Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-10 / 32. szám
KUTYATÖRTÉNET írta: VÁRKONYI ANDOR Thursday, August 10, 1972 . MAGYAR HÍRADÓ A kis társaság tagjai kutyatörténetekkel szórakoztatták egymást. Amikor rám került a sor, sajnálkozó mosollyal jelentettem ki: — őszintén restellem a dolgot uraim, de nekem sohasem volt kutyám, s így nem tudnék ... azaz egyszer mégiscsak volt, nagyonnagyon régen, még kamaszkoromban egy órácskára —, de ez talán nem olyan érdekes, mint az eddigiek voltak és így ... talán felmentenek áttol, hogy ... — Nem, nem! — tiltakoztak udvariassan, de valójában csak azért, mert mindenki lusta volt már beszélni — csak mondja el, ne szerénykedjék. Egész biztosan a maga története lesz a legérdekesebb. Ennyi biztatásnak nem tudtam ellenállni, így hát elmondtam a történetet, rövid kutyabirtoklásom gyászos históriáját. — Egy tavaszi délután, az iskolából ballagtam hazafelé, amikor lakásunktól vagy háromszáz méternyire egy kutya csatlakozott hozzám. Eleinte ügyet sem vetettem rá, de amikor véletlenül belebotlottam, s nyüszítve tovairamlott, megragadta figyelmemet. Azt hittem, hogy ismeretségünk legfeljebb néhány percig tart, ő jobbra megy, én balra, s ezzel vége. Nem így történt. Visszaloholt hozzám, s attól kezdve állandóan mellettem baktatott. Házunk kapujához érve, búcsút intettem neki, megköszönvén a szórakoztató kíséretet. Ő azonban nem vette komolyan a dolgot, s nyugodtan, mint aki otthonába tér vissza jött velem a lépcsőn, fel a második emeletre. Jóképű kutya volt, és határozottan rokonszenvet váltott ki belőlem. Gyanús tisztaságú, borzas szürkés-fekete szőre arra engedett következtetni, hogy gazdája — ha egyáltalában volt ilyen — nem sok gondot fordított rá. Már a kapuban, vagy a kapu előtt el kellett volna kergetnem, de szeméből annyi melegség, annyi könyörgés sugárzott felém, hogy egyszerűen nem volt szívem hozzá. Pedig tudtam, hogy helyzete reménytelen. Nemcsak azért, mert anyám mindig viszolygott a kóbor, gazdátlan ebektől, hanem mert a házirend nem engedte meg, hogy a lakók kutyákat vagy macskákat tartsanak a lakásokban. ' Mégis megkockáztattam a lehetetlent; abban bíztam, hogy egy-két napi “illegális” tartózkodás után sikerül valamelyik rokonunknál vagy barátunknál elhelyezni az árva jószágot. Ám minden próbálkozásom megtört anyám ellenállásának szilárd gátjain. Nincs olyan rokonunk — mondta többször js — és nincs olyan barátunk, aki magához venne egy gazdátlan kutyát "aki” — Isten tudja milyen nyavalyákat hordoz magában. Ha az eb nem tágí ; mellőlem itt, és nem tűnik el perceken bélül, !p kell vinnem az utcára és ott kell megszabadulnom tőle —, adta ki anyám megfellebhetetlen parancsát. Átadtam anyámnak könyveimet és lesétáltam az utcára. A kutya vidáman loholt mellettem. Nyilván azt gondolta, hogy étkezés előtt még egy kis egészségügyi sétát teszünk. A sarkon azonban — ahol hirtelen megálltam és ráripakodtam — csodálkozva •nézett rám ragyogó szénfekete szemével, s egyet-kettőt vakkantott is méltatlankodásában. “Mi lesz gazdi? — mintha ezt kérdezte volna — miért nem megyünk már haza? Hiszen egész nap jóformán semmit sem ettem!” Elhessegető mozdulataimra riadtan hátrált, majd újra visszasompolygott és leült előttem. Okos szeme most ezt mondta: “Tudom, hogy te szeretsz engem, s ezért nem tágítok mellőled, bármi történjék is.” így is tett. Ha futni kezdtem, futott utánam,; ha megálltam, ő is megállt. Átszaladtam egy forgalmas utcán, a túlsó járdára, abban reménykedve, hogy a nagy kocsi- és villamos-forgalom (az autók száma akkor még csekély volt Budapesten) meghátrálásra készteti. Tévedtem. Élete kockáztatásával — szinte a vágtató kerekek között — száguldott át az úttesten. Szimatával másodperceken belül felfedezett, s máris ott volt mellettem, vagy előttem megint. Boldogan csóválta a farkát, afélét érzett örömében, hogy ismét együtt vagyunk. Elégedett csaholása pedig azt jelentette: bízhatsz bennem; nincs olyan veszély, amely tőled eltántoríthatna! Az idő múlott, a gyomrom korogni kezdett. Tizenötéves koromban még kétszer annyit ettem, mint most, s az éhséget kétszer nehezebben viseltem el. Igyekeztem tehát minél előbb megszabadulni kéretlen útitársamtól. Űj trükköt eszeltem ki: beszaladtam egy úgynevezett átjáróházba, amelynek kapui két utcára nyíltak, és a másik kapun át kiszökve igyekeztem eltűnni előle. És már-már fellélegezve állapítottam meg, hogy a "trükk” sikerült, amikor — mintha a föld alól bukkant volna fel — ismét előttem állt. Aztán leült, és most már komoly szemrehányással nézett rám: Mire jó mindez kis gazdám? Hiszen mindketten fáradtak és éhesek vagyunk már. Menjünk haza, otthon jó vacsora és pihenés vár. Ez volt a tekintetében. Az enyémben pedig egyre konokabb, dühösebb elszántság, hogy most már — lesz ahogy lesz! — végzek ezzel az ügy-NŐI SAROK: OLASZORSZÁG! ÉLETKÉPEK NŐI SZEMMEL Farsangi jellegű, fantasztikus tömeg tolakszik a Szent Márkus-téren, amely — Napóleon szerint — a világ legszebb szalonja. A nők falatnyi ingecskét, szűk pantallót, cigánydresszt és mini-minit viselnek. S micsoda fantáziával állították össze "modelljeiket”! A férfiak főleg szőrt, szakállt, hajzatot viselnek, kontyhoz és hajszalaghoz gyakran Lombroso-fej tartozik. A "harmadik nem” kifürkészhetetlen: nők-e vagy férfiak? Ebben a panoptikumban mindenki külföldi. A nyelvzavar bábeli, magyar szót is hallani. A pesti nők főtörekvése — megfigyeltem — olcsó, mutatós tárgyak hajhászása... "Ötórás vasúti sztrájk van” — közlik a pályaudvaron, mikor tovább akarok állni. Vissza nem megyek, a környék sikátoraiban, a Canal Grande ismeretlen részén csavargók. Egy mohos templomlépcsőn sereg fecsegő aszszonyka közé ülök. Helyesek, szépek, legtöbbjük mama-jelölt. Ügylátszik, Velencében nem divat a "pille”. Női jogok, egyenrangúság nem érdekli őket, de szikrázó szemmel vad szóáradattal tiltakoznak a válás ellen. "Ez csak a férfiaknak jó!” — mondják. Együtt megyünk virágot venni a kedves szent. Santa Lucia szobrára. Alapköveiből víz csobog, frissen tartva a rózsákat, gladiolákat... Végre estefelé előáll a vonat, zűrzavar és hangszóró üvöltés közepette, s viszontlátom a már megcsodált maskara-pop tömeget. Most örülök igazán elsőosztályú jegyemnek: ez talán megment tőlük. De nem, betódulnak tarisznyák, zsákok, Chiantis üvegek tömegével. Szembeül egy manöken-alakú lány, rongyos Blue Jean-ben. Titkárnő Los Angelesben. Partnere- csupaizom, szakállas barlangi ősember. Övé a legelegánsabb fodrászat Las Vegasban. A hálóinges cérnavékony jelenség — pszichológusnő San Franciscóban, a csuhás házaspár — cukrász Ohioban. Hónapok óta úton van a társaság. Ausztriát — imádják. Mulatságosak, szinte kár kiszállni Bolognában. Pláne hogy hideget, nemzeti ünnepet, zárt üzleteket találok. Valóban érdekes ez az etruszk város, árkádjai praktikusak az ilyen esős időben. 7. OLDAL gyei, megszabadulok ettől a "dögtől”. Haragomban így neveztem már, mintha szerencsétlen feje, ő te betett volna arról, hogy az emberi társadalom nem hajlandó befogadni. Száműzetésre — és ami azzal együtt jár — éhhalálra, vagy gázkamrára ítéli őt.. Most már csak egyetlen módot láttam a "mene külésre”. A villamossínek mellett baktattam vele az utcán, majd hirtelen felugrottam egy arra haladó \ illamos, pótkocsijának hátsó perronjára. Ide nem tudott követni. Mintha villám sújtotta volna: meg dermedt és rémülten nézett a gyorsan tovahalade villamos után. Aztán magához tért megdöbbenésé bői és rohanni kezdett; az egyre gyorsabban rnozg* villamost azonban nem tudta utolérni. Vagy talán már nem is akarta. Hiszen végülis rá kellett jönnie arra, hogy a kiszemelt új gazda nem akarja őt magához venni, kitartását és hűségét méltatlanra pa zárolta. Szeretete nem talált visszhangra, ragaszkodására, baráti érzelmeire senkisem tart igényt:. A világnak nincs szüksége rá. Élheti továbbra is a kitaszított kutyák örömtelen, sanyarú, veszedel mekkel teli életét... Néhány perc múlva eltűnt szemem elől a kutya "akinek” egy óráig "szeretett’ gazdája voltam. Né) küle tértem haza, amit anyám nagy megkönnyeb büléssel fogadott. Aztán ízletes, bőséges vacsorát tálalt elém. De — ezúttal talán először és utoljára — nem ízlett drága jó anyám főztje. S azon az éjszakán sokáig álmatlanul forgolódtam ágyam ban ... Ennyi — mindössze ennyi — az én kutyatörté netem. A főtéren féltucat cigánynő ostromol meg, ka pucinerszínű síró csecsemőkkel a karjukon. Tényé rémből "jósolnak”, kártyát vetnek a. vizes földön., akár a magyar cigányok. Szerencsére zápor tör ki és eltűnnek. Továbbutazva, át a bájos Toszkánán, kisüt a nap, beragyogja a lángoló pipacsmezőket, a sárgavirágos délszaki bokrokat, füge- és babérfákat, az érzelmes ciprusokat... Firenze utcaszögletein meg hatva olvasom a márványtáblákról Dante örökszép idézeteit az "Isteni Színjátékéból, s susogom hozzá juk Babits gyönyörű magyar fordításait. A költő ma is meglelné Beatrice-jét, annyi itt a bájos asz szony. A boltokban sok elegáns holmi kapható. Var. is bámulójuk, pláne estefelé. Megfigyeltem a firen zei szépeket, hogyan hízelegnek, kunyerálnak féijeiknek, miképpen akarják vásárlásra bírni őket. Nem ismerem a olaszok financális rendjét, de úgy látszik, a férjnél van a kassza, habár a nő is dolgozik, keres. A hotel előtt új, nagyméretű autók parkolnak. Amerika, Kanada, Ausztrália rendszámaival. A portás megsúgja, hogy gazdái magyarul beszélnek. Tényleg, este a hallban három ügyes 56-os menekült hölgy meséli el karrierje történetét. Fiesole babérillatú amfiteatrumromjai között merengek másnap. Mellémtelepszik a ledőlt oszlop.főre egy anyóka, s rögtön horgolni kezd. 92 éves, egész nap úton van, árusítja a magakészítette szalmabábukat, kosárkákat. Azt mondja — boldog ... A Róma-expresszen nászutas pár, s kefefejű férfi utazik velem. Édesek a fiatalok, enyelegnek, csókolóznak. A kefefejű megsokallja. “Mi lesz kétév múlva?!” — mondja dühösen, s távozik ... Róma, tömeg, hőség, por, őrült forgalom. Az autóbuszközlekedés — izgalmas kaland. Letaposnak megölelnek, szidnak, dicsérnek. Botrányokat és ki béküléseket élek át. Elegáns nőt nem láttam, pedig érdekelt volna az olasz divat. Csupán a kirakatok ban gyönyörködöm, az álomszép selymekben, művészi bőrárúban, finom fehérneműben, s a cipőfélt ségek sokaságában. Vásárol is derekasan a rengeteg idegen ... Róma kifogyhatatlan szépségei, látnivalói közepette — lábam megdagadt, s nem vitt tovább ... SOÓS ERZSÉBET
