Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-26 / 43. szám
I I PEST-BUDAI KÉPESLAP: Évezredek tarka szőttese Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Nyáron, amikor Pestre érkeztem, a Gellérthegy oldalában, a Hegyalja utón virágoztak a hársfák. Szomjasan szívtam be a mézédes illatot, amely fiatalságomra emlékeztetett. Szülőházam udvarán — ma már persze nincs meg se az udvar, se a ház — két komoly, élemedett hársfa állt. Dús lombjaik alatt születtek gyermekkorom romantikus indiánmeséi, amelyek később, természetesen más alakban, valósággá váltak. S ezeknek a régi hársfáknak az illata elkísért, velem maradt a hosszú évtizedek során, amikor a hársfák már nem voltak sehol. Valahányszor Dél-Amerikában felködlött előttem a messzi haza, az egykor-volt-otthon, mindig a régi hársfák illatát éreztem. S most ott lépkedtem a hársfák alatt. Junius volt, napsütés és lent csillogott a Duna széles ezüst szalagja. Soha nem tudok betelni ezzel a látvánnyal: a csodálatos pest-budai panorámával. Voltaképpen akkor fedezheti fel Pest-Budát — és bízvást mondhatom egész Magyarországot —, ha néhány évtized kerülővel tér vissza az ember s mögötte van már Rio de Janeiro, London, Liszszabon, Páris és még sok idegen város, távoli táj. sziget, erdő, hegy és az ember egy kis időre ismét — hazatér. Mert hiába van idegennyelvü útlevelem, s hiába őrzök egy sor emléket, jót és roszszat, amely odafüz ahhoz a hatalmas országhoz — Brazíliához — amely fiává fogadott, Magyarországon soha, egy pillanatra sem merült fel bennem az a gondolat, hogy turista vagyok. Otthon voltam, attól kezdve, hogy az Orient Expressz átgördült velem Hegyeshalomnál, vagy a “Sirály” szárnyashajó a hazai partok mentén repített. Sokkal élénkebbek a színek, ha az ember annyi idő után érkezik vissza. Sokkal érzékenyebbek a reflexek, gyorsabb a reagálás és sokkal inkább regisztrálja az ember a kis részleteket is. Persze, ami Budapesten elsősorban megfogott, maga a nagy egész. Az évezredek tarka szőttese. Mindenekelőtt a Budai Vár, ez a romjaiból újjászületett csoda, amely meglepő ajándékkal, földbesüppedt századok legendává szinesedö-fakuló kincsével kedveskedett. Emlékszem, amikor vidéki gyerekként Apám először vitt fel Budapestre — valamikor az huszas évek végén — különös, izgalmas várakozással utaztam. Milyen lesz vajon Buda Vára? Tornyokat, bástyákat, csipkés falakat képzeltem el, olyan “igazi” várat s mérhetetlen csalódást okozott a barokk királyi palota. Most ahogy reggelente a Hegyalja utón az Erzsébet-hid felé baktattam, minduntalan megálltam és megnéztem az óriási falakat, a buzogánytornyot. Mindazt, amit a föld alól ásott ki, rakott össze, épített újjá a teremtő akarat, igény és Ízlés. Nemegyszer bejártam a Vármúzeumot s mégis, mindig az újdonság izgalma, a múlt újrafelfedezésének meghatottsága kisért. A földalatti kazamatába, ahol Mátyás — az igazságos — raboskodott, a lovagterem ivei alatt, a Zsigmond-kápolna szárnyas oltára előtt, a reneszánszot felélesztő kertben, a bástyán, a buzogány-toronyban s a falakon kívül is, a török temető sírkövei előtt. Még múlt nyáron, amikor a Rózsadombon laktam, egy ötletszerű cserkészés során jutottam el a Gül Baba sírjához. A “Rózsák Atyjá”-nak türbéjét körülfogták az egykori kolostor anakronisztikus romjai, a második világháború esztelen és ostoba pusztításának, az ostrom során széthulló, lázálmokban kisértő emlékei. Ahogy -nézelődtem, egy idősebb férfi csatlakozott hozzám: igazi pesti ember, lokálpatrióta, aki keresetlen szavakkal mesélte el Gül Baba történetét — amit magam is ismertem — s utána hozzáfűzte, hogy a sir környékét mostanság hozzák rendbe, lebontják a romfalakat, rózsával ültetik körül a türbét, amelynek tetején csillog a félhold. Méltó lesz ez a hely Gül Baba emlékéhez. Imponáló, szép terv volt az, amit önkéntes cicerón ém elmondott. Lelkesedtem érte s a legjobban annak örültem volna, ha már a szemem láttára egy roppant seprő félresöpörte volna a történelem értéktelen szemétdombját s kiemelte s meghagyta volna azt, ami valóban érték. — Nagyon szép lesz. Majd meglátja — biztosított az atyafi. — Remélem — válaszoltam. Aztán elváltunk. Az idén júniusban az egyik pesti újságban egy újsághírre figyeltem fel, amely arról számolt be, hogy megkezdték a romok bontását a Gül Baba türbénél és folyik a muzulmán szentély rendbehozása. Amikor a Margit-hidon vitt át az utam, láttam még az omlatag tornyokat. Julius végén a Balatonra utaztam és csak szeptember elején jöttem vissza. Ezúttal a Városmajorban laktunk. S egy szép, napsütéses vasárnap délelőtt ismét elindultam, hogy megkeressem a Gül Baba sírját. Ugyancsak meglepődtem. A szétlőtt kolostor romhalmaza eltűnt. Csupán az alapfalak maradtak, amelyek a gondosan ki-LIZ TOKÁJA, SOPHIA KOLOSTORA, BARBRA PISZTOLYA (Folyt, a 12. oldalról) Richard nagyon udvarias indokolással utasította el az ajánlatot. Nem azt irta, hogy fütyül a félmillióra, mi az neki, nem adja magát és feleségét félmillióért TV-reklámra, hanem finoman azt válaszolta: ő a világ legtehetségtelenebb fényképésze, tehát a megbízásnak legnagyobb sajnálatára nem tud eleget tenni. * * * Sophia Loren sem maradt ki a heti traccsból. A felső tízezerben van neki egy “barátnője” akivel magyarán mondva kölcsönösen utálják egymást. A főrangú hölgy a háta mögött annyi roszszat mond rá, amennyit csak lehet és ha együtt vannak is, rengeteg borsot tör az orra alá, főként szúrós célzásokat tesz arra, hogy ö sokkal fiatalabb is, szebb is mint Sophia. A legutóbb mindketten hivatalosak voltak egy multimilliomos bankár estélyére. Mikor szembetalálkoztak, szokás szerint nagy ölelkezés következett és Sophia megkérdezte, hogyan érzi magát az estélyen. — Remekül, óriási sikerem van, nézd azt a jóképű férfit ott a bárpultnál, mióta beléptem a terembe, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét — hangzott a válasz. Mire Sophia szárazon: — Igen, látom, ismerem. Magándetektív. Ékszertolvajok ellen szerződtették az estélyre ... Sophia Lorennak azonban nemcsak a szellemes13. oldal képzett kilátó terasz alapjául szolgálnak. Az ősi törökök által épített türbe — amely azelőtt va lósággal elmerült a magas falak között, mos mintegy — kiemelkedik. Néhány szép, öreg fa megmaradt. A környéket parkírozzák. A föld munkák már mutatják, hogy hol lesz a rózsákért. Széles autóut kapaszkodik fel a muzulmár kegyhelyhez. Ezúttal megnézhettem a Rózsák Atyjának sírját. A fejfán a szent ember rangját jelző zöld túr bán, a koporsót, amely a legendás török dervis maradványait őrzi, keleti .szőnyegek fedik. Kör ben a falakon Gül Baba és a türbe históriája, több nyelven, természetesen törökül és arabu is. Ott a moszlemek szent könyve: a Korán. A türbe emlékkönyvében a latinbetüs, különböző nyelvű feljegyzések között cifra keleti irás sál török, arab, indiai, indonéz látogatók névsorai, akik elzarándokoltak ide. Óbuda felé menet mindig megcsodáltam a római körszinház romjait. S ahogy Óbudán vitt át az utam — ahol Krúdy Gyula öreg Óbudája las san elmerül az időben, a csákány szétveri a vér házak nyirkos falait, kapuiveit, megferdült kéményeit, hogy helyet kapjon az egyre táguló-épülő óbudai lakótelep simavonalu, korszerű épületevei, megéreztem Budapest — Buda, Óbuda és Pest egyesüléséből éppen száz éve született város igazi varázsát és titkát. Korok, évszázadok, sőt évezredek épültek itt eggyé. így szövődött évezredek tarka szőttese. Az első kelta telepesektől a római légiókon, a száguldó ázsiai lovasnomádokon — hunokon, avarokon s a honfoglalókon — át a magyar évezredben tapadt össze mindez egységes egésszé. Mint t geológiai rétegek, pontosan rajzolódnak ki a ko rok hullámverései, népek és kultúrák, múlt és jelen. Valamennyi réteg összetartozik, egyik kérdez, a másik felel. Kiegészítik egymást. Az idegen — a turista — is megsejt talán mindebből valamit. Ám én pontosan éreztem. Azért nem voltam turista. Otthon jártam. ségét dicsérik: a szorgalmát is. Hihetetlen, hogy mint mondani szoikás, mit dolgozik össze. Éppen csak befejezte két filmjét. Egyik a Mortadella: egy olasz lány New Yorkba jön a szerelméért. A. másikban ápoló-apácát játszik, aki beleszeret kommunista betegébe. Meg sem pihent, márb két szerződésbe ment. Mafia-film az egyik. The Love Song of Maria Lumara — ez a cime. A mafia-vezér meghal, szép fiatal özvegye egyideic tovább vezeti a bandát, de aztán apáca lesz belőle, kolostorba vonul. A másik a Man of la Man, cha egyik filmváltozata, Peter O’Toole a férfi főszereplő. Igaz, hogy ami azt illeti, szorgalom dolgában Barbra Streisand ellen sem merülhet fel kifogás. Most fejezte be az Up the Sandbox cimü filmet ebben a frissen sztárolt David Shelby a partnere. Egy részét Afrikában forgatták. Téma: egy fiatal manhattani háziasszony kalandozása. Körül belül karácsony előtt kerül a mozikba. A törzsasztalnál láttam a film készülő plakátják: egy nagy Mao Ce-tung zászló alatt ül Barbra, egy szakállas, szivaros, sapkás férfivel, aki alighanem Fidel Castrot ábrázolja. Barbra másik filmje: The Way We Were, egy házasság története 1930 és 1950 között, a férfiszerepben Robert Bedforddal. Ráadásul pedig, — akár hiszik, akár nem: Barbrával egy erősen piffpuff western film forgatásáról is tárgyalnak, női bandavezér lesz két pisztolytáskával az oldalán, a tetejébe lóháton és lasszóval. Mondtam is az asztaltársaknak, hogy erre aztán előre befizetem a moziba a jegy árát... JET SET Kutasi Kovács Lajos
