Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-19 / 42. szám
4. oldal Egy jubileum margójára Irta: MÁRER GYÖRGY Az amerikai “kereskedelmi” televízió most ünnepelte negyedszázados jubileumát, szóval annak a dátumnak a 26. évfordulóját, amióta valójában megkezdődött ennek a gépcsodának a beférkőzése mindennapi életünkbe. Persze a TV-t nem 19 í 7-ben találták fel. Amióta fényképezés, szikratávíró, rádió, mozi létezik, a tudósok fejében egyre motoszkált a gondolat, hogy fel lehet találni a képátvitelt is. S mint ilyenkor történni szokott, sorra fel is találták, amerikaiak, franciák, németek és^bizonyára az oroszok is, akik utólag mindent elsőnek szoktak feltalálni, amig végre 1926-ban John L. Baird skót mérnök a gyakorlatban meg is mutatta, hogy is fest ez a találmány, ha valóban felfedezik. Egy évvel később az amerikai Telephone and Telegraph Co. már 200 mérföldre adott le vezetékkel és 22 mérföldre vezeték nélkül. 1932-ben már 20 állomás működött az Egyesült Államokban és leadásukat 5000 készüléken hallgatták. Ki sejthette akkor, ami nem is olyan sok idő múlva bekövetkezett? Az 1970-es népszámlálási adatok szerint az ország 672 TV-állomását az USA háztartásainak 95 százalékában hallgatták. Ennyiben volt tele-, vízió, ennek az egyharmadában két vagy' ennél is több készülék, ami azt jelenti, hogy a TV-készülékek száma vetekedett a használatban lévő magán személyautók számával. Miután pedig minden TV-t több ember hallgat, nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a TV hatása szinte hiány nélkül kiterjed az Egyesült Államok lakosságának minden egyes tagjára. Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi az emberi elme legjellemzőbb találmánya. Én gondolkozás nélkül a televíziónak adom a pálmát. Nem mintha ennek a feltalálásához kellett volna a legnagyobb lángész, hanem mert ennek van a legnagyobb közvetlen társadalomformáló, lélekidomitó, az emberi életet teljes jogkörrel és fékezhetetlen hatalommal irányitó, mondhatnám, történelmi hatása. örüljünk ennek, vagy essünk kétségbe? A helyzet ugyanis az, hogy ebben a hatásban annyi az átok, amennyi az áldás. A régi adoma jut eszembe, amelyben két egykori iskolatárs találkozik, akik már rég nem látták egymást: — Látom, fekete karszalagot viselsz, talán meghalt a családodban valaki?— kérdi az egyik. — A nagybátyám, tudod, az Oszkár bácsi, akit annyira szerettem — feleli a kérdezett. — Az baj! — várja rá a barátja. — De hát rám hagyta a házát — meséli tovább a gyászkarszalagos. — Az jó! — jegyzi meg az iskolatárs. — Igen ám, de a ház leégett! — egészíti ki az információt a karszalagos. — Áz baj! — igy a barát. — De a biztositó megfizette a kárt — folytatja a gyászoló unokaöccs. — Az jó! — állapítja meg a barát és igy to vább. így van ez a televízióval is. Az jó, hogy az elidegenedés mai világában, amikor annyi az egyedül élő ember, amikor az öregekkel nem törődik a családja, amikor alkonyat után veszélyes kimenni az utcára, amikor minden szórakozás egyre drágább, az ember zimankót téli estéken ül a jól fütött szobában, felkattintja a TV-készüléket és a képernyőn megjelenik a külvilágról az, amit látni akar. Ha az események érdeklik, akkor abban a pillanatban láthatja és hallhatja azokat, mikor történnek. Ha színházat, kabarét, mozit akar látni, több állomás között is választhat, gusztusa szerint. Szabadegyetemet hallgathat a legkülönbözőbb témákról, találós kérdésekre felelhet a felelőkkel, hangversenyeken vehet részt, operába mehet anélkül, hogy gálába kellene vágnia magát, csak úgy, ahogy van, pizsamában, papucsban, közben megeheti a vacsoráját is (esetleg éppen TV-dinnert), ha pattogatott kukoricát eszik, csöröghet a papírzacskóval, senkit sem zavar. Közben odakint süvölthet a vihar, szakadhat az eső, nem számit. És mindenkinek jut valami, nőknek, férfiaknak, öregeknek, fiataloknak, kis gyerekeknek. A müveit emberekről ne beszéljünk, de gondoljunk azokra, akiknek a sors nem engedte meg az alapos iskolázást. A hiányokat pótolhatják a televízióból. Bizonyára mások is megfigyelték, hogy a televízió korszakának a gyerekei mennyivel tájékozottabbak, mint a régebbi gyerekek. Az agyuk nak el az értelem magasabb fokára, mint a mi időnk gyerekei jutottak. Félreérthetetlenül nagy dolgok ezek, csodával határosak. És az is hihetetlen, hogy az egész csak 25 éves, az élet szinte elképzelhetetlen nélküle. Amellett a TV hordozója az eszméknek, véleményeknek, mindenki megismerkedik általa, hogy E heti világszemlénkben nem mulaszthatjuk el megemlékezni az 1966-os Szabadságharc évfordulójáról. 1956. október 23. örökké emlékezetes dátum lesz a magyar történelemben, csakúgy, mint március 15. Ha 16 év távlatából le akarnánk mérni az 56-os szabadságharc következményeit, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy a világ, de különösen az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália sok-sokezer hasznos uj polgárt nyert a szabadságharcosokkal, a világháború által amugyis megtizedelt óhaza sokat vesztett az ifjak külföldre menekülésével. Ámbár 1958 emlékét a későbbi események nem tudják elhomályosítani, tény az, hogy a nyugati országok, különösen az Egyesült Államok viszonyát az úgynevezett “vasfüggöny” országokkal ma már nem hűvös tartózkodás, hanem diplomáciai és aktiv kereskedelmi kapcsolat jellemzi. Nixon elnök moszkvai, pekingi és bukaresti útját az egyezmények sorozata, köztük a magyar—amerikai konzuli és kereskedelmi egyezmény követte. Minden amerikai magyar, tekintet nélkül arra, hogy az első vagy a második világháború, vagy pedig 56 után vándorolt ki az Egyesült Államokba és Kanadába, abban a tudatban áldoz 1956. október 23-. emlékének, hogy a világ sokat haladt, sokat tanult az elmúlt 16 év alatt és a Nixon elnök által kezdeményezett diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok közelebb hozták egymáshoz a demokratikus és a szocialista nemzeteket. A nixoni elvek alapján kialakult nemzetközi érdekközösségbe Magyarország is beletartozik. Egyébként az elmúlt héten nem történt semmi olyan esemény, amely a céltalan vietnami háború gyors befejezését jelezné. Kissinger párisi tanácskozásai csak arra mutatnak, hogy egyik oldal sem engedett merev álláspontjából. A választási kampány tempója fokozódott, azonban Nixon elnök a próba választások szerint majdnem legyőzhetetlen. Egyébként a közszükségleti cikkek árai megint emelkedtek, ugyancsak ijesztő emelkedést mutat a bűnügyi statisztika. mit mondanak az okosok. Nem is beszélve arról, hogy a gyárosoknak, kereskedőknek a TV a leghatásosabb propagandaeszköze, egyszerre embermillióknak adhat hirt rajta keresztül uj cikkekről, azok előnyeiről. Hatása szinte ellenállhatatlan, szinte hipnotikus, megsokszorozza a forgalmat és munkások újabb százezrei kapnak munkát segítségével. — Eiz jó! — mondhatná erre az egykori iskolatárs. Igen ám, de éppen azért, mert hipnotizálja a nézőit, el tudja hitetni velük, hogy amit a gyáros mond, az mind igaz, és jó, amit az okosok prédikálnak, az mind hasznos és bölcs. Hogy a magnéziás hashajtótól fiatal lesz az ember, hogy ha a gyerek hasbaszur és kirabol valakit, akkor nem szabad összeszidni, mert ezzel megakadályozzuk egyéniségének szabad kifejlődését és igy tovább. Nem is beszélve a politikai kérdésekről. S nem beszélve arról sem, hogy a TV-ben nem is lehet valósággal megvilágosodott és sokkal előbb jutmindenről beszélni, mert elvehetik a jogosítványát. A TV, hogy hallgatóságát növelje, igen gyakran olyan darabokat ad elő, amelyekben sok bűncselekmény fordul elő: gyilkosság, kaszaiurás, emberrablás, utonáliás és a való élet, amelyet közvetít, szintén tele van hasonló rémségekkel. A fogékony fiatal elme, ha még nem lett volna vele tisztában, itt megtanulhatja játszva, hogy kell kasszát fúrni, hatásosan megforgatni a kést az áldozat testében, hogy kell pisztollyal pontosan célozni és hogy keli eltüntetni a nyomokat. És olykor telitett szexet is szállít a TV, segítve az iskolai nemi felvilágosítás tantervbe vett munkáját, egyenesen a gyermekszobába, de mindenesetre a családi körbe hozva mindazt, amitől az ember az otthonába zárkózik, a kegyetlenséget, a bűnt, önzést, gyűlöletet, bomlasztást, okulásul a fogékony elméknek nyilván, hogy ne legyenek készületlenek, ha mégis ki kell lépniük az életbe. Mindennél súlyosabb azonban a végtelen sok ostobaság, amivel a hirdetések nagyrésze tömi a hallgatók fejét. A legtöbb hirdetésben hülyék szerepelnek, akik értelmetlenül gagyognak és elmebeteg pofákat vágnak. Valamikor a kislányok tündérmesék mellett aludtak el és álmukban tovább élték a Hamupipőke, Hófehérke, Piroska és a többiek bűbájos kalandjait, ma a Beatlesek utón nyögdécselnek és a Mozart Altatódala helyett a Wrigley Spearmint Gum nemzeti himnunuszát dúdolják és a Charmin toalettpapirt nyomogatják. A TV tehát, ugyanakkor, amikor szélesre tárja a fiatalság felfogó képességének ablakait, egyúttal az ablakon beengedi a bűn szabadegyetemét és az elmebetegség baktériumait. És azzal, hogy 24 órás lekötöttséget nyújt a közönségnek, elvonja hallgatóit más, hasznosabb tevékenységtől és fokozza az elidegenedést. — Ez baj! — vághatná rá az iskolatárs. Mérleget csinálni nehéz, hogy mi több: a. jó-e, vagy a baj. Azt sem lehet biztosan tudni, hogy a TV kiszolgálója-e egy uj világnak, vagy előmozdítója, részbeni okozója. Az a boszorkánykonyha, ahol az “uj embert” kotyvasztják. Egy bizonyos: igy vagy úgy, a televízió beleavatkozott az életünkbe és nem lehet szabadulni tőle. Nem lehet ledönteni az összes antennákat, nem lehet szétzúzni a világ összes készülékeit, nem lehet megnem-történtté tenni a nagy alkotásokat, mint ahogy a legnagyobb alkotást, a világmindenséget sem lehet szétzúznunk, akárhogy is iparkodunk. A televízió olyan mint a kés: kenyeret is lehet szelni vele az éhezőknek és bele is lehet döfni a szembejövő szivébe, hogy kiraboljuk és heroint vegyünk a pénzért. Az a kérdés, kinek a kezében van. Van azonban még egy másik, talán fontosabb kérdés is: Ki dönti el, hogy kinek a kezében legyen? Márer György
