Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-21 / 51. szám

IS. old*!

AHOGYAN ŐK KÉPZELIK:

A KÖLCSÖNKÉRT ANYAMÉH

Irtja: SIPOS LAJOS

Tudjuk, hogy a laboratóriumok csendes magágányában dolgozó tudósok munkájának eredményeként igen sok eddig megmásithatatlannak vélt igazság dőlt meg vagy módosult. Vegyük csak példának az orvostudományt.

Hol van már az az idő, amidőn igy szólt a nóta:

Vérző szívvel, fájó szívvel nem tudok én élni

Felmegyek az Úristenhez egy uj szivet kérni

Bizony ez az idő már a múlté, mert ma már ilyen irányú igénnyel valamelyik átültető profeszszorhoz kell fordulni. Nem vitás ugyan, hogy az operáció és a kórház költségesebb, mint a fent idézett müdalban ajánlott lehetőség,. vagyis az, hogy a kérelmet a mennyországba kell előterjeszteni. A mennybe-menés azonban — minden előnye mellett — nagy kockázatot rejt magában, tekintve, hogy z ilyen útra eddig még senki sem kapott “round-trip” jegyet s igy bizony a kiutalt uj szívvel már nem sokra megy a kérelmező.

Ha már az orvostudománynál tartunk, s annak speciális ágára, az un. szerv-átültetések területére tévedünk, szabadjon rátérnem cikkem lényegére.

A miinap a televízióban egy un. “science fiction” filmet mutattak be ezzel a címmel: “substitute womb”, magyarul: kölcsönkért anyaméh. A film igy kezdődik:

Kellően nagyképü, fehérköpenyes orvos közli egy ifjú párral, hogy, hogy az anyai örömök elé néző menyecskének a szülés életébe kerülne. Mielőtt mind a férj, mind a feleség a lesújtó hir hallatára láthatóan elájulna, sebtében közli velük, hogy az eset ma már egyáltalán nem reménytelen, amióta az orvostudomány jelentős sikereket ért el az un. microtransplant, azaz az aprószerv-átültetés terén.

Ezt azt jelenti — mondja a doktor —, hogy a hat hetesnél nem idősebb magzatot eltávolítják az anya méhéből és áthelyezik egy másik nő méhébe, mindkét műveletet sebészi eljárással. Báláz eljárást eddig csak állatoknál alkalmazták, az eddigi sikerek alapján meri vállalni a feladatot.

A megvigasztalt párt azzal bocsátja el, hogy nosza szerezzenek egy vállalkozó szellemű partnert, azaz egy ‘recipient’-et. Ne legyen több harminc évesnél, további alkalmasságát tüzetes belgyógyászati és laboratóriumi vizsgálatok döntik el. Csak még annyit tesz hozzá, hogy nem feltétel ugyan, de jó lenne az anyával vérrokonságban álló partner.

A következő színben szem- és fültanui vagyunk, amint az anyajelölt fiatal húga nagy rábeszélésre hajlandó méhét nővérének kikölcsönözni, csak attól tart, hogy személyét talán alkalmatlanná teszi az a sajnálatos körülmény, hogy ő még érintetlen. Gyors telefon a csodadoktornak, aki szerint minden OK. így tehát létrejön a deal, e párbeszéddel pecsételődve meg: “Én megszülöm a te gyerekedet.” “Te megszülöd az én gyerekemet”.

A következő szin szereplői: az ismert csodasebész, egy asszisztens, három ápolónő s két műtőasztalon a két főszereplő. Az operációs személyzet most ráhajol az anyaság fizikai tényétől e pillanatban búcsúzó hölgy testének kritikus területére. Pár pillanat múlva az asszisztens csipeszszel magasba emel egy dió formájú és nagyságú valamit s az egész társaságtól kisérve ünnepélyesen átvonul a másik sebészeti alanyhoz. Rövid föléborulás, mint előbb.

Szerény nézetem szerint e jelenetből csak az hiányzott, hogy az érdekelt felek valamelyike

megkérdezze, hogy a diónyi tárgyból fiú lesz-e vagy lány.

Ezután időben körülbelül négy-öt hónapot ugrott a történet, mert e jelenetben most annak lehetünk tanúi, hogy békés hármasban vacsoránál ülnek a férj és a két főszereplő hölgy, amikor is a modem orvostudománynak legújabb eredményét megszemélyesíteni hivatott váratlan mozdulattal odakap, ahhoz a testrészéhez, ahol általában az öveket hordják. Mindhárman hirtelen felugranak, amikor is ő földöntúli mosollyal az arcán közli a megrémült házaspárral, hogy aszongya: Megmozdult a gyermekem,! A viperaként felszisszenő feleség lassan magához térve, az egyes számú birtokos rag ütötte inzultusra azonnal igy riposztoz:

— Tévedsz drágám, nem a te, hanem az én gyermekem mozdult meg. Az ezt követő szó-párbajra kár az időt vesztegetni.

Inkább azt figyeljük teljesen indokolt kaján kárörömmel, hogy zseniális szerzőnk miképpen vergődik ki ebből a bárgyuságból. Nem sokáig kell várnunk, mert az eddig már kellően megcsillogtatott leleményessége most sem hagyja cserben.

Ez fényesen beigazolódik a zárójelenetben, ahol a házaspár bánatos társalgásából kiderül, hogy nővérének ismételt intelmei ellenére hugocskája egy nem a legszerencsésebben sikerült si-kirándulás alkalmával egyszerűen “el-sizte” összes reménységüket. E kirándulás ugyanis a kórházi műtőasztalon végződött. S igy itt a vége, fuss el véle.

Ezekután a védtelenül kiszolgáltatott néző csak azért nem tördeli izekre televíziós készülékét, korúink legnagyszerűbb vívmányát, mert a havi részletek nagyobbik része még hátra van.

A TEMETÖŐR AJÁNDÉKA

(Folyt, a 11. oldalról)

a felesége halála nagyon megrendített. Kiváncsi voltam a gyerekre, akinek áldozata lett a ragyogó szép teremtés. Nagyon szép a kisfiú és lekötelezne, ha megengedné, hogy máskor is láthassam . . .”

Naiv teremtés voltam, vidéken nőttem fel, egy régimódi anya szigorú ellenőrzése mellett. Az életet csak regényekből ismertem, de már asszony voltam . . . ébredezni kezdett bennem valami homályos gyanú . . . Aztán egyre erősebben táplálta feltevésemet a cselédek és a szomszédok egyegy elejtett megjegyzése, amint a kisfiú fejlődött és kis-cigányos külsejével élénken elütött a Gáspár-familiától. Eddig nem tartottam magamhoz illőnek, hogy figyeljek a suttogásra, de most már érdekelt minden. így tudtam meg, hogy a “méltóságos ur” nagyon is otthon volt a Gáspár portán, mig aztán egyszer a mérnök ur kiutasította, állítólag revolvert is fogva rá . . .”

“Isten tudja, mi igaz belőle —, gondoltam —, egy azonban bizonyos, az az idegen imádja a kisfiút és ő az egyetlen, akivel megoszthatom azt a gyönyörűséget, amit a gyermek fejlődése jelent nekem, mert az uram kerüli a kicsit és a témát egyaránt . . . Jobb érzésem azonban lázadozott az ellen, hogy az uram háta mögött ismerkedem és barátkozom, de aztán alkudozni kezdtem a lelkiismeretemmel, hogy ő úgysem tudja, amiről pedig nem tudunk, az nincs.

Lujzikát otthagyva egész éjjel nem aludtam! Újra és újra, — mint egy filmdráma —, úgy vonult el szemeim előtt a történet. — Annak hatása alatt szinte remegve hallgattam a ház csend-BÁJ

Ajándékhalmaz. De a gyerek mégis bőg.

— Miért sírsz, hiszen mindent megkaptál, amit kértél.

— Igaz, de most azt bánt, miért nem kértem többet.

jét. Már világos volt kint .amikor bejött a szobámba korán kelő édesanyám:

“No mi az? A kódus mán elgyütt a másik falttbul, oszt te még fekszel ?” Erre a vicces ébresztőre máskor mindig vidáman feleltem, de most az ágy szélére ültettem és azt mondtam neki:

Édesanyám, van egy kérésem: soha többé ne kergesse ki az udvarunkból a Gáspár Ferit. Akkor se, ha valami kárt csinál. Az a fiú szerencsétlen, elvadított gyerek, aki nem felelős semmiért.

Igazolásul elmeséltem anyámnak az egész szomorú .megrázó történetet. Látszólag nagy hatást tette rá, megbotránkozva nézett rám, úgy mondta:

“Ez nem lehet igaz! Hogy tudod te elhinni ezt a szörnyű bűnt arról a szerencsétlen fiatal nőről, aki már meghalt ? Én téged úgy neveltelek, hogy az életben semmi rosszat ne tegyél, de ne is hidd, mélyült a sirontuli kapcsolat. Rövidültek a napok, hamar esteledett. Közeledett a tél. De a férfi már vakon is eltalált volna a sirhoz. János bácsi máskor korábban is zárt néha, de most nem tehette. Titkos megállapodás volt közöttük, amit nem foglaltak írásba. Az egyik biztosan jött, a másik biztosan várta.

Tavaly történt karácsony estéjén. A temetőben több lett a látogató. Utolsónak érkezett a férfi, mint rendesen. János bácsi türelmesen megvárta, amig kibeszéli magát, amig meggyujtja a síron a karácsonyi gyertyákat, amig leégtek a gyertyák, aztán, amikor kifelé igyekezett, egy újságpapírba csomagolt tárgyat adott neki át.

— Ezt magának hozza a Jézuska! — mondta és hamiskásan kacsintott hozzá. Volt benne valami a csinytevő gyerekből, az örömet szerző felnőttből, az öreg cinkosból, a megértő édesapából.

— A férfi zavartan nyúlt a csomag után.

— Szégyellem magam, én megfeledkeztem magáról :

— Jó nekem, hogy idejár — válaszolta, mintha csak ez lenne számára a legnagyobb ajándék.

Elbúcsúztak. A férfi megindult kifelé az utón. Az apró házak ablakain át látni lehetett a csillogó karácsonyfákat. Ment hazafelé és egyre ezeket a karácsonyfákat nézte, miközben zsebében érezte a kapott csomagot. Arra gondolt, hogy milyen jó is élni, hogy érdemes élni, mert az emberek jók, az élet szép. Béke, boldogság volt a szivében.

Hazaérve óvatosan nyitotta ki János bácsi ajándékcsomagját. Egy kulcs volt benne. Rozsdás, nagy vaskulcs. A temetőkapu kulcsának a mása.

Kezébe vette, sokáig nézte. És kitárt tenyerében a rozsdás vaskulcs aranyos fényben csillogott. Karácsony este volt . . .

Gyarmathy Irén

I