Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-14 / 50. szám
9. oldal ARANYLAKODALOM Irta: VÁRKONYI ANDOR A hosszú asztal 'körül vagy harmincán ültek, az ünnepelt házaspár gyermekei, rokonai, barátai. Az ősz, de még aránylag fiatalos Kardos Ferenc és a bájos, finomarcu, — aprócsontu felesége, az asztalfőn trónolt. A vendégsereg vidáman zsibongott, mialatt az előételt — kaszinótojást és sonkástekercset — felszolgálták. Egy pincér, akit az ebédet szállító vendéglő adott kölcsön erre az alkalomra, bort töltögetett a kristálymetszésü poharakba. Az összecsendülő poharak csilingelő zajától ekkor egy erőteljesebb csengés hangzott ki; Kardos Péter “szólaltatta meg”kanalával a borospoharát. Felállt és poharát magasra emelve kiáltotta: — Ürítsük poharainkat az ünepeltek, aranylakodalmukat ünneplő drága szüleim tiszteletére; Adja az Úristen — és a hangja itt a szónokok kissé teátrális tónusára váltott át — hogy a következő jubileumon: gyémántlakodalmukon is velünk legyenek jó erőben, egészségben, mindanynyiunk örömére és boldogságára! Kardos Péter után még mások is felköszöntötték nagybátyámat és feleségét. Aztán nekiláttak a pompás ünnepi ebédnek. Feri bátyám és hűséges életpárja ragyogó arccal tekintettek körül, készen arra, hogy a felmerülő kívánságokat azonnal teljesítsék. De minden zavartalanul, simán ment. A vendé'- jó étvággyal ettek-ittak, derűsen csevegtek. A kitűnő hangulat engem is elragadott, s szokásom ellenére annyit ettem, hogy az ebéd végén mozdulni sem tudtam. A délután másik felét a nagy kertben töltöttük. Egyizben a véletlen nagybátyám mellé sodort. Felesége — távol tőlünk —, egyik édes kis dédunokájával játszogatott. Feri bátyám kertiszékében kényelmesen elhelyezkedve, élvezettel szemlélte a vígan tereferélő csoportokat. Leültem egy mellette üresen álló nyugágy szélére. — Gyönyörűen sikerült ez az ünnepség—mondtam. — Hálistennek! — felelte, miközben tekintete szüntelenül ide-oda repkedett. — Ez az asszony érdeme, ő csinált mindent. Én csak hagytam, hogy csinálja. Ez igy kényelmesebb, meg praktikusabb is. — Remek asszony! — mondtam őszinte csodálattal, mert Klára néni valóban nagyszerű aszszony. Egyike ama ritka asszonyoknak, akiknek, nincsenek, vagy alig vannak ellenségei —, barátai, viszont annál többen. — Hogyan bukkantál erre a kincsre ötvenegynéhány évvel ezelőtt? — Hogyan ? — és felpillantott a tiszta, kobaldkék égre, mintha onnan várna választ a kérdésre. — Hogyan? — ismételte —, mondhatom, nem mindennapi módon. Rendkívüli emberekkel legtöbbnyire rendkívüli körülmények között hoz össze a sors bennünket, hétköznapi embereket Ha van kedved és türelmed meghallgatni megismerkedésünk történetét, elmondom neked. A döntést leolvashatta arcomról. — Ötvenkét évvel ezelőtt — kezdte — Pestről Budára költöztünk át; szüleim egy csendes utcában egy nagy bérházban találtak megfelelő lakást. Abban az időben a Hermes bankban dolgoztam már cégvezetői pozícióban, nem túl magas, de nem is rossz fizetéssel. Huszonöt éves voltam, úgynevezett jómegjelenésü, jóképű fiatalember, akit lányos háznál szívesen fogadtak. Nekem azonban eszem ágában sem volt megnősülnöm. Szüléimét nagyon szerettem, különösen drága jó anyámat, s úgy gondoltam, amig lehet, velük maradok. Különben is, meglehetősen zárkózott természetű voltam, nehezen ismerkedtem, barátkoztam össze idegen embereikkel. Egy éve laktam már uj otthonunkban, de még legközvetlenebb szomszédunkat sem ismertem. Egy délután, amikor hivatalomból hazatértem, a ház földszinti ablakából női énekhang ömlött az utcára. Mint tiszta, üdítő forrásvíz, amely a szivárvány minden színét megcsillogtatja, úgy patakzott, pezsgett, hol trillákkal magasba szökkenve, hol meg aláhúzva, mondom: úgy áradt, gyöngyözött ki az utcára a bűvös hang ,amely megragadott és a földhöz szögezett. Aztán a varázs gyengült s én, mint álomból ébredő, tovább mentem; de ez a hang még sokáig zsongott a lelkem mélyén__ Attól kezdve hetenként legalább kétszer, de néha háromszor is megállított a csodálatos hang, amely az egyszerű zongorakiséret keretéből szárnyalt a magasba. Mondanom sem kell talán: egyre jobban érdekelt a hang tulajdonosa, az ismeretlen énekesnő, akit ilyen lebilincselő hanggal áldott meg a természet. A nevét, legalábbis a keresztnevét, a kapu alatt függő névjegyzékből megtudtam, és ennél nem NYÍLT SZEMMEL: A GENERÁCIÓS ÜR... Egyre több szó esik a fiatalokról és természetesen, az öregek emlegetik legtöbbet a fiatalokat, az öregek, akik irigyek azért, mert ők már öregek és a fiatalok — fiatalok. Egyre inkább az az irányzat lesz úrrá, hogy a mai fiatalok erkölcstelenek, ezzel szemben mi, akik ma már öregek vagyunk, valamikor a moralitás megtestesült mintaképei voltunk. Hölgyeim és uraim: ne játsszunk egymással és ne áltassuk egymást! Valószínűleg olyan régen voltunk már fiatalok, hogy azokra az időkre nem emlékezünk. Próbáljuk azonban áttörni az évek ködfátyolát és próbáljunk emlékezni önmagunkra. Erkölcsösek voltunk mi, a szó polgári értelmében? Sohasem hallottuk szüléinktől azt, hogy “az én időmben, bezzeg, mások voltak a fiatalok. Sohasem mondtuk azt, hogy az öregek már ‘vén hülyék’?” E sorok írója úgy emlékszik vissza önmagára, hogy fiatalkorában a polgári erkölcs követelményeinek a legcsekélyebb mértékben sem felelt meg. Fiatalkori barátaira és barátnőire ugyanígy emlékszik vissza. Zsolt Béla, a kiváló publicista, akiről kevesen tudták, hogy kiváló költő is volt, egyik versében ezeket irta. — Gyűlölöm az aggok nyálcsorgató bölcsességét. Erről van szó: amikor a fiatalok “erkölcstelenségét” kifogásoljuk, a kifogások nem egyebek “nyálcsorgató bölcsességnél.” Hölgyeim és uraim: túlságosan öregek vagyunk ahhoz, hogy erkölcstelenek és bátrak és forradalmárok legyünk. (k. m.) Várkonyi Andor sokkal mondott többet a házfelügyelő sem; a lányt Klárának hívják, énekesnő, özvegy édesanyjával él. Ezzel az ügy — akkor úgy véltem — lezárult a számomra. A sors azonban úgy akarta, hogy a dolognak folytatása legyen. Második emeleti lakásunkból leballagva éppen ajtójuk elé értem, amikor megjelent a küszöbön. Valami ellenállhatatlan erő arra késztetett, hogy megszólítsam: gratuláljak neki gyönyörű énekhangjához. — Köszönöm — mosolygott. — Ugye, itt lakik a házban? — Itt, de nem nagyon régen. Mindössze egy hónapja. — És hol hallott énekelni? Csak nem az Operában? Ahá, most már egy csipetnyivel többet tüdők rála. — Nem — mondtam, mialatt egy uj bókot fogalmaztam a zagyam mélyén — de csak azért nem, mert az utóbbi időben véletlenül nem voltam az Operában. Viszont azok után, amit az ablakon át hallottam, el tudom képzelni, hogyan bűvöli el szárnyaló trilláival, lélegzetelállító koioraturájával a közönséget. Úgy nézett rám, ahogy az édesanyák szoktak nézmi bohóságokat beszélő apró gyermekükre. Megrázta vállára omló barna fürtjeit és igy szólt: — Jöjjön be hozzánk egy percre, szeretnék mutatni magának valamit. Az utcára néző szoba nagy, kerek asztalán egy His Master’s Voice gyártmányú gramofon feküdt, rajta egy lemez. Az ifjú hölgy megindította a gépet, s amint a lemez forogni kezdett, ismét felcsendült a hang, amely már-már álmaimba is elkísért. — Ez a hang a húgom hangja — mondta Klára. — A húgomé, akit két évvel ezelőtt, fiatalon sírbavitt a rák. Hangversenyeken énekelt, minden alkalommal óriási sikerrel. Igazi nagy tehetség volt, tüneményes karrier előtt állott. De a halál mindent rombadöntött. Én elmondhatatlanul szerettem őt, és semmit sem kívántam jobban, mint azt, hogy érvényesüljön. Most, hogy nincs többé, ha már nem láthatom őt, legalább a hangját hallhatom, azt a hangot, amely nemcsak önt, — mindenkit elbűvölt- Az én hangom meg ;-em közelíti az övét, közepes kis hang, amely már nem fejlődhet tovább. Örülök, hogy ennek ellenére mégis bejutottam az Operába, ahol-a kórushan énekelek. Szükség van arra a kis fizetésre is, amit e munkáért kapok, mert özvegy édesanyámat kell eltartanom . . . Ezért nem hallhatta volna — ha járt is volna az Operába — szárnyaló trilláimat és egyéb hangcsodáimat ... Az egyetlen lény az anyám, aki azt állítja, hogy a kórusból is kihallja az én hangomat. Mert az anyai szív, ugyebár ... így beszélt Klára nénéd, s mikor éjszaka, ágyamban álmatlanul forgolódva visszaidéztem ezt a monológot — amelyet ma is csaknem szószerint mondtam el néked — egyre tisztábban láttam: a sors, a véletlen, olyan drágakövet csillogtatott meg előttem, amellyel az ember életében csak egyszer találkozik . . . Nem is engedtem el- Két évvel később, ma éppen ötven éve — megtartottuk az esküvőt . . . De itt is van a történet hőse, Klára asszony . . . — Már megint mi rosszat pletykáltál rólam, vén imposztor? — kérdezte. — Csak amit megérdemelsz — villantak hamiskásan a szemei — és az asszony apró kezét tenyerébe fogva, gyengéd lovagi csókot lehelt a megrebbenő finom ujjakra . . . v
