Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-28 / 52. szám
11. oldal MRS. J. T. — Kedves Miss Homoki, jogos az, ha egy férfi a mai modern világban azt követeli, hogy a nő, akit feleségül akar venni, érintetlenül menjen a házasságba? VÁLASZ — Anélkül, hogy modern vagy konzervatív társadalom - erkölcsi felfogás vitatásába bocsátkoznánk: van, aki nem szereti a levest, amibe más is belekanalazott, ez gusztus kérdése, ehhez joga van. ★ HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA TÉVEDÉS JELIGE, úgy érzem, nagy hibát követtem el, most szeretném rendbehozni, ezért fordulok Önhöz és kérem, hogy legyen nagyon őszinte. 56-ban jöttem ki Magyarországról és 57-ben érkeztem Kanadába. Szegeden érettségiztem. Utána orvos-egyetemre jártam, de kimaradtam, miután férjhezmentem egy ismert festőművészhez, akinek a nevét nem akarom kiimi és ő azt akarta, hogy minden időm az övé legyen. Természetesen tanulmányaim abbahagyása után is művelődtem, hozzá illettem müveit férjemhez, azonkívül művészek, professzorok és hasonlók között éltünk. A házasságunk sajnos nem sikerült, a férjem elhagyott és hamarosan elváltunk. Mint elvált asszony jöttem Kanadába. Pár év múlva már önállósítottam magam egy kitűnő szakmában, jólmenő vállalatot alapítottam. Nem vagyok milliomos, de nincs anyagi panaszom. Néhány évi egyedüllét után megismerkedtem egy montreáli francia férfivel. Nem akarom nyújtani a levelet, csak annyit írok, hogy összeházasodtunk. Sajnos, a férjem szellemileg sokkal alacsonyabb nívón áll, mint én. Hiába próbálom nevelni, tanítani, nincs hozzá érzéke, fogalma sincs a művészetekről, képtelen vagyok rászoktatni a kultúrára, nem emberismerő, olyan ismerőseivel és rokonaival tartja a kapcsolatot, akikkel én még szóba állni sem vagyok hajlandó és mikor ezekről a dolgokról beszélünk, nem hallgat rám, nem érti, hogy hallgatni kellene rám, mert én vagyok a műveltebb, intelligensebb. Képzelheti, mennyi gondot okoz nekem ez a házasság. VÁLASZ — őszinteséget kért. Inkább magának adok receptet, mint a férjének. Nagyon helyes, ha a műveltebb házastárs igyekszik magához emelni partnerét. Ez nemcsak jog, hanem kötelesség. De az már más lapra tartozik, hogyan csinálja. A leveléből látszik, hogy maga téves alapból indult ki. Lenézi, lebecsüli a férjét. Egy jó szót sem talál róla, csak a hibáit emlegeti illetve azt, amit maga hibának tart. Maga öntelt. el van telve a saját nagyságával és a saját képére akarja faragni a férjét. Ha szeretünk valakit, arra hatást gyakorolhatunk és bizonyos fokig befolyásolhatjuk a gondolkodásmódját, tulajdonságait, magatartását. Maga azonban nem a szeretetet használja erre, hanem tanitónénit játszik, úgy akarja átformálni a férjét. Gyermek módjára akar nevelni egy felnőtt férfit. Ahelyett, hogy szépen, okosan, szerényen, tapintatosan igyekezne felkelteni érdeklődését a kultúra iránt, lekicsinyít Ezzel ahelyett, hogy felemelné, lenyomja őt és önkéntelen ellenállásba kergeti. Ami pedig azt illeti, hogy a férje ragaszkodik a rokonaihoz, nem kívánhatja tőle, hogy megtagadja őket. Különben is milyen jogon ítélkezik maga elevenek és holtak fölött. Attól, hogy magának valami miatt nem tetszenek a férje rokonai és ismerősei, azok még nagyon rendes emberek lehetnek. Azt kérdezi, hogyan lehet segíteni ezen a házasságon. Kezdje azzal, hogy előbb önmagát gyógyítsa ki hibáiból, a beképzeltségéből és abból a hitből, hogy mindent jobban tud, mindent helyesebben lát, mint a férje. Siessen a meggyógyulással, mert ha nem siet, ez a maga szerint “műveletlen” montreáli férj éppen úgy otthagyja, mint ahogyan otthagyta a müveit szegedi férj. ★ PROBLÉMA JELIGE — Kedves Mrs. Homoki, 56-os menekült vagyok, amerikai lányt vettem el, két gyermekünk van. Fél évvel ezelőtt Budapesten voltam meglátogatni a szüléimét. Van ott nekem egy régi lányismerősöm, aki azóta már férjhezment, neki is két gyereke van. Elmentem hozzájuk látogatóba. A férje éppen nem volt otthon és nem tudom, hogyan volt, de megkívántuk egymás! és jóba lettünk. Mialatt Pesten voltam, mégegyszer voltam nála, akkor azonban otthon TELI ESTE Irta: FEKETE ISTVÁN Délután egy kis szél indult el és nehéz, szürke felhőket hozott a hegyek felől. Egyszerre este lett. Puha köd ült a szérűkre, ahol verebek alusznak és macskák leskelődnek egerek után. Télszaga lett a füstnek, a toronyóra kongása olyan messziről jött, mintha valahol távol a mesékben verne takaródét ólomkatonáknak. Távoli és csendes lett egyszerre minden. A szekerek puhán zörögve fordultak be a kapun, a lovak a hazatérés örömével baktattak be az istállókba, a tyúkok már felgallyaztak az eperfákra és a kutyák némán feküdtek a küszöbök előtt. Elcsendesedett a falu, elnéptelenedtek az utcák, csak a cigány ballagott az alvég felé. Vállán vastag nyárfadarab, hóna alatt fejsze, kalapjában kakastoll. Mezitlába csattog a puha sáros földön. Egyszer csak megáll, leteszi a fát és felszimatol a levegőbe. Esik a hó. Esik. Újra felkapja a fát, a hóna alá vágja a fejszét — mint a katonatisztek a kardjukat a májusi sétatéren — és elindul. Esik a hó. A templomdomb füvén már látszik is és a kerítések élén megmarad. És sűrűsödik. Eleinte csak apró pelyhek szakadtak ki a szürke égből, de most már bátran, vastagon havazik. — Szegény cigány — mondja az egyik módos gazda, mielőtt becsukná a kaput. De aztán nem törődik vele, mert fát kellett volna még jó úttal hazahordani az erdőről és a hóból már sár is lehet, akkor pedig a fa az erdőn marad. Mérgesen megy be a házba és bevágja az ajtót. A cigány ballag. A nyárfából teknő lesz. Eladja majd a vásáron hol jó elnézegetni a sokadalomban. A lacikonyhán kolbász serceg a tepsiben és jut abból a cigánynak is... A kocsiuton autó villan fel, szól a duda s a cigány megáll a nagy darab fával a vállán s a fejszével a hóna alatt. — Szegény cigány! Látta? — szól az asszony az autóban. — Mezítláb volt ... — és összehúzza magán drága bundáját. Megy a cigány nyugodalmasan hazafelé. A föld már fehér és a háztetőkön is csak a kémények feketék. Egy legény siet végig az utcán. Csizmája fényes és fekete nyomokat hagy az utón. — Szegény cigány — gondolja, de aztán óvatosabban lépeget, mert a csizmának tisztán kell maradni. A hó esik és egy-egy pehely megül a legény szempilláján. Majdnem sötét van már. Az ablakokban itt-ott lámpavilág, s az ablakszemek hunyorogva nézik a fehér világot. Ballag a cigány. volt a férje és csak elbeszélgettünk. Tegnapelőtt levelet kaptam tőle, hogy gyereket vár, tőlem lett állapotos és küldjék neki 1500 dollárt, mert ha nem küldök, akkor a pesti ügyvédi munkaközösség utján gyermektartásért beperel. Lehet ez? Nekem nincs 1500 dollárom. VÁLASZ — Nem tudom, mit ért azon a kérdésen, hogy “lehet ez?”. Ha azt kérdezi, lehet-e, hogy magától lesz a gyerek, az lehet. Ezt azonban nem tudja bebizonyítani az asszony, aki a férjével házaséletet él. Egyszerűen arról van szó, hogy zsarolni akarja magát. Egyébként mind a ketten szép mákvirágok, maga, a kétgyermekes családapa szülői látogatás címén Budapesten nőkalandba bocsátkozik, a kétgyermekes családanya pedig első látogatásra “jóba lesz” az amerikai vendéggel. Egymáshoz illenék. Ilyen fát kaphat, amennyit akar. Nem nagymunka. Puha, mint a vaj s ami leesik belőle, kanál lesz. Azt is eladja a vásáron. Talán még borra is kerül. A portékát eladja az asszony, ő meg muzsikál azalatt és ha pénzt nem is kap, de megkínálják : — Igyál, cigány .. . Az egyik szép házból öreg hölgy jön ki. Botozva, lassan lépeget. Feje leihajtva, de azért a cigányt észreveszi. Nem szól, csak gondolja: — na, szegény, te . . . — és botjával tapogatva eltűnik a hóesésben. A cigány már kiért a faluból. Itt már jobban mozog a szél. A fák suhognak, a kórók hajlonganak, a hó kavarogva táncol a levegőben. Az erdő alatt a putri. Oldala vályog, teteje föld és tenyérnyi ablakán villogó tüzfény integet az estében. A cigány ledobja a fát s erre kinyillik az ajtó. — Eredj be, te! — nevet a cigány — megfagysz ... Az ajtóban meztelen fekete gyerek áll az ajtó előtt puhán hull a fehér hó A módos gazda, — miután bevágta az ajtót — nagyot káromkodva szól a feleségének, hogy hozza a vacsorát, mert úgy sincs más ebben a kutya életben, minit az. amit az ember megeszik. Az aszszony mérgesen dobálja a tányérokat az asztalra, s most esznek. Szótlanul és keserű szájízzel. Hát élet ez? Az autó messze az országúton megáll. A férfi tanácstalanul kotorász a motorban, az asszony pedig konok haraggal ül a bundájában. Előbb ugyan kiszállt és tanácsokat adott, ezen összevesztek és most állnak. Jó. Hát csinálja maga, ha tudja. Az asszony arra gondol, hogy ahhoz kellett volna mennie, akinek sofőrje van ... A fényes csizmás legény hazaért már azóta Csizmáját levette és most az asztalnál ül. Előtte a vacsora, de nem eszik. Anyja sem eszik. — Ide nem hozod azt a kódist! — mondta egy órája az öregasszony és azóta hallgatnak. A legény arcán kővé meredt nehéz indulat, az asszony szája szögletében keserű elszántság. És hallgatnak. A bottal járó öreg hölgy kis asztalkánál ül és ir. Néha szemüvegét törli meg, néha a szemét. — Én több pénzt, édes fiam, nem küldheteik, mert nem ad senki. Ma már az Ambruséktól kértem ,tudod, hogy az az utolsó, ha én ennyire megalázom magam ... de nem adtak. Az öregasszony sir. Odakünt már fehér a falu. Fehér éjszakában fehér utak, fehér erdő s az erdőszélen vidám, veres szemével nézi a világot a cigányputri. Bent ég a tűz. A gyerek már alszik a sarokban, meztelen hasán megvillan a tüzfény. Az asszony álmos mosolygással nézi az urát. Ami rajta van: ing volt valamikor. — Válla, melle, mint a bronz. A cigány pedig, a szegény cigány hegedül . . . hegedül .. . És kint hull a hó.
