Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-28 / 52. szám
12. oldal K I S KAPU írna: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Sóikat jelentő szólás-mondás. Minden időben azt jelentette, hogy ha valamilyen ügyet nem lehet elintézni a főkapun, még mindig volt esély arra, hogy valaki bejusson a kiskapun, s ha jól ismerte a dörgést az állami apparátus útvesztőjében, sikerült is eligazítania ügyét. A háború alatt sokszor láttam, de sok engedélyt, felmentést el tudtak intézni a hivatalos eljárás megkerülésével azon a bizonyos kiskapun, aki tudta, kivel és hogyan kell beszélni. A fent említett kiskapura jellemző I. Ferenc József császár és király barátnőjének, Schratt Katalinnak az esete. Történt pedig, hogy Szemere Miklós, a legendás hirü magyar nábob egy éjszaka több mint két millió koronát nyert a Jockey Clubban Potocki József gróf lengyel arisztokratától. A gróf veje volt Radziwill hercegnek, akinek a lánya volt a felesége. A herceg rengeteg vagyonát két kézzel szórta a gróf, s közvetlenül e nagy kártyacsata után Potocki gróf résztvett apósa vadászatán. A reggeli szürkületben Radziwill rosszul célzott, és véletlenül belelőtt vejébé, aki súlyos sérülést szenvedett. Az egyik francia lap megírta, hogy a herceg szándékosan lőtt rá a vejére, aki már sok keserűséget okozott neki. Az óriási vesztésnek az lett a következménye, hogy I. Ferenc József császár és király intézkedésére közigazgatásilag mind a kettőjüket kitiltották Bécsből. Különösen nehezére esett ez Szemere Miklósnak, mert jobban szerette Bécset, mint Budapestet. Hiányoztak néki a kedves utcák, a nők mosolya, a könnyümuzsika, örömök, s főleg pedig a futtatások és a nagy kártyacsaták, ahol milliókat nyert. Sok embert lepénzelt ezért, hogy oldják fel a kitiltását, de hiába osztogatta szét az ezreseket, senki sem tudta jobb belátásra bimi Ferenc Józsefet. Minden ilyen irányú kísérlet megfeneklett az öregur makacsságán. Végre Szemere megtudta, hogy Ferenc József barátnője, Schratt Katalin el van adósodva és állandóan uzsorakölcsönöket vesz fel. Schratt Katalin szenvedélyes szerencsejátékos volt, s többször megfordult Monte Carloban, ahol a banktól szívesen kapott zsetonokat, amelyeket végülis Ferenc Józsefnek kellett kifizetnie. De a hölgy nem merte minden adósságát bevallani a királynak, mert Ferenc József — ellentétben a hiedelemmel —, nem volt gavallér. Nagyon is megnézte és a fogához verte a garast. Ezért aztán Sclhratt Katalinnak rengeteg adóssága volt, amit fel ákart vásárolni Szemere Miklós, hogy ezzel megalázza a királyt. De egy okos újságíró, Pázmándy Dénes erről lebeszélte. Viszont volt Bécsnek egy bizonyos Grőbel bácsija, aki bennfentes volt az úri körökben, lévén zuguzsorás, ismerte Szemerét, s jó pénzért elárulta neki, hogy a király barátnője bajban van, komoly gondjai vannak. Schratt Katalin máris kiszemelt egy antik ebédlőt és egy XV. Lajos-szalont és pohárszéket, de ennek az ára 160 ezer korona. Szemere bólintott, egy csomó arannyal megjutalmazta Gröbel bácsit és a bútorok hamarosan elkerültek Schratt Katalin Gloriette gassen levő házába. Az eredmény az lett, hogy Ferenc József megbocsátott és feloldotta Szemere kitiltását . . . A hazautazással kapcsolatban akarom megírni azt a bizonyos kiskaput, amit egyesek már ügyesen kitaláltak és azon keresztül játsszák ki a vámőröket. Közismert a kormánynak az a rendeleté, hogy egy évben mindenki csak egyszer vihet be négyezer forint értékű oylan ajándékot, amely után nem kell vámot fizetni. Azelőtt főleg a közeli országokban élő magyarok, — elsősorban a bécsiek, szinte havonta hazalátogattak és jó haszonnal adtak túl a textíliákon, orkán kabátokon, kozmetikai cikkeken. Most kitalálták a hazalátogatók, hogy jó sok holmit megveSznek a kiárusításokon, ahol már egy jó inget kaphatnak 15 centért, a kimosás 10 cent, odahaza pedig könnyen eladhatják 100 forintért. A kiárusításokon nagy vásárlók lettek a hazalátogatók. Zsákokba gyömöszölik a porté-EMBEREK ÉS ESETEK: A HETEDIK BETŰNÉL Van olyan név is ebben a noteszben, ami után már három áthúzott telefonszám fölött a negyedig szorong és természetesen a lakcímek is hasonlóan. Mert az évek során költöznek az ember ismerősei, vagy uj munkahelyekre mennek. És a zsebbe való noteszbe mindezeket menet közben kell feljegyezni, amikor az ember tudomást szerez a változásokról. Csakhogy a betűrendes füzetke szűkre szabott terjedelme elégtelen az ilyen intenzív mozgások naprakész nyomonikövetésére. A szó legszorosabb értelmében betelt; uj nevek már csak ahhoz a néhány betűhöz férnének, ahova eddig is kevés jutott. Ámbár a zsúfolt lapokon sok olyan telefonszám, lakáscím is van, amelyre már hosszú ideje semmi szükségem sincs. De esetleg lehet — gondolom és úgy döntök, hogy majd az uj noteszbe is átírom ezeket. Évek óta kacérkodom — különösen az esztendő utolsó leltározó napjaiban — az uj zsebnotesz megalkotásának gondolatával, de mindig elmarad. Talán nagyon is megszoktam a régi barna műbőr fedelének kellemes recézett tapintását, vagy talán a sok javítás, áthúzás kuszasága, a sok felesleges név nosztalgiája köti hozzám ilyen szorosan ezt a holmit. Mert egy-egy név — töprengek gyakran — csak úgy, pontosan áttisztázva az előző címek, telefonszámok nélkül túlságosan ridegnek tűnne; az áthúzásokkal, javításokkal együtt maradhat csak személyes ismerősöm. Még akkor is, ha az ilyesféle zsebnoteszeik elsősorban arra valók, hogy címeket, telefonszámokat regisztráljanak. De hát a notesz már végleg megtelt. És az év utolsó napja kiválóan alkalmas arra, hogy átírjam ebben a csinos, regiszteres füzetkébe, amit csütörtökön délben kaptam ajándékig. Tiszta, finom lapjait méregetve egyre jobban megbarátkozom a gondolattal. Pénteken délelőtt tiz órakor már az ábécé hatodik betűjénél tartottam. Úgy döntöttem, hogy átírom annak a régvolt ismerősömnek (pontosabban titkárságának) a telefonszámát is, amit több mint tiz éve írtam fel egyszer — igaz, hogy teljesen feleslegesen. De tudom, hogy most is ugyanaz a száma. A következő betűnél azonban megtorpantam. Nem, azzal a barátommal semmi nehézségem, nem volt, akinek változó telefonszámai mellett a lakáscíme is megváltozott. Beírtam utolsó otthoni és hivatali telefonját és az uj budai címet. Hiszen az évek során pontosan bejegyeztem nála a változásokat — mondhatnám úgy is, hogy nyomon követtem. Ilyen és hasonló eset eddig is volt. G. Laci azonban nincsen. Ugyanis meghalt. Az elmúlt nyáron temették el. De itt szerepel a cime, az otthoni és hivatali telefonszáma egyaránt. — Úgy, mintha most is élne. Biéktly-Molnár Imr* kát és feladják saját rímükre, amelyet aztán odahaza kiváltanak, méghozzá vámmentesen és még cipelni sem kell az árut. Ez olyan jó keresetnek bizonyult, hogy egyeseknek nemcsak az útiköltségét és az ott-tartózkodását fedezte, hanem jutott belőle arra is, hogy bizonyos portékákat vásároljon, aminek itt Kanadában nagy a kelendősége. Az egyik ilyen “nyaraló” fogta magát és sorbaj árta a lipótvárosi lakásokat, mindenhova bekopogott és megkérdezte, hogy nincs-e eladó gobelin ? Az ilyen zsánerű emberekre érvényes az a közmondás, hogy megélnek a jég hátán is. Ezek aztán egy évben kétszer, háromszor is hazamennek és nemcsak jól érzik magukat, de úgy élnek, mint a grófok régen. Jó tipp. Biztos szabadalom. S az üzér urak ne haragudjanak meg érte, hogy most az újságon keresztül közreadom. Éljenek vele mások is ... Az év utolsó napján déli tizenkettőkor is az ábécé hetedik betűjénél tartottam. Az uj, formás notesz regiszterén sürget a gé betű, hogy fejezzem már be az átírást és folytassam a többivel, a hával, az ivei, a jével és a ká betűvel, mely utób binak lapjait megduplázta az előrelátó tervező, mivelhogy ezzel a betűvel igen sok vezetéknév kezdődik. De én még mindig a gé betűnél tartok, és szorongó szégyenkezéssel gondolok az augusztusi délutánra, amikor az egyenruhás temetkezési alkalmazottak felpócolták a koszorúkat G. Laci sírjára. Azt is, amelyiknek csak az egyik piros selyemszalagja lógott le a fejfa mellett, és ez volt ráírva: “Lacikánk, szomorú szívvel búcsúzunk tőled.” A másik szalag a rutinos nagy temetkezési sietségben valószínűleg a koszorú alá gyürődött, igy hát az arra járók nem tudhatták meg sohasem, kiknek szomorú a szivük. G. Laci sem tudhatta meg — ámbár biztosan megsejtette volna. És most, 1972 december 31-én, most már sokan készülődnek a szilveszterre, sokan már el is készültek, én a régi zsebnoteszem gé-betüjéig jutottam. Eddig senkit sem hagytam ki az átmásolásnál —, és minden név után a legutolsó lakcímet és telefonszámot Írtam. Mert hát ez a régi zsebnoteszem betelt, ezért is kezdtem el az átmásolást. Valószínűleg az uj évvégső napján kell majd folytatnom ... Bóday Pál GÖRBE TÜKÖR: HAJNALI FILOZÓFIA Vasárnap reggel nem törjük magunkat a felkeléssel. Ez az az idő, amikor Pali fiam mellém bújik és megkezdődik a hajnali filozófiaóra. — Papa — kérdi ilyenkor —, hogyan működik az agyunk? Most mit tesznek a négerek? Mit csinál az eső, ha nem esik ? Milyen a háború ? Mikor lesz valami a semmiből? Legutóbb váratlan kérdést szögezett a mellemnek: — Papa, igaz, hogy küszködsz? Ránéztem a paplan alól, kerestem a homloka mögött, vajon honnan vette a szót? — Küszködöm? — kérdeztem vissza jobb mondandóm híján. — Te például mivel küszködsz? — Én nem küszködök, de te igen. Korán kelsz, szaladsz a buszmegállóhoz, este nincs kedved játszani, mindig fáradt vagy, és soha sincsen pénzed. — Ez igaz — hagytam jóvá. — A mama azt is mondta, hogy a szived is szúr. Nézem a gyereket, mire akar kilyukadni. — Miért küszködsz? — Majd ha te is papa leszel, te is ezt csinálod — mondtam csendesen. (Folyt, a 13. oldalon)
