Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-30 / 48. szám
13. oldal VÉGZETES KIRÁNDULÁS... (A KÖZELMÚLTBAN ELHUNYT MUNKATÁRSUNK UTOLSÓ ÍRÁSA) Irta: HAJNAL ERZSÉBET Négyen hancuroztak a tengerpart finom homokján, négy fiatal. Két szép ‘magas lány, mellettük ugyancsak két szép szál fiú. A fiatalság gondtalanságával dobálták egymást mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. Irigy szemmel néztem őket, ahogy kergetőztek, nevettek, játszottak. Egy floridai kisvárosban töltöttem a telet, mondta a barátnőm, aki a történet elbeszéléséhez fogott. Minden délután lementem a tengerpartra fürödni. Ott láttam ezt a két párt, s nem sokáig tartott, amig ismeretségbe kerültem velük. Nagyon udvariasak voltak, rendelkezésemre állították a kabanájukat, a napernyőjüket és megkínáltak mindennel, amit ök maguk is fogyasztottak. Lassanként elmondtak mindent magukról: honnan jöttek, mit csinálnak civilben és meddig maradnak. Az egyik házaspár szőke volt, kékszemü. A másik barna, barna szemekkel. Tréfálgattam velük. Mondtam ,hogy azért olyan jó barátok, mert az ellentétek vonzzák egymást. Foglalkozásra nézve mind a két férfi orvos. Régi iskolai élmények kötötték egymáshoz őket és mikor megnősültek, akkor is tovább tartott. A két asszony nagyon megértette egymást, igy esett, hogy évek óta együtt járnak nyaralni. A gyerekek ilyenkor a nagymamánál vannak, hogy gond nélkül tölthessék el szabadságukat, amit mind a két házaspár egyszerre vett ki. Nagyon élveztem a társaságukat. Körém telepedtek amikor megunták a hancúrozást és meséltek élményeikről, melyekben együtt volt részük. Színházakról, hangversenyekről, külföldi utazásokról, ahonnan az élmények halmazával tértek vissza. Csendesen néztem őket, élvezve ruganyos fiatalságuk minden szépségét. Gyáva vagyok. Egyedül nem mertem bemenni a nagy vizbe. Körülfogtak, úgy vittek magukkal, hogy én is részesülhessek a sós viz áldásaiban. Minden este köszönetét mondtam a sorsnak, hogy ilyen kellemes utitársakra tettem szert. Már a végefelé jár a szabadságuk, mondták, hogy igyekeznek hazafelé. Kértek ,hogy tartsak velük, van hely a kocsiban és egészen a kapuig visznek. Nagyon sajnáltam, hogy nem tarthatok velük. Annyi mindent akartak még látni hazafelé vivő útjukban, hogy szívesen mentem volna. De az egész nyárra szóló lekötöttségem nem engedte meg. Megígértük egymásnak, hogy tartjuk a barátságot, címeket, telefonszámokat cseréltünk. Másnap még ott találtam őket a tengerparton. Nem indultak el, mert az egyikük kocsiján valami javítanivaló akadt. Elhatározták, hogy kirándulnak, áteveznek egy kis szigetre, ami tőlünk néhány mérföldre volt. Mái’ voltunk ott többször, megcsodáltuk a szigetlakok művészi készségét, vásároltunk tőlük sok mindent. Valóságos virágerdővel tértünk haza, minden kirándulás után. Egy hotelban laktunk. Nagyon közel egymáshoz. Jó volt még esténként is kiülni a virágokkal, zöld pázsittal diszitett kertbe. Hallgattuk a bennszülöttek gyönyörű koncertjét, ami még a nyitott ablakon is beáradt és segített az elalvásban. Tökéletes nyaralásomat csak újonnan szerzett barátaim közeli távozása rontotta meg. Szerettem volna, ha tovább maradhatnak és még ennek a megtoldott napnak is nagyon örültem. A csónakos már várta őket a kikötőben. Elindultak a sziget felé, és még akkor is integettem nekik, amikor már csak dióhéjnak látszott a csónak. Hiába hívtak, nem mentem veük. Valami belső, furcsa érzés áradt el bennem, hogy nem kívántam velük tartani. Hirtelen elsötétült az ég. Óriási viharfelhő vágtatott keresztül a tengeren, égig érő hullámokkal. Gyorsan felkapva a dolgaimat, menekülve futottam hazafelé. Útközben imádkozva, hogy partra érjenek, mielőtt a vihar elérné őket. Türelmetlenül vártam a vihar végét. Nagyon sokáig tartott, mintha az ég összes bosszúálló hadai felvonultak volna. A felkorbácsolt tenger haragosan üvöltött versenyt a zivatarral, a villámzással, a tomboló széllel. Mindenki, akinek valakije a tengeren volt, aggodalmasan nézte a vad színjátékot, várva, hogy vége legyen. Nagyon sokáig tartott. A bentlakók esküdtek rá, hogy hosszú évek óta nem volt részük ilyen viharban. Nem volt mit tenni, csak várni. A percek órákká sulyosodtak. Nehéz félelemérzés ülte meg a lelkeket, egymás arcára se mertünk nézni. Nem volt mit mondanunk, mert mindenkin ugyanaz a félelem látszott. Egész éjjel tombolt a vihar. Csak másnap reggel öltötte fel megint a napsugaras arcát. Akkor már mindenki a tengerparton volt, hogy várja vissza, akit féltett. Senki sem jött. Megindultak a hirek, mindenki aki a tengeren volt, odaveszett. Senki sem maradt életben. Estefelé jött egy kis hajó. Akit megtaláltak, akiket partra vetett a bősz tenger, azoknak a hulláit hozta haza. így jöttek haza az én kedves barátaim. A gyönyörű fiatal arcokra rá volt fagyva a halál borzalma. Ha az autó nem kerül javítás alá, talán most együtt ülünk itt és meséljük egymásnak mindazt, amit most csak neked tudtam elmondani ... ' Hajnal Erzsébet — ViLáittlrtélXT! n»cy sörivó voll! Rudnai Gábor DAL Kószál a szél, akár a kóró. vetődöm errc-arra, nem marad utánam lábnyom, és hiányom nem érzi senki, mint a por, lebeg, rakódik a közöny, mindig falakba ütközöm, s a falakon túl más magányok fuldokolnak és a rácsok horzsolják össze arcukat Úgy hallottam, hogy parókát visel... HUMOR PROBLÉMA Két barát sétál az állatkertben. Megállnak az egyik ketrec előtt, s látják a táblát: “Nevető hiéna. Előfordulási helye India és Afrika. Dögevő. Egyszer párosodik évente”. — Furcsa állat . . . ilyen élet mellett még kedve van nevetni... KESERŰSÉG — Rossz vagy és szófogadatlan. De megállj, elmondom apádnak, ha hazajön! — Ilyenek vagytok ti, nők! Semmit sem tudtok magatokban tartani! KARAMBOL UTÁN A két gépkocsivezető ugyanabban a kórházi szobában ébred, egymás melletti ágyon. Bocsásson meg — nyögi az egyik —, nem láttuk mi már egymást valahol? — Ha láttuk volna, akkor nem lennénk itt! CSALHATATLAN JEL Egy házibulin a vőlegény megkérdezi a menyasszonyát : Úgy látom, rossz hangulatban vagy. Miért? — Hagyjad . . . Olyan keveset foglalkozol velem, hogy 'már háromszor megkérdezték, mióta vagyunk házasok. MA A fiatal menyecske rajongva kérdezi férjét: — Ugye, szeretsz? — Természetesen. De kapcsold be a televíziót, mindjárt jön a hiradó. TANÚ — Tanú, mondja el ismét, hogyan fejezte ki magát a vádlott? — Azt mondta, hogy ellopta az autót. — Harmadik személyben beszélt? — Nem biró ur, csak mi ketten voltunk. — Nem értett meg, kérem. Úgy gondolom, vajon azt mondta-e, hogy “én loptam el az autót”. A tanú gondolkodik egy kicsit, majd kivágja: — Nem, biró ur, ön szóba sem került. S. 0. S. Kétségbeesetten ül le a férfi az orvosi rendelőben: — Doktor ur, segítsen rajtam! A feleségem álmatlanságban szenved, még hajnali háromkor is ébren van, s nekem szörnyű. — Értem ,mert ilyenkor ön is felébred, ugye? — Nem. Ilyenkor jövök haza.