Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-21 / 51. szám
12. oldal MONDATOK (NAPLÓMBÓL) Irta: FLÓRIÁN TIBOR A TE ÖRÖMÖDÉRT Ünnep előtt, öröm előtt állj meg egy percre s gondolj reám, mert mindig érted, a te örömödért, a te felszabadulásodért akartam ünnepelni. EGYSZERŰEN ÉLEK Az én ünnepem még messze van, egyszerűen élek, mint minden ember, de testvéreim a virágok és a fák vigasztalnak engem, a hegyek homlokomra Írják sorsomat, és úgy tekintek — csendes szeretettel — minden elmenőre, mint ahogy na- Florián Tibor gyón kedves utitársakra szoktak nézni. UTAZÁS Valahányszor megismerkedem és beszélni kezdek valakivel, akit eddig sohasem láttam, mindig valami furcsa izgalom vesz erőt rajtam. Olyasmihez hasonlítanám, amit utazás előtt érezhet az, aki legyőzhetetlen vágyától hajtva ismeretlen útra indul. Kezet szorítok vele, a szemébe nézek s most elindulunk. Nem tudom sohasem, hogy merre, meddig vihet a vágyam vele, utána. Lehet, hogy néhány perc múlva elválunk örökre, és elfelejtem, mint egy teljesen közömbös tájat, melyre rjgna érdemes emlékezni. De lehet, hogy követni fogom messzire, egészen addig, amig megérkezem hozzá, s megláthatok valamit abból a házból, ahonnan elindult, és megsejthetem a sok utat, melyeken tovább haladhat titkos céljai felé. Rejtelmes utazás ez, a megismerés s a kaland vágyával és rettegésével, utazás a lélek felé, melyhez el szeretnék jutni. Minden szó, minden mozdulat, egy-egy állomás, ahonnan széttekintek és magammal viszek valamit a további útra. Néha már azt hiszem, hogy egy-két megálló után ott is leszek a célnál. Úgy érzem, mintha messziről látnám már fényét felém világítani. De eltűnik ismét, mig a szememet uj és uj képpel bűvöli magához, feledtetve velem, hogy miért indul-KARÁCSONYI ANEKDOTÁK Jókai Mór feleségével, Laborfalvy Rózával az egyik karácsonykor vidékre utazott, hogy ott majd alaposan kipihenik magukat. A vacsora után kiültek a teraszra. Gyönyörű látvány volt: hópelyhek szálltak, a fák kristályként remegtek a zúzmarától. — Az ilyen csendes békesség a legnagyobb boldogság! — jegyezte meg Jókai. Ebben a pillanatban behajtott az udvarba egy csilingelő szán, emberek ugráltak le róla. — Csak a szomszédok! — jegyezte meg a házigazda. A három érkező vidám lármája felverte a házat. Jókai fásultan válaszolgatott a hódoló vidékieknek. Közben: újabb szán érkezett, négytagú családdal. — Vendégek, — kérdezte Jókainé. — Nem, csak a szomszédok — volt rá újra a válasz. Életkép Hetekig tanácskozott a család, mit kapjon karácsonyra a gyerek, össze is gyűlt a fa alatt minden, kisautótól biciklilámpáig, könyvtől revolverig. Amikor végre kinyílhatott az ajtó, a család izgatottan, áhítattal leste, mit szól a fiú ennyi kincs láttán, ő bejött a szobába, körülnézett, a legtárgyilagosabban és a legalaposabban megvizsgálta az ajándékokat, majd igy szólt: — Apu, hányat kell még aludnom husvétig? És tudod, akkor mit fogok kérni tőletek? Később az udvart elárasztották a szánok, a két nagy szoba megtelt vendégsereggel. Jókai már a fejét fogta, a házigazda csillapította: — Nem tehetek róla, itt ez a szokás. — És ha bezárnátok a kaput? — kérdezte Jókai a következő napok nyugalmára gondolva. A házigazda csodálkozott: — Hiszen van kezük és kinyithatják! Jókai összenézett a feleségével, majd szobáikba indultak, ahol gyorsan csomagolni kezdtek, miközben dermedten hallgatták a falrengető lármát, nevetést, bucsuzkodást: “Csak pihenjetek! Majd jövünk holnap is!” Jókaiék pedig akkor éjjel hazautaztak Pestre. Jóíkai hazaérve levelet menesztett barátjához, melyben ez állt: “Kedves barátom! Éjjel eljöttünk. Kérni akartalak, hogy engedj ki a kapun, de aztán eszembe jutott, hogy nekem is van kezem és magam is ki tudom nyitni...” • Dumas, a nagy francia iró karácsonykor levelet kapót kiadójától. Nagy meglepetésére a levélben 1000 frank volt elhelyezve, mellette néhány soros irás: “Fogadja szeretettel a Jézuskától!” Két hónap múlva, februárban Dumas beszállította elkészült regényét a kiadónak. Az elszámolásnál az előleglistán egy 1000 frankos tétel is szerepelt. — Mi ez ? — kérdezte az iró homlokát összeráncolva. — Az ezer frank, amit karácsonykor küldtem előlegül! — válaszolta a kiadó. Dumas felkapta a fejét: — Azt nem ön küldte nekem, hanem a Jézuska. Levonni is ő fogja! Balzac fünek-fának tartozott, hitelezői elől a szobájából nyiló pincébe bujt el. Karácsonykor kopogtak az ajtaján, mire gyorsan leosont a pincébe. Fgalma sem volt arról, hogy egyik tisztelője karácsonyi csomaggal lepi meg. A belépő az üres szobában kiabálni kezdett, de mert választ nem kapott, a csomagot szépen letette az asztalra és eltávozott. Az ajtó csukódására Balzac előmerészkedett a pincéből, s amikor a csomagot meglátta, kétségbeesve a fejéhez kapott és felkiáltott: — Úristen, megőrültek a hitelezőim! Jövőre kihez fordulok kölcsönért? tam el. És növekvő gyönyörűségemben lassan elfeledkezem önmagámról is. Szeretném átadni magam az ismeretlen tájnak, de megállni nem lehet. Haladunk tovább és hegyek zárnak el előttem mindent, ami szép volt. Elfedik a tájat, hogy annál teljesebben váljak eggyé azzal, ami most fog föltűnni előttem. Olyan váratlanul, hogy a lélekzetem is eláll és nem találok szavakat, melyeikkel dicsérni tudnám. De miért dicsérném, az ő szépségé nem vár dicséretet. (Istené a dicsőség!) Egyebet nem tehetek: hálát adok, hogy megmutatta nekem. Most hirtelen elhallgat, szótlanul állunk, pihenünk. Van időm élményeimet összegyűjteni róla, s mikor mosolyogva elbúcsúzunk, már tudom biztosan, hogy visszatérek hozzá, és azt is tudom. hogy ő is szivesen kisér majd tovább az utón, mely önmagához vezet. MÉCS LÁSZLÓ: LASKAGOMBA Sok évezredes a vita, hogy nincs élet, ha nincs meleg; — s most már karácsony közeleg, gombázni hi a vén Vida. Paraszti sarj. Jezsuita. Fráter, ki tudja szenvedélyem. S elindult a meredélyen. Szikár. Szívós. Bozót, bokor utat nyit neki, mig megyen előttem a havas hegyen fel, mint felleg, mit szél sodor, vagy min örök-mozgó motor: nyáron nem izzad, most sem érez fáradságot, bár nyolcvan éves. Az erdő méla madara rebben, de csak kelletlenül és a szomszéd cserjére ül. Gubbaszt. Hó hull s kemény dara. Megszólalok: “Vén cimbora, mindent megölt a három ember: november, szeptember, december.” A liajlott, edzett volt-paraszt megáll, rámnéz ravasz, fura vigyorral, mint vadász-ura arcára eb, ha pár araszt a távolság, hol a haraszt fácánt rejt, vagy nyulat a göröngyök. Úgy néz engem s fent egy fagyöngyöt. Felnézek ón is hirtelen, majd a fagyöngyről földre le: hát tuskó, tönk telistele van gombával. Mig tördelem, gyönyörködöm s aztán bele kerül a sok-sok laska-gomba kopottas háti tarsolyomba. Szemem dicséri, majd tovább vezet Vida. Gondolkozom. Ki játszik itt? Bokron, bozón hó-kristályt formál és odább tuskón gombát, élő csodát nőttet s mindezt havas hidegben! Hogy érti ezt meg a hitetlen? Az éj leszáll. Megyünk haza. Csend van, csak egy kuvik jajong. A karácsonyfa-tolvajok fák közt surrannak a laza hóban s a szívnek igaza lesz újra: fény gyűl s újra zeng a lelkekben az Öröm-legenda.
