Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-07 / 36. szám
MAGYAR HÍRADÓ { 10. oldal Thursday, September 7, 1971 VISSZAEMLÉKEZÉSEK... JOLSVAI NYÁR Ágyammal szemben volt az ablak. Felső szárnyait mindig kinyitottam éjszakára, így tettem most is. Elalvás előtt sokáig néztem az ablakon át a távoli állomást. Tőle jobbra a cigánysort pislákoló lángjaival és mögötte a hegyet, mely bekerítette az egész képet. A Hold ma teljes volt. Szelíden csorgatta fényét égi kannájából. A hegyen jól láttam a fákat. Alul lomberdő, feljebb már fenyves, itt-ott lombos fák foltjaival. Ha szél volt, talán még a mozgásukat is kivehettem. Fent kikopott az erdő. Nagy, sziklás terület, esőtől fényesre -csiszoltan villogott le a keskeny völgybe. Ez volt a hegy homloka. És mily büszke volt rá, alig engedte meglközeliteni. Néhányszor megmásztam kimondhatatlan fáradtsággal. Igaz, hogy amit onnan láttam, mindenért kárpótolt. Elém tárult a kis város, rendezetlen, kanyargós, néhol felfelé kúszó utcáival, kéttornyú templomával s főutcáján a Kóburg kastéllyal. A házunk nagy kertjével, mögötte a laktanya a gyakorlótérrel és sok kis barakkal. És láttam a szűk völgyben, patakok között, kicsi hidakon átfutó vicinálist. Sokszor két mozdonyból lengette füstjét, mely úgy terült szét a völgy fölött, mint vékony párafátyol . . . A csendes, megszokott kép most egyszerre mozgalmas lett. Mintha minden elvesztette volna régi nyugodtságát. Az állomásról furcsa füstoszlop szállt fel. Talán kigyulladt, s az erdőre is át fog csapni éjszaka a tűz. Már onnan is láttam emelkedni kis füstfelhőket. Különös alakokká verődtek össze. Kicsit futottak, majd újra elültek. Jöttek helyettük mások. Ki tudja merről ? A hold, fénye is hidegebb lett. Reszketve omlott a földre . . . Fejemre húztam a paplant, hogy ne lássak semmit. így is sokáig remegtem, s a hidegtől .amely átjárta testemet, csak nagykésőn tudtam elaludni. Szörnyű álmom volt. A sziklás hegytetőn feküdtem, meztelenül. A szél zúgva rohant át rajtam. Többször majdnem elsöpört, de a nagy hidegtől odafagytam a sziklára. Nem tudott lerántani. Majd messziről vörös felhő vágtatott felém. Mikor közelebb ért, láttam, hogy Irta: FLÓRIÁN TIBOR egy katona áll rajta. Csupasz felső testéről és karjáról csörgött a vér. Megborzadtam. Már fölém ért, Sürü cseppekben hullott a vére. Egészen véres lettem. Az arcom is. Kezemmel akartam letörölni, az még véresebb Flórián Tibor volt. Már a számba is ömlött. Torkom összeszorult, hörögtem. Gúnyosan fölém hajolt. Fölébredtem . .. Kint eső zuhogott, a szél vadul rázta a kerti fákat. Kemény almák kopogtak a fedelén. A ház fölé nyúló fáról dobálták vad ördögkezek. — Nehéz szekereket gördítettek az égen és a hegyoldalon cigányházba csapott a villám. Kiugrottam az ágyból. Becsuktam a felső ablakokat. Sok eső csapott be a szobába. Nedves volt a levegő, még a paplanomon is éreztem nedvességet, s az arcomon. Többet nem is aludtam azon az éjjel. * * * Három napig szakadt az eső. Szomorúan néztem ki az ablakon a csapzott hajú fákra, a sáros kerti utakra. Egy madarat sem hallottam énekelni. A vonatnak máskor éles füttyét elnyomta a csapkodó eső, a füstjét is rögtön tönkreverte. A szembenié-^ hegy és messzi társai lassan pipázgattak, s talán a szép, napos időkről beszélgettek. Anyám a szomszéd szobában a cimbalmon játszott valami szomorú, régi dalt. Valahányszor játszani hallottam, mindig szomorú dalokat csalt ki a hurokból. Különösen egy nótát szerettem nagyon, mindig ezzel kezdte és ezzel fejezte be. A nevét nem tudom, csak a dallamára emlékszem. Milyen szomorú volt, a mellem összeszorult s a könnyeimet alig tudtam viszszafojtani. Anyám is sirt ilyenkor biztosan, de nem mertem hozzá menni, hogy megvigasztaljam. A kisirt könnyek után majd úgyis könyebb lesz a lelke és szebben fog rám mosolyogni. így is történt mindig. — Anyám letakarta a cimbalmot és szokott gyors járásával hozzám jött. Egymást átölelve néztünk ki sokáig az ablakon. Gondolataink szavak nélkül is egymásba fonódtak, kiérlelődtek. Könnyebbek lettünk mindketten. Már vidám dolgokról is beszéltünk. Kikérdezett a tőle távol folyó napjaimról. Csupa féltő szeretet, aggodalom ömlött rám minden szavából. Hogy is mondhattam volna, miként is vallhattam volna be milyen nehéz az életem tőle távol. Nem is mondtam, j de nem is mutattam, folyton csak mosolyogtam, mig a mosoly ki nem ült az ő szép arcára is. Tudod anyám — mondtam — a gyerekek vidámak. Sok társuk van.* Iskolában, udvaron és utcán a gyerekek mindig együtt vannak. Nem is civakodnak, nem is verekednek, még karcolás sem volt rajtam, mikor idejöttem. — Csak a jó Istenről beszélgetünk. Azután sokat játszunk és csak szép játékokat. Tavasszal kirándulásra is vittek minket tanáraink. Nagyszerű volt. Képzeld, két napig szalmán aludtunk, bányában is jártunk, kisvasúira ültünk. Emlékszel ugye, hiszen lapot is Írtam onnan... Azután én a szép könyveket is szeretem. Amiket nekem adtál már mind elolvastam, újakat is vettem. Nagyon szépek, bizonyosan Te is szeretnéd őket. Ha majd újra eljövök, elhozom a legszebbeket . . . így beszélgettem gyermekhangon anyámmal, mig nyugalom költözött szivébe. Nagyanyám fehér, vidámarcú öregasszony, valahol a konyhában tett-vett ilyenkor. Unokájának a tésztát mindig ő sütötte, másra nem bízta volna a világért sem. Rajiam kívül más unokái is voltak, de mindig csak engem szeretett. Talán azért is, mert mellette születtem és nagyon ragaszkodtam hozzá. Becézni nem tudott még engem sem, de nem volt hideg asszony. Mindenét nekem adta volna és mindig sirt, mikor elbúcsúztam. Vajon, kis unokám, látlak-e még? — kérdezte, s úgy ölelt magához, mintha örökre elbúcsúzna. Nagyanyám testvére főszolgabíró. Szókimondó és bátor magyar. Az esküt a cseheknek nem tette le soha. Az első években sok kellemetlensége volt elejtett szavaiért. Később sem tudták elfelejteni ellenszegülését és a változásba bele nem törődő magatartását ... A nőket még most is szerette, a bort is, gömöri jó szokás szerint. Szobájának falain asszonyok képei függtek szanaszét. Az íróasztalán is azok voltaik, ő maga keveset beszélt róluk, de annál többet hallottam másoktól. S a padláson is fölfedeztem egy nagy ládát, — amelyben leveleit tartogatta. Hires udvarlója volt a vidéknek (Móricz Zsigmond meg is irta őt egyik regényében), de most csak mása lett önmagának. Gomblyukában nagy, fehér virágot tűzött s kezében kis, vékony pálcájával, mint színpadon az öreg legények, udvarolni ment. Legénykedett, biztatta hajlott hátát egyenes tartásra, remélte, hogy talán a közeli halált is el tudja igy űzni. Hozzám mindig kedves volt. Sok meglepetést szerzett. E'béd után néha egy-két órát is elbeszélgettünk. Még most is emlékszem néhány szavára, sokszor olyanokat mondott, hogy elcsodálkoztam. A történelemben nagyon jártas volt, én éppen abban az évben kezdtem hozzá a legerősebben. így hát legtöbbet erről beszélgettünk. Ragyogott az arca, amikor egy magyar győzelmet fölidéztünk. Minél régibb korra tértünk, annál vidámabb lett. A változott, uj időket mélyen gyűlölte, s ha lehetett, még a beszédet is elkerülte erről... Néha mulatni is hivott. Gyere fiú —- mondta —, anyád meg se tudja. Megköszöntem s inkább otthon maradtam, minek is okoztam volna anyámnak szomorúságot. Egyszer azonban mégis engedtem unszolásának s különben is, már régen megígértem, hogy egy este elkísérem. Egy kis vadászházba mentünk, ahol már várták reá ketten, egy mérnök és egy gyógyszerész. Olajlámpa mellett ültek (kint szebb lámpa világított: a Hold) és már nagyban töltögették a ‘hires’ ujbort, ami tulajdonképpen az egyetlen oka volt ennek az összejövetelnek. Mikor beléptem, vállukra emeltek, megéljeneztek és nagyban fogadkoztak, hogy most férfivá avatnak, borral. Az ám, de nekem is volt annyi eszem, hogy észrevegyem, miszerint már jócskán távol állnak a józanságtól. Ittas emberek eszén pedig nem lesz nehéz túljárni. így is cselekedtem s a bort hol az asztal alá öntögettem, hol pedig tele poharamat egy észrevétlen pillanatban kicseréltem nagybátyám üres poharával. így őriztem meg Józanságomat, nem kis ügyességgel. És ez jó is volt, mert hajnalban, amikor hazafelé ballagtunk, én voltam a nagybátyám mankója. Úgy hiszem, nélkülem nem is tudott volna haza találni. Délben természetesen, —• mint két összeesküvő — hallgattunk anyám előtt késői kimaradásunkról. Restellte volna bevallani, hogy engem “zülleni” vitt. Könnyen elhitettük anyámmal, hogy nem sokkal éjfél után haza kerültünk ... Szegény nagybátyám és a másik kettő, akik akkor este olyan vidáman iddogáltak. Hol vannak már? Talán most odaát isznak békés háx*masban és egyszer-kétszer rám is gondolnak és megbocsájtják, hogy akkor túljártam az eszükön. Mosolyogjunk INTELEM A nemzetközi sajtóban világtéma, hogy milyen vészesen szennyeződik a városok levegője. Egy történet a sok közül. A falusi embernek dolga van egy hivatalban. Mielőtt elindulna ,a felesége még a lelkére köti: — Fiacskám, aztán nehogy túlságosan gyakran lélegezzél a városban! LÁBUNK NYOMÁBAN ¥ Lábunk nyomában hajdanán, virágok nőttek, az ám! Pipacs szökkent, pirosa pattant, pelyhes gömböket pipált a pitypang. Árokparton, hangyáknak létra, támaszkodott a margaréta. És igy tovább. Ne szóljunk róla, örüljünk, hogy még ép a láb, s nyomában szépen szaporodnak az ebihalak, s az ebihalaknak tengerei, a pocsolyák. * * W\ ú A 4 ! Győré Imre ^
