Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-03 / 31. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ — i . i. ^.i.— i ii i i i ■ .................. Thursday, August 4. • lít?2 , A REGÉNY FŐSZERKESZTŐ i fogad: 12—2-ig. A szerkesztőségi ti tikár halkan bezárta magamögött a párnázott ajtót és a kezében levő kéziratot átnyújtotta a nőnek: “Sajnálom, főszerkesztőnk átolvasta és .. A nő közbevágott: tudom... nem találta a lap számára megfelelőnek. Ezt már ismerem! Aztán olyan hangon, mintha nem tartozna az ügyhöz, mondta a titkárnak: Jelentsen be kérem! Beszélni akarok a szerkesztő úrral! A nő fölényesen és türelmetlenül intette le: “Nem ilyen ügyben ... Régi ismerősöm a főszerkesztő.” Az “urat” szándékosan, szinte ki hangsúlyozottan hagyta el. “Biztosan örülni fog, ha az igazi nevemen jelent be!” Átnyujtota a névjegyét, várva a hatást... Az ajtó szinte pillanat alatt nyílt ki és a nő egy csodálkozó arcot látott maga előtt, meg két szívélyesen előrenyujtott kezet ... .. . Magdi! Dobozy Magdi! Hogy kerül ide? A fátyolos kalap alól sápadt arc nézett rá: “Ha nem félnék attól, hogy patétikusan hangzik, azt mondanám, hogy a SORS küldött ... vagy a kezdő irók védszentje, hogy leleplezzem Magát és magában minden eddigi és eljövendő idők szerkesztőit, akik azzal adják vissza a kéziratot, hogy nem üti meg a mértéket, holott nem is olvasták. Mert ha maga olvasásra érdemesítette volna DARVAS MAGDOLNA kisregényét, akkor rájött volna, hogy ki az Írója...” Az ajtóra nézett és látva, hogy már csak ketten vannak, folytatta: “Ez a kis regény lényegében a kettőnk-regénye, megváltoztatott személy .és helységnevekkel, de változatlan tényekkel. Úgy éreztem, tartozom magának azzal, hogy mielőtt bárhol közlésre kerülne, elolvassa és ESETLEG tkorrigálja, de persze, ha nem üti meg a mértéket...”« Balázs Gábor megszégyeníilten nyújtotta- kezét a nő felé: bocsásson meg kedves Magdi, nem sértés ez, sem Magával, sem az írógárdával szemben. Ez inkább helyzetkép: forrong a világ, az emberek élik a regényeket. Kevés az olvasó; csak a szenzációnak van értéke. Mi túlhajszoljuk magunkat és nem is juthatunk hozzá, hogy olvassunk ... írnunk kell! Ami pedig a kettőnk regényét illeti, az UJ lerne nekem. Magának az én külön nagy életregényemben igen kis szerepe volt. Kicsi,- de jelentős...Maga mindössze egy volt a sok közül, aki értésemre adta, hogy züllött ember vagyok, urilány-feleségre nem tarthatok igényt...” Ösztönösen, — de talán szándékosan — ránézett az íróasztalán levő fényképre. Szőkehaj u kis Mimóza nézett vissza: urilány-feleség ... A nő is nézte, fájó, tudomásulvevő tekintettel. Közben Balázs az órájára nézett: “elmúlt két óra, most már nem zavarnak. Magdi kedves, üljön ide mellém a díványra és béküljön meg velem, bocsássa meg nekem, hogy sohasem bántottam magát!” A nő először visszahúzódott, kissé megütközve a szavak élességén, de aztán, mint aki megértette a szavak mély értelmét, szomorúan felelt: “Igaz, sohasem bántott... Maga nem tehet arról, hogy én szenvedtem Maga miatt.” Erre Balázs szinte dühösen mondta: “Tudja is maga, mi a szenvedés! A jól nevelt urikisasszeny, aki felháborodik azon, hogy egy “társaságbeli” fiatalember képes volt megfeledkezni magáról, arról, amire a családi tradíció kötelezi és szeretett egy cigánylányt .. . Igen, effölötti felháborodásában szenved a kisasszony, úgy érzi, hogy ő egy mártír... mert az ifjú, akit a szive és a családi tanács neki szánt férjül, nem méltó arra, hogy egy urilány férje legyen ...” Ingerülten és elkeseredetten nevetett. A nő szánakozva nézte, aztán beszélni kezdett: “Mondja Gabi, maga azt hiszi, hogy én egyenesen férjhezadó lánynak születtem ? Elfelejti, hogy én kislány is voltam, aki a maga húgával járt elemi iskolába. Részemről ez “lefelé barátkozás” volt, mert én már akkor is DOBOZY voltam, két előnévvel, mikor a maga húga még BREIER volt... engem a Freulein kisért az iskolába. Érdekes, hogy a születési és anyagi differenciák két kislány életében nem számítanak, nekem Rózsi volt az “egyetlen barátnő” leginkább azért, mert mesélni tudott és azoknak a meséknek mindig maga volt a hőse. Mindegy volt, hogy a football csapatban győzött-e, vagy az iskolai verekedésekben,én mindig egyforma lelkesedéssel hallgattam és a Rózsival versenyezve imádtam magát. Maga itt, Miskolcon járt a Reálgimnáziumba. Volt egy gyorsírta: PAPP VARGA ÉVA fényképe, amit a Rózsitól vettem. Nem olcsón... a Fedák Sári színezett képét, két narancsot és egy piros haj szalagot adtam érte és a nyugalmamat is, mert nem tudtam elég jól elrejteni. Éjjelenkint álmodtam, hogy anyukám megtalálta és elűzött a háztól ...” VARGA. ÉVA “Kb. 13 évesek voltunk, akkor már “felsős” lányok. Maga otthon hagyott egy füzetet, saját versei voltak benne. Frivolnak találtam, különösen az egyiket, amely arról szólt, hogy a mai lányok nem mernek olyannak mutatkozni, amilyennek a szivük, vagy a vérük kívánja. “Minden mozdulatuk álszemérem, álszenteskedés.” Tulmerésznek éreztem ezt is, a későbbieket is, de szüleim gyakran említették, hogy nagy tehetség, sokra fogja vinni. Lassankint azonban apróbb tünetek mutatták, hogy valami baj van magával.” “A Rózsi került engem. Ha mégis összejöttünk, szótlan volt. Hiába kérdezősködtem, nem említette magát, kerülte a témát. Az is feltűnt nekem, hogy a szülei úgy viselkedtek, mintha gyászolnának. Az édesanyját sokszor látam kisirt szemekkel és az édesapja káromkodása csak akkor maradt abba, mikor már benyitottam az ajtót. Az én szüleim is megváltoztak. Apukám már nem dicsérte a “felfelé törekvő tehetséges fiukat...” Anyukám már nem küldött a Rózsikával sétálni, míg végre a szakácsnőnk nevén nevezte a dolgot: A Selymes Lonci meg a Breier fiatalúr már élnek ...” “Érdekes, hogy a primitiv emberek milyen eredeti módon világitanak rá a helyzetre. A cigányok ha összeállnak, nem azt mondják, hogy házasok, hanem hogy már ÉLNEK ... Milyen igazuk van, lényegében az az élet!” Selymes Lonci falunkbeli cigánylány volt. Fiatal lányok előtt illetlen volt említeni, még a saját fajtája is mélységesen lenézte. Ha valamelyik cigány meg akart valakit sérteni, azt mondta rá: olyan fajta, mint a Selymes Lonci.... A cselédeink mesélték, hogy nagyon szép lány, “kacérnő egy kocsmában Kassán.” Ahogy telt az idő, a faluban egyre többet beszéltek róla. Breier néni már nem járt a piacra, mert egy cigányaszszony megszóllitotta: “rokonunk a tekintetes asszony....” A szemébe röhögött. Azután már sokszor láttam kisirt szemekkel és tudtam, hogy titokban Rózsi is sokszor, sir. így az én maga iránt érzett rajongásom lassankint gyűlöletté vált. Láttam, hogyan megy tönkre egy család szép élete egy züllött fiú miatt. “Egyszer pár napig Kassán voltam anyuka testvérénél. A színház előtt találkoztam a Rózsival. Örültünk egymásnak, leültünk a sétányon egy padra és beszélgettünk. Egyszer csak azt mondja a Rózsi : “Magdi, beszéljünk őszintén! Elmúltunk tizennégy évesek, már nem vagyunk gyerekek... én tudom, hogy Te szerelmes vagy a ‘bátyámba. Te is tudod, hogy ő együtt él azzal a döggel ... a mamám bele fog halni a bánatba. Én elmegyek ahhoz a nőhöz és elhozom tőle a Gabit. Gyere velem!” Emlékszem, hogy minden vér leszaladt a szivemről: Rózsi, az lehetetlen, én nem mehetek... “Miért nem? Neked is VALAKID a Gabi...” Igaza volt, nekem is valakim... mindenem... összefogózva mentünk sikátoros szűk utcákon a nyári napon. Egy düledező kis földszintes ház muskátlis ablakából cimbalomszó hangzott kifelé. Megálltunk a nyitott ajtóban. A kopogtatásra kijött egy nő .. > sohasem láttam olyan szépet. Fekete haja úgy tartozott az arcához, mint egy keret és gyönyörű fekete szemei provokálón fényléttek. Az alakja egy egészen hozzásimuló pongyolában úgy hatott, mint egy szobor. Meglepődve közeledett felénk. Rózsi megszólalt: “A bátyámat keresem ... keresem ... vele akarok beszélni ...” “Ilyenkor nincs itt a bátyja kisasszonykám, dolgozik a kassai Hírlap szerkesztőségében, mert élni is kell valamiből és ő nem akarja, hogy én...” Kinos csend következett, de Rózsi újból kezdte: “A bátyámnak haza kell jönnie, beteg a mama... látni akarja a fiát...” Selymes Loncy részvéttel mondta: Beteg? Az nagy haj, ; mert a Gabi nagyon szereti , az —-----Rózsi hisztérikusan közbekiáltott: ' “Ki ne mondja az anyám nevét, maga rongv! Engedje haza a bátyámat, piaga szemét. . . maga...” A cigánylány csípőre tette a kezeit és harcra készen állott elénk : “Uuuuugy!? Rongy vagyok ... szemét vagyok? Engedjem haza a fiatalurat az anyja szoknyája mellé? Hát úgyis jó, beszéljünk magyarul... ! Mondja meg a kisasszony a tekintetes mamájá-.. nak, hogy én nem csábítottam el a fiukat, ő csábított el engem! Nekem állásom volt, igenis, állásom az “Ötthön” kávézóban. Úri udvarlók vettek körül... naponta virág, cukor, pénz... nem' csak ilyen húszévesek ... mit tud adni az ilyen egy nőnek? Amit az írásaival kérés, áz neki magának cigarettára is kevés. Ha nekem nem' lennének ma is úri pártfogóim, felfordulhatnánk éhen. Persze, ezt titkolnom kell, mert amellett, hogy én tartom pl, még kímélnem is kell az urfi lelkét .. . Titkolom is és kímélem is, mert szeretem ... de ha rongy vagyok a családjának, hát kimondom, mi az igazság! Hogy engedjem el? Hát mire gondolnak a tekintetes szülei ? Hogy talán megetettem. a drága csemetéjüket Karácsony éjszakáján szedett gyökerekkel ? Úgy mint a falusi cigánylá.nyok a parasztlegényeket? Nekem nem kell varázslószer, hozzám tapad úgyis, aki egyszer megérint ... Én áldozatot hozok a Gabiért, de persze maguk, kis zöldbékók - azt ' hlszik, hogy csak az az áldozat, mikor a magukfajta urikisaszszony férjhez megy ' és a lányságát adja cserébe azért az ellátásért, amit életfogytiglan kapni fog... Mit adnak maguk, azért amit követelnek ...?” Egyre hengosabbah kia bált, de mi már nem hallgattuk, szaladtunk onnan, mint az üldözötek és csák akkor álltunk meg, mikor a rohanásunkra az emberek kezdtek felfigyelni .... Rózsi, az utcán leült egy kőre. Hangosan sirt-én meg reszketve álltam mellette. Magára gondoltam. Gyűlöletet éreztem és azt mondtam Rózsinak: “Ne sírj! A bátyád nem érdemli ----ö egy züllött ember, akivel nem érdemes törődni . ..!” Rózsi hirtelen szembéállt velem: “Fogd be a' szád te takiíyos! (Folyt. A 11. oldalon)
