korában, 1801-ben említi meg egyik közeli barátjának levelében: “...legnemesebb képességem, a hallásom megromlott. Amikor együtt voltunk, már észleltem a tüneteket, de hallgattam róluk. Most ez a folyamat egyre rosszobbodik, és kérdéses, hogy vajon lehetséges e a kezelése, vagy, sem. Szerencsétlenségem a legkisebb zavart a játékban és a komponálásban okozza, a legnagyobbat a másokkal való érintkezésben ,: .”

Idézünk még egy későbbi leveléből is: "Nem tagadhatom, hogy fülemben a csengés és a zúgás csökkent, különösen a bal fülemben, amelyben a süketségem kezdődött; de a hallásom nem javult, és merem állítani, hogy rosszabb lett, ahelyett, hogy javult volna.”

Beethoven leveleiből tehát megtudjuk, hogy hallásának romlása a bal fülben kezdődött. Röviddel később a nagyfrekvenciájú, azaz a magas hangok hallását mindkét fülén elvesztette. Mindehhez súlyos fülzúgás és a hangok megkülönböztetésének ronilása járult. ; ,

MÉG ÍGY IS REMEKMŰVEK SZÜLETTEK

Beethoven, amikor felismerte, hogy süketsége gyógyíthatatlan, először súlyosan levert lelkiállapotba esett, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Az 1802-ből származó úgynevezett heiligenstadti végrendelete megrendítően leplezi le határtalan kétségbeesését. De visszanyerte az életbe vetett hitét; a heiligenstadti testamentum egyben vallomástétel is az élet nagysága és szépsége mellett.

Beethoven hallása lassan, de rendületlenül romlott: 52 éves korában gyakorlatilag teljesen süket volt. Följegyezték róla, hogy 1822-ben még szándékában volt a Fidéliót vezényelni, A főpróbán nagy zavar támadt, mert Beethoven nem volt képes az énekeseket és a zenekart meghallani. Egy barátjának sikerült meggyőznie őt, hogy adja fel szándékát,-és hagyjon fel a vezényléssel.

A IX. szimfónia ősbemutatóján, mint “tiszteletbeli karmester” vett részt. A tényleges karmester melett álva követte a partitúrát, de a mű vége felé elmaradt, nem vette észre, hogy az előadás befejeződött, és a közönség viharos ünneplésbe kezdett. Az egyik szólista udvariasan szembefordította a mestert a mámoros hallgatósággal.

Beethoven kiváló zongoraművész is volt. A XIX. század első évtizedétől azonban hallásának gyengülése hovatovább visszatartotta a nyilvános szerepléstől. 1812-ben Esz-dúr zongoraversenyének bemutatását már kénytelen volt átengedni tanítványának, Czernynek.

Noha a pódiumnak búcsút kellett mondania, zeneszerzői tevékenységét egyáltalán nem csorbította a külső hangok hallásának a hiánya. Sőt, új impulzusokat adott ez a megrendítő élmény: harc a sorssal, és annak legyőzése — diadalmaskodni a végzeten! A belső hallás tökéletes maradt, sőt egyre tökéletesedett.

Beethoven második alkotói időszakából származnak azok a művek, amelyeket a még n&m teljes süketség idején komponált, amikor már tudja, hogy fülbaja.gyógyíthatatlan. Néhány kiemelkedő gyöngyszem ebből a korszakból: a III—VI. szimfónia, az Appassionata és a Mondschein-zongoraszonáta. A "teljes" külső süketség idején keletkeztek a Missa solemnis, az utolsó szimfóniák ■ és a legcsodálatosabb vonósnégyesei.

FÜLTÖLCSÉR ÉS DOBVERŐ

Bár Beethoven hallásromlása rendkívül súlyos volt, az igazságnak tartozunk azzal, hogy Beethoven

(Folytatás a 94k oldalon)