Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-07 / 49. szám
9. oldal KÍGYÓK és macskák Irta: PAPP VARGA ÉVA Nem akarom megtéveszteni a kedves olvasót, tehát bevezetésül kijelentem, hogy nem valami különleges állatfajtáról akarok Írni. A cim után ítélve ugyanis azt hihetnék, hogy zoológiái értekezésre készülök. Erről szó sincs! Mindössze arról akarok beszámolni, hogy milyen újdonságot láttam a legutóbbi kirándulásom alkalmával. Mindig nagyon szerettem utazni, idegen tájakat, ujtipusu embereket látni és erre volt is alkalmam európai utazgatásaim, során. Ezek betetőzése volt, miikor amerikai tanulmányútra jöhettem. Akkor csak néhány hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, de utána erős volt volt bennem a vágy, tovább menni... többet látni...! Évekkel’később aztán, amikor Californiába kerültem, úgy éreztem, hogy számomra itt van a világ vége . . . innen már nem is kívánkozom tovább menni. Ez az érzésem szinte állandósult, mégis, ma is, ha alkalomadtán módomban van eljutni akárcsak közeli helyekre is, ismét úrrá lesz rajtam a vágy; utazni . . . Ezért történt, hogy a múlt nyáron, amikor férjemnek üzleti dolgai voltak San Franciscóban, örömmel csatlakoztam hozzá. Mindentől függetlenül jólesett az itteni, akkor száz fokos hőséget felcserélni a a hűvösebb éghajlattal. Abban a rendkívül érdekes világvárosban élveztem a kellemes levegőt, a hosszú sétákat és eközben ömlött a szemembe egy színes plakát, amelyen egy épp akkor megnyílt művészeti kiállítás megtekintésére csábítottak. Mialatt ott állva olvasgattam a programot, mintha a föld alól bujt volna ki, mellettem termett egy kisfiú és átnyújtott egy térképet, amely mutatta az utat a kiállítási pavilonhoz. Sajnos a tizcentemért iránytűt nem adott . . .igy történhetett, hogy én, aki a “Művészi képkiállitásra voltam kiváncsi, eltévesztettem az utat és a “Modern Otthonok” csarnokába kerültem. Igaz, ott is volt érdekes látnivaló; csodaszép és csodadrága lakberendezések, engem azonban ezek nem érdekeltek. Mégis egy reklám volt az, ami tovább vitt: “A mai nő otthona”, kiáltotta egy plakátról olvasható betűsor, én tehát ott álltam meg. Ez az úgynevezett “otthon” szemléltető módon bizonyította, amit amugyis tudunk, hogy a mai magános nő otthona és életformája nem sokban különbözik a magányos férfiak életmódjától az otthonában. Lássak hát — mondtam magamnak — , milyen is lehetett ama bizonyos Marguerite Garsonne otthona. A falakat nyilván a hirdetett “müvésziek”ből néhány finom rajz és több meztelen női és férfi akt díszítette. Ezekre magam is azt mondanám, hogy elfogadható, itt-ott művészi is, ha képtárban látnám ... de lakószobában szerény véleményem szerint ízléstelen. A szoba berendezésében azonban feltűnik a bár. Az előtte levő szabályos bárpulton díszelegtek a különféle italosüvegek. A címkékről olvashatóan a vermuthtól a whiskyig. Körülöttünk kisebb-nagyobb poharak és koktél-keverő. Közvetlen a bár mellett, mintegy folytatásként alacsony, szögletes asztal, melyre ki volt készítve a kártyacsomag ... és néhány kerámia-hamutartó. Az asztal körül lévő székek egyikén — mintha ottfeledték volna —, ezüstfogantyus lóvaglópálca feküdt. Szintén egy tárgy a mai modern nő élet-kellékei közül . . . Ennek az egész kellemes látványnak hátatforditva indultam a szoba másik oldala felé, ahol az ágydivány votl ehelyezve. Kényelmes bútordarab, amelynek egyik oldala éjjeliszekrényt pótló asztallap, azon ultramodern olvasólámpa és néhány könyv . . . talán vigaszul a szemlélőnek . . .V A dívány támláján szintén közszemlére kitéve feküdt egy pizsama és egy házikabát. A kabát színei: buzakék alapon virágok között repdeső színes pillangók mégis sejtetni engedték, hogy nő számára készült a reggeli köpeny, de lényegében ez sem döntő ma már, a színek, a virágok és pillangókkal tobzódó .... mai világunkban, így az egyetlen elfogadható bizonyíték a dívány előtti, igazán szép kis perzsaszőnyegen álló nagyon magas sanku, pirosbársony papucs ... Pizsama diszkrét ruhadarab, sem formájával, sem színeivel nem mutatta, hogy férfi,-e, vagy nő, akinek testét takarja éjszakánkint, mégis van egy áruló jel ... A kabát zsebéből tüntetőén kikandikáló fehér csipkés zsebkendő, melyet — mikor megpillantottam, hirtelen kedvem támadt elénekelni, hogy: “Kicsi fehér, csipkés szélű, drága kicsi kendő... te maradtál meg egyedül . . .” abból a régi (jó?) világból, amikor a nőies holmik, ruhadarabok, no meg nem utolsósorban bizonyos illemszabályol: még kötelezőek voltak a nők számára. Lehet, hogy éneklési kedvemben valamilyen tudatalatti “savanyú szőlő . . .” érzés gátolt, nem csak a nyilvános hely és egy “vérfagyasztó” látvány, amelyre épp akkor figyeltem fel: A dívánnyal szemben levő sarokban nagy fotelt pillantottam meg és benne egy óriáskígyót, mely összecsavarodva, előrenyujtott fejjel és csillogó szemekkel, szinte lihegni látszott az ágy felé . . . Ne ijedjen meg a kedves olvasó! Elég, hogy én megijedtem, mert engem nem világosított fel senki. Magamtól kellett rájönnöm, hogy az nem valódi, illetve nem élő állat... csak egy párnakígyó. Kb. háromméteres, pikkelyesre festett, zöldes színben játszó anyagból készült párna. A két vége felé egyre keskenyedő farka és feje van. Ha a hölgy félhomályban ébred, teljes lehet az illúziója . . . elhiheti, hogy egy óriáskígyó liheg feléje, a szemeiből csillogó vággyal . . . harapásra készen . . . Mig az ijedtségtől hirtelen lehunytam a szemeimet, elémvetitődött a régi, óhazai képes folyóiratok ismert enteriőrje: Egyedül élő nő szobája: Madonna-kép a falon. Muskátlik az ablakban. Az ágyon hímzett batiszt hálóing. Az ablaknál álló varróasztalkán ott van a kezdett kézimunka, horgolás vagy a himzőráma. Ott áll egy öblös karosszék, benne a kényelmesen elhelyezkedett kis cica, kék szalag a nyakában. Ha úrnője felébred, egy ugrással ott terem a párnán és dorombolva hozzásimul. De ez igen régi kép. Igazi békebeli . . . Amit most láttam, az csak egy korszaknak a képe és olyan nők otthona lehet, akikre jellemző ,hogy a mai életnek ezen a látszatfarsangján csak azt hajszolják, azt élvezik, ami kábító és hátborzongató ... Az ilyenek maguknak tetszelegnek, abban a szerepben, hogy ők ultramodernek. Ezeknek nem kell a simogatás . . . inkább a harapás . . . Ezért van, hogy manapság ha jól szétnézünk ,sok kígyót láthatunk ... a kedves, szolid kiscicák eltűntek . . . ugylátszik, a legtöbbjéből macska lett . . . kár, kár . . . MAGYAROKRÓL MAGYAROKNAK: TALLÓZÁS EURÓPÁBAN Genfben találkoztam nemrégiben egy kanadai úriemberrel, akinek nevét legszívesebben kiírnám, de tudom, hogy megharagudna érte, pedig megérdemelné, hogy mindenki megismerje. Az illető ur sok pénzt szerzett valaha üzletekkel. — Most azzal foglalkozik, hogy pénzét okosan és szépen elszórja. Nem úgy, mint a legtöbb gazdag ember, hogy alapítványt tesz elhagyott kutyák vagy macskák javára, se nem úgy, hogy elkártyázza, vagy éppen továbbra is élére rakva minden garast, senkinek sem ad egy fityinget sem. Ó, nem, ez az úriember elhatározta, hogy azt támogatja, akit senki sem támogat, a magyar irodalmat. Nemes hobby! Eddig is már jó néhány ezer dollárjába került ez a dolog. Legutóbb egy irodalmi estét rendezett — hatalmas sikerrel — és mindenki az ő vendége volt; az előadók, a szereplők, a rendezők, de még a közönség is, mert belépődíjat senkiinek sem kellett fizetni. Sok ilyen nemes passzióval rendelkező férfire lenne szüksége az emigrációnak . . . ❖ ❖ ❖ Egy koktélparty Zürich villanegyedében; a házigazda, aki újra ledoktorált Svájcban és ma az egyik nagy svájci viszontbiztosító társaság igazgatója; vendégei: egy hires matematika professzor New Yorkból és felesége, aki ugyancsak neves matematikus; egy fiatal brácsaművész, akinek máris elismert neve van a zenei világban, egy egyetemi tanár, aki legnagyobb szakértője az egyiptológiának, 1945-ben mint gyermek, az utolsó vöröskeresztes vonatok egyikével érkezett Nyugatra, egy jugoszláviai festőmüvésznő, aki mint restaurátor is sokat keres; egy zürichi fogorvos, aki az innsbrucki középiskolát végezte és ma “nagymenő” a pénz fővárosában; egy fiatal egyetemi tanár a fribourgi nagyhírű katolikus egyetemről; egy evangélikus lelkész, aki mellékfoglalkozásként a tiszta irodalom apostola .... Mondani sem kell talán, hogy a koktélparty minden résztvevője magyar, egy kis része annak a sok-sok ezer magyarnak, akik vitték valamire, mert dolgoztak és nem torzsalkodtak, áskálódtak, fúrtak és minden kákán csomót kerestek az emigrációban . . . mint igen sokan a magyarok közüj. Jó volt közöttük ülni és hallgatni okos csevegésüket. * * $ A sors utjai kiszámíthatatlanok — lapos igazság, de igazság. A napokban készült el báró Wolfner László egykori újpesti bőrgyáros csodálatos háza a bécsi Gregor Mendelstrassén. Minden márvány és arany, minden a legnagyobb luxus. Milnókba kerülhetett. És most itt fekszik a gyászkeretes jelentés, hogy a 71 éves báró tragikus autószerencsétlenség következtében életét vesztette. Gieichenbergben volt autón feleségével együtt, aki az egykori hires Nemzeti Szinház-beli színésznő: Várady Aranka unokahuga, maga ugyancsak nires: Magyarország teniszbajnoknője volt a maga idejében. A kocsi a nagy sebesség következtében lecsúszott az útról és az árokba zuhant. A báró csigolyatörést szenvedett és néhány óra múlva meghalt, a felesége is súlyosan megsérült, de megmenekült ... A sors útjait említettem: Kanadából azért tértek vissza, illetve azért hagytak ott fel j ólmenő cukorka-üzemükkel, hogy ezentúl csak a pihenésnek és a szórakozásnak éljenek, egy látszik, csakugyan nem lehet kiszámitani, hoi a biztos hely: az életveszélyes kanadai világban, vagy a csendes polgári Ausztriában? (k. gy.) VARGA ÉVA ! I
