Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-14 / 50. szám
8. oldal HARMINC Irta: HALÁSZ Ebben a hónapban van kerek harminc esztendeje annak, hogy elveszítettem az édesanyámat. Viszonylag fiatal volt, életének negyvenhatodik évében végzett vele egy gyógyíthatatlan és operálhatatlan rákbetegség, nem is hónapok, de hetek alatt. Sokszor gondolok arra, hogy ha nem veszítettem volna el őt oly váratlan gyorsasággal, húszéves koromban, minden másképpen alakul az életemben. Kimutathatatlan, hogy hol s milyen fordulópontokon cselekedtem volna másként, sohasem töprengenék fölötte, valószínű azonban, hogy sorsom merőben más irányt vesz. Nem mintha gyakran fordultam volna hozzá tanácsért sőt, meglehet, hogy sohasem — vagy pedig ő valaha is kísérletet tett volna meggyőzésemre. Meglehetősen passzív természetű volt, saját sorsát sem alakította, nemhogy másét — inkább csak úgy megtörténtek vele a dolgok. Hatása kizárólag közvetett volt: az ízlése hatott rám, a humora, megadó természete, amely oly sebezhetővé tette, az öniróniája és az, ahogyan a dolgokat értékelte. Művészhez kellett volna feleségül mennie, vagy legalábbis olyan emberhez, aki szeret moziba, színházba járni és regényeket olvasni és aki ugyanolyan tájékozott a filmszínészek felől Psyander Waldemartól és Clara Bowtól Clive Brookig, mint ő volt. Apámról ezt nem lehetett elmondani. Az olasz operákat kedvelte ifjú korában, de a színházért nem lelkesedett, a moziban pedig elaludt. Anyámnak kevés érzéke volt a realitások iránt, ami azonban nem azt jelenti, mintha fellegek közt járó, álmodozó lett volna, de a művészet, az irodalom, az élet szépségei jobban érdekelték. Ha az ilyen Ízlés nem párosul alkotóerővel, vagy pedig annak híján, gondtalanságot biztosi tó anyagi jóléttel, akkor bizonyos helyzetekben nem veszélytelen. Azért mondom, hogy “bizonyos helyzetekben”, mert alakulhat az emberi élet úgy, hogy ez a finom dilettantizmus nem ad erőt, de inkább gyöngít. Az ő élete, sajnos, éppen úgy alakult. Valahányszor magam előtt látom, szomorú kis mosollyal bontakozik ki az évtizedek sűrű ködéből. Ez a mosoly mindig ott volt a szája sarkában. Öntudatlan vallomás a gyöngeségről és sebezhetőségről. Azt hiszem, első novellámat kizárólag az ő szórakoztatására írtam, vagy nyolc éves lehettem, amikor kitéptem füzetemből a két középső lapot és címnek fölirtam: “Egy no vela”. Egy 1-lel. Sokkal később ez a két füzetlap ismét a kezembe került. Anyám elküldte Nagyváradra a szüleinek és húgának és sok évvel később a nénémtől jutott vissza hozzám. Néhány soros megjegyzést irt rá anyám, amivel figyelmükbe ajánlotta “írásművemet”. Az odavetett megjegyzésben érezhető egy kis irónia, de érdeklődés is. Mit szólnak ehhez? Nem tudom, mit szólhattak hozzá. Az “Egy novela” egy íróról szólt, aki albérleti szobájában éhezik, de túlságosan büszke ahhoz, hogy bárkitől segítséget kérjen. Ehelyett, inkább kíváncsian, mintsem valóban a halált áhitva, fölakasztja magát a függönyzsinórra és abban a pillanatban leheli ki lelkét, amikor a háziasszony bekopogtat hozzá egy nagy tányér mákostésztával: — Hoztam, iró ur, egy kis kóstolót! Anyám ízlése sokáig mértéket jelentett számomra, nem csak a magam írásaiban mérlegeltem tudatosan, vagy tudattalanul, hogy mit szól-ESZTENDŐ PÁTER na hozzá, de olvasmányaimban, színdarabok, filmek megítélésében, sőt még emberek fölmérésében is. Nem vagyok biztos abban, hogy ez nincs igy máig s nem marad-e így, amig élek. Azért különös ez, mert annyira nem akart sem irányítani, sem befolyásolni. Sem engem, sem senki mást. Mintha azt bizonyítaná ez, hogy a türelmes és békés passzivitás hatása döntőbb és maradandóbb, mint szenvedélyes akaratátvitelé. Ezt lerázza az ember, azzal viszont holta napjáig párbeszédet folytat. Valójában mintha csakis az az egyéniség és csakis az a vélemény érdekelné az embert, amelyet ki kell fürkésznie. Nem tudtam, hogy olyan nagyon közel van hozzám. Esztendők teltek el anélkül, hogy láttam volna. Elvált apámtól, Nagyváradra költözött. Amikor bevégeztem iskoláimat, akkor jött vissza Budapestre. Akkor már önálló kenyérkereső voltam és mód nyílt arra, hogy anyámmal béreljek lakást. De nem voltunk gyakran egymás társaságában. Ami időt otthon töltöttem, azt az Írógép fölé hajolva. Amit meg otthonon kívül, Mozgalmas hetünk volt. Mialatt Kissinger Párisban a vietnami békefeltételek részletein vitatkozott a délvietnami megbízottakkal, az Apollo- 17 útja a Holdra a siker jegyében indult el. A két pilóta és egy geológus két órás késéssel ugyan, de mégis sikeresen szállt fel. Az Apollo-17-tel egyelőre lezárul az űrkutatás érája. Az Apollo-17 abban különbözött edődedtől, hogy az esti homályban szállt fel és harmadik pilótája helyett dr. Schmitt személyében egy tudóst vitt magával. Nixon befejezte a kabinet átszervezését. Sok uj arc, de még több régi fogja segíteni az elnököt a következő négy év alatt, hogy elérje kitűzött céljait: prosperitást itthon és békét a világban. Írországban a választók amellett szavaztak, hogy az államot el kell választani a katolikus egyháztól. Ezzel a lépéssel az ir kormány meg akarja könnyíteni Észak-Irország csatlakozását az anyaországhoz. Nem valószínű, hogy céljukat elérik. Ausztráliában a konzervatív párt 23 éves uralma megszűnik. A munkáspárt választási győzelmének következtében Gough Williams 53 éves ügyvéd az uj miniszterelnök. Helsinkiben az amerikai és a szovjet érdekszférába tartozó államok egyesültek, hogy megbeszéljék és kidolgozzák, ha lehet az együttműködés tervezetét. Ami a két delegációt elválasztja egymástól: 1. a szovjet a jelenlegi ideiglenes határokat állandósítani akarja. Az Egyesült Államok szeretné, ha a Szovjetunió visszavonná haderőit Kelet-Európából. A hatalmas Life magazin január elsején megszűnik, az ismert okok miatt: magas munkabérek és postai szállítási dijak. A nemzetiségi lapok is ugyanezen okok miatt szűnnek meg egymásután.. A demokrata pártban végétért a McGovern szárny uralma. A pártelnököt, Mrs. Westwoodot a rendkívüli gyűlésen lemondásra kényszeritették és helyére Roger Strauss gazdag texasi ügydet ültették. A karácsonyi forgalom felülmúlja a kereskedők várakozását és mindén jel arra mutat, hogy az ország egy uj és az előzőknél is rózsásabb jövő elé néz. azt inkább másokkal. Honnan tudhattam volna, hogy csak hónapjai vannak? Hogy a végső elválás oly közel van? Akinek életét otthon nélkül kellett megformálnia, abban, mire fölserdült, kisebb az igény a szülővel való együttlétre. Legalábbis, amig a szülei élnek. Magánya megszokottá válik. Magaformálta életkereteiben otthonosan mogoz, mert — az előző hiányában — éppen ez az igazi otthona. Körülményeihez edződik: “vannak” a szülők, “van” ő, de nincsenek együtt, senki sincs együtt senkivel. Aki van, külön van. Amig van. De amikor már nincs, akkor fájdalmasabbá és gyötrelmesebbé válik hiánya, mint azé, aki szüleivel szorosabb közelségben élt. Őt vigasztalhatja az együttélt élet. De ez a másik, ez a magányos egyszerre csak ráeszmél, hogy nincs több találkozás. A találkozás pedig életformája volt. A találkozás volt a szülővel való kapcsolat. Az együttlét megszűnte fájdalmas és kínzó, de reális. Az együttlétről távoznak. De a találkozóra nem jönnek el. Ez nemcsak tehetetlen dühre ingerli az embert, de a hiányt, a semmit, a nagy ürességet plasztikussá, érzékelhetővé teszi. Akitől elmennek, az mindig megőriz valamit. De aki hiába vár, akivel többé nem találkoznak, azé a tökéletes kifosztottság. Ezt én nem tudtam. Talán, ha tudtam volna, jobban fölkészülök rá. De mire bizonyossá vált, hogy menthetetlen és gyógyíthatatlan, már csak napjai voltak hátra. S az is többnyire morfiumkábulatban. Hazamentem egy este a kórházból és fáradtan leültem a szobámban, az ablakot boritó fekete papírra meredtem. 1942 decembere volt, az ablakokat be kellett sötétíteni, fény nem szűrődhetett ki az utcára, az udvarra. Azután lefeküdtem. Hamar elnyomott az álom, de egyszerre csak arra riadtam fel, hogy az éjjeliszekrényre helyezett kis zseblámpa világit. Minthogy az ablakot éjszakára kinyitottam, villanyt tehát nem gyújthattam, ha fölébredtem éjjel és egy korty vizet akartam inni, vagy megnézni, hány óra, erre a célra szolgált a kis zseblámpa a kezemügyében. Most tehát arra riadtam föl, hogy a zseblámpa éles fénnyel világit, ugylátszik, elfelejtettem leoltani, gondoltam bosszúsan, elég rosszul tettem, mivel az elem hamar kimerül, s nem mindig lehet kapni a boltban, gyorsan le kell oltani tehát. És nyúlok a zseblámpa után és egyszerre csak látom, hogy a fénye gyöngülni kezd, az előbb még erősen világított s most mind halványabb és halványabb, mig tökéletesen kialszik és körülöttem minden sötétbe borul. Abban a pillanatban fölébredtem. Átvillant az agyamon: az előbb tehát csak álmodtam azt, hogy az égvefelejtett lámpa lassan kialudt. Hevesen dobogó szívvel nyúltam a lámpáért, elmozdítottam a kapcsolót. Teljes fényerővel világított. Karórám számlapja felé fordítottam: hajnali negyedhárom volt. Másnap megtudtam, hogy anyám hajnali negyedháromkor meghalt. Utolsó pillanatában a nevemet kiáltotta. Akkor lobbant ki a lámpafény, akkor riadtam föl. Anyám hiányát sohasem éreztem egyenletesen. Hiszen oly kevés időt tötöttünk együtt. De éppen ezért a hiányérzet az idő múlásával sem szelídült tompán zsongó szomorúsággá. Váratlan pillanatokban markol szivén a fájdalom. Nem is ő az, aki eszembejut. De az, hogy: nincs. Emlékezetem szerint egyszer álmodtam róla csak. Egy idegen városban, 1944 októberének' egyik éjszakáján, amikor a menekülő katonaság már kihátrált a városból, az előrenyomuló pedig még nem vonult be. Mély és várakozással teljes csönd volt a gazdátlan városban. Akkor elnyomott az álom és róla álmodtam. Stilszerü találkozás volt. Hasonló ahhoz a rövid időhöz, amit életében együtt tölthettünk. Várakozások átmeneti csöndjében, a senki földjén. Halán PAtn
