Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-26 / 43. szám
J. 12. oldal ÉN ÉS A TURISTÁK Irta: HALÁSZ PÉTER A Brit Idegenforgalmi Hivatal elnöke, Sir Alexander Glen, a közelmúltban bosszús és szemrehányó dörmögést hallatott: az idei nyáron valamelyest kevesebb látogató érkezett Londonba, mondotta a derék Sir, ami Lord Mancroftnak, a Londoni Idegenforgalmi Tanács elnökének tulaj donitható. Mancroft ugyanis, amikor teljében volt a nyár, azt nyilatkozta, hogy a londoniak szeretik ugyan a turistákat, mivel azonban a város annyira megtelt velük, hogy repedezik a varrásainál volnának-e szívesek egy kicsikét máshová is menni? A lord természetesen nem más országokba óhajtotta irányítani a turistákat. Isten őrizzen attól, hanem Britanniának más részeibe: Skóciába, vagy Walesbe. Állítólag a kérelem szives méltánylásra talált volna és a londoni szállodások felhördültek: most, amikor ezrével építik az uj hotelszobákat és mindent elkövetnek, hogy kiszolgálásuk színvonalát eddig még soha nem tapasztalt magasságba emeljék, vannak olyan szobáik, amelyek — még kimondásától is megdermed a lélek — üresen állanak! Mindez pedig lord Mancroft bűne! Elriasztotta a forgóajtók előtti sorbaállókat! Aki Londonban töltötte az idei nyarat, mint például jómagam, ebből mitsem vett észre. A város ismét zsúfolásig telt turistákkal, elegáns, csillogó sétabuszok torlódtak az úttesteken, zöldesen irizáló ablakaik mögött a fejek ütemesen fordultak hol jobbra, hol balra, engedelmeskedve a turavezető parancsszavainak és május óta nem telt el olyan nap, hogy legalább háromszor meg ne állítottak volna tanácsért, útbaigazításért. A legönérzetrombolóbb élményem néhány nappal ezelőtt volt, amikor egy hölgy azzal a kérdéssel fordult hozzám a Kensington streeti autóbusz megállónál, hogy mondanám meg neki, milyen irányban és hányas busszal jut el a Harrod’s áruházba ? — A Knightsbridge felé — válaszoltam szabatosan — a kilences, vagy tizenhármas buszszal. Mire azt kérdezte:- Ön magyar, ugyebár? Az ilyesmitől nekem mindig megáll az eszem. Egymás fölismerésében felülmúlhatatlanok vagyunk. Amig élek, el nem felejtem azt a newyorki taxisofőrt, aki — miután kocsijába ülve ennyit mondtam neki: — Forty-second Street” — unott mosollyal megjegyezte: — Lehet magyarul is beszélni! — Ebből a két szóból rájött? — kérdeztem megrökönyödve. — Hajjaj — legyintett — kevesebből is rájövök ! A laikus azt hinné, hogy ilyenkor az ember szive megdobban az örömtől és párás szemmel köszönti földijét. Nem egészen igy áll a dolog. Volt hajdanában egy pesti operaénekes, aki civilben fogorvos is volt. Lehet, hogy fordítva kellett volna mondanom: volt hajdanában egy pesti fogorvos, aki civilben operaénekes is volt. Alapjában véve mindegy. Standard-vicc volt azt mondani szegényre, hogy a páciense szerint jó énekes, az operaházi közönség szerint viszont remek fogorvos. Biztos, hogy ő is hallotta számtalanszor, de kétlem, hogy őszintén örült volna neki. Ugyanez vonatkozik a gyors felismerésekre. Miért repesne az ember szive az örömtől, hogy amikor annyit mond: — Take the number nine or seventy-three . . . ránéznek és ezt kérdik: — Ön magyar, nemdebár? Nem biztos, hogy nincs-e ebben valami rejtett sértés. Valami olyasmi: ej, de remek pestpilis-solt-kiskun vármegyei kiejtéssel beszéli az ur az angolt! Mert ha például azt mondta volna: — Ahogyan most elnézem önt profilból uram, finommetszésü orrát, domború homlokát, energikus vonalú, de arcának karakterébe oly harmonikusan simuló állát, messzirenéző, merész tekintetét . . . véletlenül nem a Pozsonyi utón ringatták uraságod bölcsőjét? Ebben az esetben bizonyára elhomályosulna tekintetem és mélyről jövő felindultság kerítené hatalmába egész valómat. De igy? Hogy két könnyedén odavetett angol szó árulja el magyarságomat? Nem vagyok tökéletesen biztos abban, hogy ez hízelgő. Amerikai turisták is gyakran megállítanak és parányi, eldugott utcák lelőhelye iránt érdeklődnek. Azt nem kérdezik, hogy hol a Piccadilly, vagy a Traffalgar-square, mert ők is tudják, nagyobb terek és utak felől sem kérdezősködnek, mert azokat könnyű megtalálni a térképen. A vacak, apróbetüs sikátorok és közök után érdeklődnek, amiket csak nagyitóval lehet meglelni, íme, gondolják láttomra, egy disztingvált külsejű, tájékozott angol ur, egy hamisítatlan és utánozhatatlan londoni, valaki, akire rábízhatjuk magunkat. S megkérdezik, hogy hol a Cavendish Mews? (Ezekről a mews-okról meg kell jegyezni, hogy valaha odanyiltak a jómódú városi polgárházak istállói. Ma ezek a legdivatosabb és legkeresettebb lakások utcácskái.) Nos, nem bizonyos, hogy a londoni bennszülöttek ismernék az összes mevvsokat, de ezesetben sajnálkozó mosollyal megrázzák a fejüket és azt mondják, hogy sajnálják, de nem tudnak felvilágosítást adni. Nálam azonban ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Mert ha én azt mondom, hogy “sorry”, akkor ebből nyomban rájönnek, hogy nem, vagyak angol. A turisták pedig Londonban nem szeretik azokat, akik nem angolok. Nyomban becsapva érzik magukat. Végeredményben ők nem azért jöttek drága pénzért Londonba, hogy olyanokkal társalogjanak, akik még csak nem is angolok. Nem-angolokkal saját hazájukban is találkozhatnak. Akit ők itt megállítanák az utcán és akitől utca után érdeklődnek, az nekik legyen angol! Ez talán nem tökéletesen tudatos a turistáknál, de én, mint a lélek egykori mérnöke, vagy talán inkább mondjuk úgy szerényen, hogy műszaki rajzolója, olvasok a tudatalattijukban is és érzem, hogy nem elég, ha mindössze annyit mondok: “sorry”, de egy kicsit hozzá kell mentegetőznöm, félreérthetetlenné kell tennem azt, hogy borzasztóan szeretnék segíteni, nagyon-nagyon szeretném tudni, hogy hol van a Cavendish mews, s ha tudnám, odáig is kisérném őket, hogy el ne tévedjenek az utón, dehát nem tudom, hacsak, ámbár, meglehet, hogy .... És ezzel az ip .rkodásommal most már végképpen gyanússá tegzem magam az érdeklődő turisták szemében, már nemcsak azt tudják, hogy balszerencséjük egy nem-angollal sodorta össze őket, de határozottan az az érzés ámad bennük, hogy valamit titkolok előlük, sőt. csaknem biztosak benne: tudom, hol van a Cavendish mews, de valamilyen sötét oknál fogva titkolom. De ha történetesen ismerem az utcát (éttermet, mozit, áruházat), ami után érdeklődnek és széles mozdulatokkal útbaigazítom őket, helyzetem akkor sem könnyebb. Miután a szavaimból megállapítják, hogy nem vagyok angol, már ab-Hilán Pétmr ban sem bizonyosak, hogy csakugyan jó irányba küldöm őket. Volt rá eset, hogy idegenek egy csoportjának félreérthetetlenül megmagyaráztam, hogyan találnak a Golden Square-re. Utánuk is néztem, féltő aggodalommal, mint a gondjaimra bízott nyáj után. Hát mit látok? Két utcával arrébb megint megállitanak valakit, hogy hol a Golden Square? Tisztában vagyok én ennek a lelki rugójával. Nekik ne egy másik idegen magvarázaz el, hogy hol a Golden Square, hanem egy igazi londoni. Egy idegen ugyanis legyen ugyanolyan tájékozatlan az idegen városban, mint ők. Saját idegenségük degradálását érzik abban, ha egy másik idegen igazítja őket útba. ők itt vendégek, nekik tehát szolgáljon felvilágosítással a vendéglátó angol. S ne egy másik vendég. Ha el is hitték nekem, hogy hol a Golden Square, de hallani akarták egy igazi londoni ajkairól. E’zért van tehát az, hogy a szivem, mélyéről egyetértek a derék Lord Mancrofttal, menjenek a turisták egy kicsikét Skóciába is, ne mindenki csak Londonba jöjjön. Szeretnék már egyszer újra végighaladni öt háztömbnyi távot anélkül, hogy mentegetőznöm kellene: nem tudom, hol van a Cavendish mews, vagy gyanússá tenném magam azzal, hogy tudom: hol van a Golden Square, vagyis szeretnék újra egyszer úgy járnikelni az utcákon, mint egy igazi londoni, akinek nem a kiejtése, legfeljebb finommetszésü orra. domború homloka, messzirenéző, merész tekintete árulja el, hogy bölcsőjét nem a Cavendish mews-on, hanem a Pozsonyi-uton ringatták. ŐRSÉGEN . . . L1Z TOKÁJA. SOPHIA KOLOSTORA, BARBRA PISZTOLYA Hírszerző körutamon a new-yorki müvészkocsmában, ahol a Women’s Lib ellenére csak egyetlen elfogadott nő vagyok a törzsasztalnál, rögtön találós kérdéssel fogadtak: — Maga mint nő, talán jobban ért hozzá, milyen lesz Elizabeth Taylor öregkorára. Megvallom, csak hebegni tudtam. Liz nemrég ünnepelte nemzetközi méretű negyvenedik születésnapját Budapesten és szakszerű becslés szerint naponta legalább 10 millió férfi álmodik róla. Hát akkor hogyan gondoljak az öregségére? Erre az orrom elé toltak egy angol hetilapot, amelynek riportere nem idegen nőnek, hanem magának Elizabeth Taylornek tette fel ezt a kérdést. Liz nem sértődött meg. Meg sem lepődött. Habozás nélkül felelt: 60 éves korában őszhaju. vén szatyor lesz belőle, legalábbis igy látja magát. Olyan kövér lesz, akár egy hordó, dupla tokával. Hozzátette azonban, hogy mindettől nem veszti el a kedvét, mert — mint mondotta —, hiába írták és írják róla, hogy ő nagyon szép, sajátmagát még csak csinosnak sem tartja. Sémi jogom kételkedni Liz őszinteségében, de talán mégis másként gondolja, mint mondja: mire megjön a hatodik évtized, addigra a kozmetikai tudósok mozgósított hadserege gondoskodni fog arról, hogy ne váljon, be az Ígéret, pénz nem számit. Dehát ha már Lizről esett szó, nem lehet azonnal más témára térni, mert körülötte mindig van valami, ami mellett meg kell állni egy kicsit. Ezúttal : félmillió dollár. Azaz inkább az, hogy nincs körülötte félmillió. Liz férje, Richard Burton Írásbeli ajánlatot kapott egy amerikai nagyvállalattól : félmillió dollárt fizet neki, ha ő féniyképet készít a feleségéről, tetszés szerinti beállításban és jogot ad a vállalatnak, hogy a fényképeket egy televíziós reklámjába beledolgozva felhasználja és jelezhesse: a fotókat Richard Burton csinálta. (Folyt, a 13. oldalon)
