Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-28 / 52. szám
IS. old«l A "MÉLTÓSÁGOS UR" Irta: PAPP VARGA ÉVA Gáspárékkal nemcsak azért tartottam a barátságot, mert a szomszédos villában laktak, hanem főleg azért, mert kellemes, intelligens emberek voltak. A férfit ugyan általában gőgösnek tartották, én inkább zárkózottnak véltem, ezzel szemben a felesége, Lujzika — mintha ellensúlyozni szeretné férje modorát, mindenkihez barátságos, kedves volt. Kapcsolatunkat az is erősítette, hogy az ő két gyerekük és az én két kisfiam szinte elválaszthatatlan barátok voltak. Ezt a gyerekszövetséget édesanyám nem nézte jó szemmel. Azzal az indokolással, hogy Gáspár Feri rossz fiú, gyakran hazaküldte udvarunkból. Én ilyenkor felszólaltam a gyermek védelmében. Mi az, hogy rossz fiú? Alig tiz éves, pajkos gyerek. Igaz, az enyémek jobb modorunk, de az ilyesmi temperamentum dolga. Lám, a másik Gáspár-gyerek, a kis Ági nagyon is csendes, szelíd kislány. A színházi szezon kezdetén beszólt hozzánk Gáspár mérnök. A szokottnál kedvesebben közölte, hogy Lujzika születésnapjára páholyt vett a Vígszínházba, legyek a vendégük. Örömmel fogadtam a meghívást. Másnap este átmentem hozzájuk, hogy megbeszéljük az indulás részleteit. A közös kerten mentem keresztül és már a verandához értem, amikor szinte elütött egy kirohanó alak, akinek sírása úgy hangzott, mintha nem is gyerek, hanem felnőtt ember fájdalma fakasztaná. Megismertem; Feri volt. Rosszat sejtve rohantam fel a lépcsőn és az ajtónál már kihallatszott, mikor Lujzika, a mindig csöndes, szelíd feleség, magából kikelten kiáltotta: “Csak folytassa igy ... de tudja meg, hogy az ilyen fiukból lesznek az apagyilkosok ...” A rémület megállított, már vissza is fordultam volna, de a kis foxi örvendező ugatással jelezte, hogy vendég jön, mire a lakásban hirtelen csönd lett és a szobalány kinyitotta az ajtót. A bejárati ajtóval szemben az uriszobában háttal felém állt Gáspár, idegesen dobolva ujjaival az ablaküvegen. A díványon feküdt a felesége, fején vizesborogatással . . . Hozzászaladtam. Mi történt, az Istenért ? ... A színházban felzaklatott szívvel ültünk a helyünkön. Tudtam, hogy ők a remek előadásból nem értenek semmit, én sem tudtam figyelni. — Szinte szótlanul mentünk haza. Lujzika csak annyit mondott a bucsuzásnál, hogy másnap menjek át hozzá, egyedül lesz, a férje pár napra elutazik. Mikor átmentem, Lujzika a díványon feküdt, egyedül volt. Leültem mellé és ő megsimogatta az arcomat: “Éva, amit most elmondok, az már régen éget... Sokat gondoltam rá, hogy maga az egyetlen, akinek elmondhatom; nem bírom tovább . . . “Tiz éve vagyok a Gáspár felesége. 30 éves elmúltam, amikor hozzámentem. Már nem is számítottam férjhezmenésre, hiszen még a jómódú fiatal lányoknak sem könnyű, hát még olyannak, akinek a hervadó korához, csak egy nyugdíjból tengődő anya tartozik. Az én fizetésem a postánál még egy rendes vakációt sem engedett, azért jöttem pesti rokonokhoz. Anyám nővére szokottnál is kedvesebben hivott, hogy miért, azt már a második napon megtudtam. Nénénk elsírta, hogy keresztfia, Gáspár mérnök igen nagy gyászban van; felesége gyerekszülésben meghalt. A kisfiú él, dajka van mellette, de a háziorvos azt mondja, hogy igy tönkremegy az apa is, a fiú is . . . asszony kellene oda, aki gondozza mindkettőt . . . “Én rád gondoltam Lujza”— folytatta a néném. Mit mondhattam volna . . . ? Egész lényem fellázadt ilyen házasság ellen, de gondolnom kellett a jövőmre, amely kilátástalannak tűnt . . . Hozzátartozni egy beteg lelkű férfihez, gondolatnak is szörnyű ... de a gyermek mindent feledtetett velem; imádtam! Azt a sok melegséget, ami felgyűlt bennem hosszú lányságom alatt, — mind rápazaroltam. Mikor jött a nyár, órákat töltöttem vele a kertben, a kis kocsija mellett ültem, horgolással a kezemben, vigyázva, hogy még a rászálló pillangó se zavarja álmát. Egy ilyen pihenő latt jött errefelé egy középkorúnak látszó, úri külsejű férfi. Sétálva jött és szinte behajolva bámult be a kerítésen. Én először gyanakvó pillantással mértem végig, de mikor ez pár nap múlva megismétlődött — mit tagadjam, jóleső érzés fogott el. — Nem vagyok hiúbb, mint a nők általában, de jól esett hinni, hogy felkeltettem valakinek az érdeklődését, hiszen ezt tőlem még a házasságomban is elvette az élet . . . Egyik napon, mikor a férfi tiszteletteljesen beköszönt, szinte önkéntelenül bólintottam. Akkor megállt a kerítésnél, megszólított: “Asszonyom, megengedné, hogy megnézzem a kisbabát ?” Nagyon meglepődtem. Csalódást éreztem, mert már elhitettem magammal, hogy ez a figyelem nekem szól ... és ime, a gyerek érdekli ... De árthat-e, ha megnézi a kicsit? Beengedtem. A gyerek aludt, ő a kocsi felé hajolva percekig nézte, aztán hozzám fordult: “Szeretném, ha megértené nagyságos asszonyom ,hogy miért érdekel a kisgyerek. Jól ismertem az édesanyját. Egy időben naponta vendég voltam ennél a háznál. Aztán Gáspár mérnökkel egy nézeteltérés miatt végleg szakítottunk, a felesége halála nagyon megrendített. Kiváncsi voltam a gyerekre, akinek áldozata lett a ragyogó szép teremtés. Nagyon szép a kisfiú és lekötelezne, ha megengedné, hogy máskor is láthassam ...” Naiv teremtés voltam, vidéken nőttem fel, egy régimódi anya szigorú ellenőrzése mellett. Az életet csak regényekből ismertem, de már asszony voltam . . . ébredezni kezdett bennem valami homályos gyanú . . . Aztán egyre erősebben táplálta feltevésemet a cselédek és a szomszédok egyegy elejtett megjegyzése, amint a kisfiú fejlődött és kis-cigányos külsejével élénken elütött a Gáspár-familiától. Eddig nem tartottam magamhoz illőnek, hogy figyeljek a suttogásra, de most már érdekelt minden. így tudtam meg, hogy a “méltóságos ur” nagyon is otthon volt a Gáspár portán, mig aztán egyszer a mérnök ur kiutasította, állítólag revolvert is fogva rá . . .” “Isten tudja, mi igaz belőle —, gondoltam —, egy azonban bizonyos, az az idegen imádja a kisfiút és ő az egyetlen, akivel megoszthatom azt a gyönyörűséget, amit a gyermek fejlődése jelent nekem, mert az uram kerüli a kicsit és a témát egyaránt . . . Jobb érzésem azonban lázadozott az ellen, hogy az uram háta mögött ismerkedem és barátkozom, de aztán alkudozni kezdtem a lelkiismeretemmel, hogy ő úgysem tudja, amiről pedig nem tudunk, az nincs. Lujzikát otthagyva egész éjjel nem aludtam! Újra és újra, — mint egy filmdráma —, úgy vonult el szemeim előtt a történet. — Annak hatása alatt szinte remegve hallgattam a ház csendjét. Már világos volt kint ,amikor bejött a szobámba korán kelő édesanyám: VARGA ÉVA “No mi az? A kódus mán elgyütt a másik falubul, oszt te még fekszel ?” Erre a vicces ébresztőre máskor mindig vidáman feleltem, de most az ágy szélére ültettem és azt mondtam neki: Édesanyám, van egy kérésem: soha többé ne kergesse ki az udvarunkból a Gáspár Ferit. Akkor se, ha valami kárt csinál. Az a fiú szerencsétlen, elvadított gyerek, aki nem felelős semmiért. Igazolásul elmeséltem anyámnak az egész szomorú ,megrázó történetet. Látszólag nagy hatást tette rá, megbotránkozva nézett rám, úgy mondta: “Ez nem lehet igaz! Hogy tudod te elhinni ezt a szörnyű bűnt arról a szerencsétlen fiatal nőről, aki már meghalt ? Én téged úgy neveltelek, hogy az életben semmi rosszat ne tegyél, de ne is hidd, egykönnyen, hogy mások megteszik . . . Láttam, hogy védekeznem kell és békítőén mondtam: “De édesanyám, nem én találtam ki! A szomszédok is mondják, hogy az a férfi járt a Gáspárházhoz, amíg a mérnök városi építkezéseknél távol töltötte a napokat. “No hát, mi van abban? Minden uriházhoz jár vendég . . .” Igaz, de Gáspár mérnök maga is kiutasította a min. tanácsost . . .” “No Istenem, valamin összevesztek” ... Igen, édesanyám, de ha neki nem volt köze a gyerekhez, akkor mit akart tőle? “Semmit! Kiváncsi volt rá, aztán megszerette. Előfordul az ilyesmi . . .” — De édesanyám, azt mondja Lujzika, hogy a kisfiú nagyon hasonlít arra az urra . . . egészen olyan vad-fekete, mig a másik, a kis Ági szelíd és szőke . . . Édesanyám megsimogatta a hajamat: “Hát hidd el lányom ,hogy ez sem bizonyít semmit. Sokan voltak együtt, amikor az aszszony másállapotban volt és RÁCSUDÁLT ... * Eddig a história, de nekem az az érzésem, hogy ezzel a történettel nem csak egy szerencsétlen házasságot rajzoltam meg, hanem egy tisztaszivü falusi öregasszony portréját is. Mert ilyen volt az én édesanyám, akinek a jóhiszeműségén semmi bizonyíték nem fogott . . . ö csak abban tudott hinni, ami tiszta és becsületes . . . Mit mondjak még Rólad, Anyám, drága, jó... Kevés az irás . . . szegény a szó . . . HAJNALI FILOZÓFIA (Folyt, a 12. oldalról) — De miért, Nagyot nyeltem. Hogyan is magyarázzam meg. Vajon mi fér ebbe a fejecskébe, amelybe a tanító néni még csak az első betűket véste, és nagyon messze van az, hogy a munkás méltó a bérére. Miképp magyarázzam meg, hogy a munkáért pénzt kapunk, a pénzért meg játékot, ruhát, ebédet meg vacsorát. — Láttál-e már asztalon üres poharat? — Igen. Négyet. Az egyik a tied, a másik a mamáé, a harmadik és a negyedik az enyém az öcsiével. — A mi életünk is olyan, mint az üres pohár, önthetünk belé limonádét, szódavizet, vagy málnaszörpöt. És tiszta vizet is. És semmit sem. Aki nem dolgozik, aki nem küszködik, annak meg a családjának üres marad a pohara. — Ha megnövök és papa leszek, én is korán kelek, és szaladok a buszhoz, én is küszködni akarok. — Na látod . . . Mert te is szeretni fogod a kisfiádat, igaz? — Azt is, meg a limonádét, de legjobban a málnát... Életbölcseleti óránk ezzel véget ért. Sziits István
