Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-14 / 50. szám
10. oldal AZ UTOLSÓ LEVÉL Irt&: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE A világirodalom őriz egypár szerelmes levelet. Olyat, amelyben maga hőfokus a szeretet, s akik ezt írták, keserves árat, az életükkel fizettek azért, mert szerelmesek voltak . . . A franciák vezetnék ezen a térem. Visszalapozok egy kicsit a történelemben. 107:9-ben Nantesben született egy Abélard nevű fiúcska, akiből nagyrangu szerzetes lett, hires teológus és filozófus, akinek az iskolájában sokszázan tanultak. S ott élt a Imre közelében egy Heliosé nevű zárdafőnöknő. Abélard atyának és Heliosé apácának nagyon megható az élettörténete. Beleszerettek egymásba, s a szerzetes titokban feleségül vette az apácát. A titok azonban valahogyan kipattant, megtudta az apácafőnöknő nagybátyja, egy bizonyos Fulbert nevezetű, igen gazdag és befolyásos ur, aki bosszútól hajtva rettenetes haragra gerjedt, szolgáival tőrbecsalta a szerzetest és a szerencsétlen embert megcsonkította. Eumochot csináltatott belőle. — Ez a büntetés áll arányban az általa elkövetett bűnnel — védekezett a tessék-lássék bíróság előtt. Sőt, ezt a bosszút sem tartotta elegendőnek, mert továbbra is üldözte a szerzetest. 1140-ben eretnekségért elitélte Abélardot és ezt az ítéletet volt tanítványai előtt hirdették ki azzal a félszobással, hogy amit tőle tanultak, felejtsék el, mert az eretnekség. Szegény Abélard elindult gyalog Rómába, hogy személyesen nyújtsa át védekezését a pápának, de nem jutott el a Vatikánba, a testileg, lelkileg tönkrement ember útközben meghalt. Holttestét átadták Heliosének, aki eltemettette. Érdekes, hogy a nagybácsi haragja nem terjedt ki az apáca-főnöknőre, mert az továbbra is megmaradhatott vezető állásában a zárdában. S csakúgy, mint a mesékben történni szokott, amikor 1164-ben ő is meghalt, oda temették a szerzetes ura mellé. Kevés vigasz: Ha már az életben nem is, a halálban egyesülhettek a közös sirban. A két szerelmes az idők folyamán legendává vált főleg szerelmes leveleik révén, ezek a levelek még ma is közkézen forognak, tragédiáik árnyként kisérik a papokat és komoly ütőkártya a kezükben arranézve, hogy a pápa engedje meg Isten alázatos szolgáinak a nősülést. A franciák később, -817-ben exhumálták a közös sirt és az elődök súlyos hibáját úgy tették jóvá, hogy a szerelmesek csontjait a nemzeti Pantheonban közös urnában helyezték el . . . A napokban kezembe került egy szerelmes levél. Aki irta, ma már nem él, odahaza biztosan nem kerül el Szegedre a nemzet halhatatlanjai közé, mégis úgy érzem, megérdemli, hogy egy tiszavirág-életű cikkben megemlékezzem róla. — Drágám, miért kérdezed azt, hogy hiszek-e Istenben? Én csak benne hiszek. Az Istenbe kapaszkodók, hogy kibírjam a szenvedést. Voltak bizony óráim, amikor úgy sírtam, mint egy kutya, de ezt sohasem írtam meg Neked, mert a férfiakat másként teremtették, a férfiak ahányat látnak, annyit szeretnek. De egy nő, ha igazán szerelmes, akkor nincs az a szép, gazdag, vagy fiatal férfi, akivel szerelmesét megcsalja. Nemcsak az fáj, hogy nem lett gyermekem Tőled, hogy az szerethettem volna, ha már te itthagytál. Én a polgári törvényeket semminek érzem, az isteni tizaparancsolathoz képest. Nekem nem az idegeimmel volt bajom, a lelkiegyensulyom billent meg. Szánandó voltam. Téged mindenképpen szeretlek, imádom a szavaidat, a szellemedet, a lelked tükrét, a csókos szádat, muzsikában szépséges magyar beszédet, ezért volt 7 évig bérletem a Nemzeti Színházban, ahol Tímár, Uray és Lehotay voltak a kedvenceim, s nem a borgőzös hangú Major Tamás. Amikor téged megismertelek, azt mondtam magamban : Ha csak egy napra is, de feleségül megyek hozzád, mert végtelenül szeretlek. És 1950-től 1970- ig nem láthattalak, gondold el, mit szenvedtem. Ez a sok-sok szenvedés vezetett el az íráshoz. Én azt fogom leírni, amit az élet egyetemének elvégzésével láttam, s átéltem. Egyébként a könyvem cime nem a 20. század cime lesz, hanem emlékezés anyámra, aki a kenyeret szeli nekünk. — A nőket a fülükön keresztül és a csókok árán lehet boldoggá tenni, de a férfiakat csak a szemeiteken át lehet meghódítani, s ezért tesznek sokszor a nők marha, buta dolgokat, hogy a férfi észrevegye őket. — Mi tagadás, én is szerettem, ha észrevették a férfiak, de csak nézni engedtem őket, de amikor Te jöttél, végem lett, mert ha Te elhagytál volna, amit oly sokszor Ígértél, akkor az Isten is elhagyott volna, mert én úgy hittem benned, mint az Istenben. És mert nem hagytál el, ezért adok hálát az Istennek, ezért sugárzik az arcom úgy, hogy megfordul utánam mindenki az utcán, mert nagyon kevés a boldog ember. Ezer közül jó, ha akad egy. A fák levelei hullnak, egyik sárga, a másik meg zöld, de hullik azért, akárcsak az ember. Van, akinek hamar el kell menni. Nem érdekes, Mindenszentek napján a hitetlen is éppúgy elmegy a temetőbe, mint a hivő, ez azért van, mert ha nem lenne lelkünk, EMBEREK ÉS ESETEK: IDŐZAVAR A professzor rendkívül elfoglalt és ez érthető. Illetve, ha belegondolunk, nem is olyan érthető. Az emberi életkor egy-két évtizeddel meghoszszabbodott, autóval, repülővel órák alatt átjuthatunk oda, ahova hajdan csak napok, vagy hetek múltával érhettünk, s mégis állandó időzavarban vagyunk. Mint a sakk nagymesterek. Soha nem érünk rá semmire, mindig marad elvégezetlen munka, gyötör a hiányérzet, nem tudunk elég időt szentelni magánéletünknek, s főleg nem elég nyugodtan. Hová tűnt a szép, derűs ráérősség! Legfeljebb az épitkezéseknél vagy a bolti kiszolgálásnál akadhatunk még nyomára. De nem professzorunknál. Az intézet titkársága igyekszik is levenni a válláról a terhek egyrészét: megírják a hivatalos leveleket válaszolnak, regisztrálnak, rendszereznek, meg amit az ilyen titkárság elvégez a világon mindenütt. A professzor azonban úgy találta, hogy személyesebb ügyei is temérdek idejét veszik el az igazi munkától, s ezért személyi titkárnőt alkalmazott, ami megint csak érthető, s világszerte nem példátlan jelenség. Ez a személyi titkárnő azonban — bizonyos Erzsiké — lassan a professzor semélyévé lett. Történt, hogy a professzor régi-régi barátja levelet irt Bostonból, ilyenformán: “Drága öregem! Ezer éve nem láttalak. Szerdán feljövök Washingtonba, végre jól kidumálhatjuk magunkat. Ölel Sanyi”. akkor emlékezni sem tudnánk, olvastam, hogy az egyik tudós szerint egyedül csak az agy sejtek r.em cserélődnek ki, s ezért emlékezik a 80 éves ember is 8 éves korára jobban, mint a későbbi időkre, mert akkor már az erei kezdenek elmeszesedni. — Hallottam, de nem hiszem, hogy más asszonyod van, de lehet, hogy igaz. Nő nélkül nem lehet élni idegenben. Én már olyan beteg vagyok, hogy lehet, soiha többé nem látlak. Az örvösek szerint csak napjaim vannak. Én is tudom, érzem, s már senki sem biztat. Én megbocsájtok neked. Köszönök mindent, amit adtál, mert annál szebbet nem kaphat egy asszony-sem többet az életben. A szeretet az egyedüli, ami özek. Egy hitet viszek el magamimal a sírba, s ez az, hogy a Te életedben mégis az egyetlennek én maradok. A szerelem, amig csak emberek élnek a földön, világot gubancoló törvény. Luther is úgy alapította meg a protestáns vallást, hogy elvett egy apácát. Fáradhatatlanul szembeszállt a cölibátussal és nem tartotta a pápát sem csalhatatlannak. Luther is szerzetes volt. Az apáca neve Katharina von Bora, s Luther 1525-ben vette el, pár évvel azután, hogy szembeszállt a pápával. Az élet hódol a szokás hatalmának. Valaha csak reggel volt szabad áldozni a katolikus hívőnek, ma a pap este is misézhet és oldoztathat. A jóllakott gyomor többé nem akadálya annak, hogy az Ur testét is befogadja. A katolikus egyház egyébként is rugalmas és fennmaradása érdekében megtesz minden tőle telhetőt. Ezért ne csodálkozzon senki, ha a pápa majd megengedi a papoknak a nősülést. Minden kornak megvan a maga szokása, amelyek eltérnek egymástól az idők folyamán. Az erkölcs is tulajdonképpen szokás. Spártában, ha valaki lopott és elfogták, akkor a büntetést nem azért kapta, mert lopott, hanem azért, mert hagyta magát elfogni. A spártai katonát az anyja küldte a háborúba. Egy pajzsot nyújtott át neki ezekkel a szavakkal: “Ezzel, vagy ezen” — igy bocsájtotta útjára. A professzor nagyon megörült a híradásnak, de éppen egy tudományos konferencia kétnapos ülésén tartott korreferátumot, megbízta tehát Erzsikét a válasz megírásával, ilyenformán: “Tisztelt...............Ur! A professzor ur megbízásából közlöm önnel, hogy nagyon örül érkezésének, szeretettel várja és ő is öleli önt. Horváth Erzsébet személyi titkárnő.” Történt továbbá, hogy a professzor — egyszer a titkárság közreműködése nélkül — elvált feleségétől. De nem élhet egyedül az ember, mert személyes gondolataiba néhány percig, s úgy döntött (önök nyilván már ki is találták), hogy elveszi feleségül Erzsikét. Csinos, vonzó, és úgy összeszoktak. De hogy kell az ilyesmit csinálni? Régen volt, amikor még az ilyesmikkel foglalkozott, akkor még nem volt professzori rangja, sem titkársága. Mennyivel könnyebben ment! Valahogy azonban mégiscsak neki kellett vágni a dolognak. Nagy kivételesen azonban éppen el kellett utaznia külföldre a know-how by plain air szimpozionra. Elutazása előtt behívta a titkárnőt. — Erzsiké, kérem, fogalmazzon egy levelet saját magához, amelyben az én nevemben közli, hogy kérem, legyen a feleségem. Ezenkívül rendeljen száz szál piros rózsát és egy brilliánsgyürüt. Erzsiké mindent alázatosan legyorsirt, majd halkan megszólalt: — Professzor ur, kérem, a nászéjszakán meg tetszik jelenni, vagy írjak az ön nevében levelet ... ? Tóth Istváií
