Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-31 / 35. szám
Thursday, August 31, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL ^ ÓHAZAI TÜKÖRKÉP: ' ARCOD VERÍTÉKÉVEL... Minden tavasszal úgy kezdődött, hogy valamelyik vasárnap délután édesapám felöltözött a legjobb ruhájába, s elment “gazduramék”- hoz, vagyis ahhoz a gazdaházhoz, ahol édesanyám egész esztendőben Sütött-mosott, aztán arra az esztendőre megegyeztek a kapálnivalóra meg az aratásra. A kapálnivaló- minden esztendőben 4 hold volt, vagy kunságiasan: két láncalja. ötből kettő volt a részesedés, ami azt jelentette, hogy öt zsák tengeriből három a gazdáé, kettő a miént. Az áratnivaló azonban ennél sokkal több volt. 20 hold, azaz tiz láncalja, viszont a részesedés csak tizedére szólott. Minden tizedik kereszt búza volt a mienk. Pedig a buzarészért még a hordásban és a gépelésben is — a maga “kosztján” — segítenie kellett az aratónak. Rendszerint aztán az utolsó júniusi vasárnap délután értünk jött a gazda szekere, s kivitt ötünket a messzi tanyára. Hajnali háromkor édesapánk ébresztett bennünket. Menjünk. Nagy álmosan mentünk. Ki a búzatábla sarkához. Ahogy végignéztünk rajta, irtózatosan nagy terület volt ez a húsz hold. De ennyit kellett vállalnunk, mert csak igy volt meg az évi kenyér. Kézbe vevődött a kasza. Megálltunk, együtt, szinte vigyázban. Apám leemelte fejéről az ócska kalapot, édesanyám meghajolt. Mi, három gyerek, állottunk mozdulatlanul. Imádkoztunk. Senki sem mondott ugyan semmit, bár édesanyám szája mozgott, mégis imádkoztunk. Az irtózatosan nehéz munka előtt. Ebben a mozdulatlanságban benne volt az is, hogy “arcod verítékével egyed a kenyeredet”. Meg az is, hogy “a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk”. De az is benne volt, hogy mi itt öten majd két hosszú hétig minden hajnaltól a késő este beálltáig, ezen a földdarabon fogunk izzadni, szomjazni, fáradni, kínlódni: “kenyeret keresni”. Pedig ehhez a szinte emberfeletti munkához senkik és semmik vagyunk ..., De Te Úristen látsz itt minket, segits meg minket ... — Ilyesféle imádság volt az a pillanatokig tartó imádság. Aztán apánk feltette a kalapot, s megszólalt: — Na, menjünk . . . s meglendült két erős karja. A borotvaéles kasza megvillant, s az első csapás buzaszálai alázatos engedelmességgel, zizzenő sóhajjal lehanyatlottak. De már akkor ott volt édesanyám két gyenge karja, amelyik sokszor még a seprőt is alig bírta, ilyenkor azonban két héten át le nem hanyatlott egy percre se. Egy kévére valót felszedett az ölébe, aztán leeresztette, de a háta mögött volt Pista bátyám egy marék kötéllé csavart buzaszállal, átölelte a kévét, s két mozdulattal bekötötte. Mi pedig ketten: Sanyi öcsém és én felvettük a kévéket, s a tarló közepére hos3zu-hosszu sorba egybehordtuk. Lássál felmelegedett, sőt már perzselt a nap, de a kasza megállás nélkül suhogott, a kévék rakódtak, kötöződtek, s mi ketten a szederindás, torzsás tarlón egy-egy pár rossz cipőben bukdácsolva huztuk-vontuk a kévéket. Reggelire egy darab kenyér, egy kis darab szalonna, délben a napverte tarló közepén ugyanígy, s mikor a keresztbe rakás végeztével ránk esteledett, bementünk a tanyába, édesanyánk a tanyaudvar közepén megfőzött egy bogrács lebbencslevest. Kellett is, nem is, annyira fáradtak voltunk. De már hajnalban újra ébresztett apánk, menni kellett a tegnap levágott tarlót gereblyézni, felszedni, kévékbe kötni. Már akkorra ismét lehetett indulni: — Menjünk, gyermekeim . . . S mentünk, mentünk 12-14-1-6 napon át. Csak vasárnapokra hozott haza a szekér bennünket. Kenyeret kellett sütni, ennivalóról, gondoskodni, aztán délután újra ki a kegyetlen, nehéz munkába... Az egész országban folyik az aratás, mennek a kombájnok, aratógépek, teherautók. Azután a televízió mutatja, amint folyik a “gépesített” aratás: széles rendben dől a gépek előtt az árpa, a búza, aztán eltűnik a gép gyomrában, de már hátul folyik is kifelé a kicsépelt kenyérgabona, rá a teherautókra, aztán a magraktárakba, malomba, pékségbe. Igazán irom, belerendülök a gondolatba, az igazságba: “Arcod verítékével . . ., ”de ma már mérhetetlenül kevesebb veritékkal. Áldott legyen érte az irgalom Istene! Nyirgyulaj, augusztus hó . . . Farkas László Fogjam fel Piros hajnal, arany dél, vagy kék alkonyat, fogjam fel. Uram, mindig pillantásodat. Ha szólani akarsz lelkiismeretem szavával, figyeljek rád hosszan, éberen. Ha kopogtatsz, Uram, nyissam ki a kaput s ha szomjazom, légy italvizem s légy a kút. Ha elbukom, Te légy az, aki felemelsz, Te légy bennem a rim, Te légy bennem a vers. S ha elbitangolok vagy gyötör az aszály, elveszett bárányodra, mindig rám találj. Te légy nekem a tél, tavasz, nyár, s az ősz, örök ismeretlen és örök ismerős. Mert Te vagy, aki vagy s én csak szolgád vagyok. Uram, a lelkem mélyén tündökölj, ragyogj. ÖLBEY IRÉN BÉKE-EGYETEM, 1972. Romantikus, műemlékekben gazdag belgiumi város a Meuse folyó partján: Huy/Tihange. A település szélén csupasz hegyoldal tövében atomerőmű. Pár száz méterre tőle tágas parkban modern épület: Dominique Pire, Béke-Nobeldijas domonkos szerzetes alapítványa, a Béke-egyetem. Évről-évre a világ minden részéről összegyűlnek itt a fiatalok véleménycserére, dialógusra. A Béke-egyetem idei első nyári ülésén (julius 13-tól 16-ig) húsz ország — Belgium, Brazília, Canada, Dél-Afrika, az Egyesült Államok, Finnor•szág, Fülöp-szigeteg, Franciaország, Írország, Japán, Luxembourg, Magyarország, Mexico, Norvégia, Nyugat-Németország, Portugália, Ruanda, Spanyolország, Svájc, Skócia — mintegy ötven fiatalja vett részt. A különböző gondolkodású, világnézetű, foglalkozású fiatalok érdekes előadásokat hallottak — többek között az egyén és a társadalom viszonyáról, a napjainkban tapasztalható világjelenségek társadalmi okairól, a közvéleményalakitás és tömegbefolyásolás kérdéséről és a dialógus lélektani alapjairól. Az előadások után a résztvevőik kisebb csoportokban megbeszélték a hallottakat, elmondották az országukban szerzett személyes tapasztalataikat, majd az előadók válaszoltak a feltett kérdésekre. “A béke megvalósítása nem csupán a nemzetek vezetőinek feladata — mindenkinek saját életében, munkájában is meg kell teremtenie a békét” — tanította Dominique Pire. Ennek a gondolatnak jegyében tanultak, dolgoztak, beszélgettek a világ különböző tájairól Belgiumban összegyűlt fiatalok. TILOS A MINI ROMA. — A nők kánikulai napokban igyekeznek mind kevesebbet magukra venni. A mini még minibb lett, és a forrónadrágocska is kisebb. Csakhogy az olasz templomokat nem lehet “hiányos ruhában” látogatni, a római Szent Péter bazilika előtt például szemfüles rendőrök ügyelnék arra, hogy a székesegyházba csak megfelelő öltözetben lépjenek be. MAGÁNVÉLEMÉNY: | NAPLÓM 1 Az a helyzet, hogy fölfedeztem valamit. Eleinte hallgatni akartam a dologról, de hova jutnánk, ha mindenki hallgatna, ha fölfedezett valamit? Az a helyzet, hogy az emberiség eddigi felosztása téves. Nem tagadom meg a jóhiszeműséget azoktól, akik az embert társadalmi lénynek tekintették, olyannak, aki (kizsákmányol és akit kizsákmányolnak, vagy éppen felszabadítja önmagát — alaposságukban azonban kételkedem. Az én tapasztalataim ugyanis ellentmondanak ezeknek az elméleteknek. Kétféle ember van ugyanis: az Ember és az ember. Az utóbbira kár a szót vesztegetni, elég, ha annyit mondunk róla, hogy rendszertanilag a főemlősök (Primates) rendjébe, és az emberfélék (Hominidae) családfájába, az emberi nembe (Homo) tartozik. Ezzel szinte mindent elmondtunk róla, aki többre Í3 kiváncsi, nézze meg valamelyik lexikonban. Ezzen szemben az Ember. A különbség az első pillantásra szembetűnik. A másik embert, azt a Homo-t, hiába Írnánk nagybetűvel, azért az csak szobor maradna továbbra is. Ezzel szemben, ha az Embert kisbetűvel Írnánk .is, világos lenne, hogy itt az Emberről és nem az emberről van szó. Miről ismerhető fel az Ember? Az Ember sok mindenről felismerhető. Elsősorban arról, hogy örök. Néha úgy is szokták nevezni, hogy az Örök Ember. Aztán felismerhető arról is, hogy fölötte áll a dolgoknak. Elz igen fontos tulajdonsága. Az ember lót-fut az életben, az Ember megvetéssel szemléli a lótó-futókat. Neki nincs szüksége ilyesmire: az Embernek nincsenek szükségletei. Mert ha lennének, akkor mégiscsak kellene csinálnia valamit, dolgoznia például. Akkor azonban már nem emelkedhetne a dolgok fölé, és akkor már nem Ember, hanem ember lenne. Akkor valami viszonya lenne a társadalommal, — » mert a társadalmak változnak, neki is változnia kellene, és akkor nem lehetne Örök Ember. Politikával természetesen nem foglalkozik. A politika mocskos dolog. Politikával az emberek foglalkoznak, rendszerint osztály-alapon, de mivel az Ember független az osztályoktól (sőt fölöttünk áll), semmi oka sincs arra, hogy olyasmivel törődjön, ami nem rá tartozik. Ebből következik, hogy világnézetre nincs szüksége. Világnézetre azoknak van szükségük, akik a világot nézik, vagyis az embereknek. Az Ember maga egy külön világ. Hozzá képest a világban nincs semmi látnivaló. Ami azt a kérdést illeti, hogy az Ember boldog-e, erre határozottan igennel kell válaszolnom. Főleg azért, mert nem nyomasztja az a tudat, hogy az emberek egy része még boldogtalan. Ez a boldogság legszilárdabb alapja. Jogos az a kérdés is, hogy mi az Ember értelme? Tévednek azok, akik egy kézlegyintéssel térnek ki a válasz elől. Az ember odaáll az Ember elé, nézi, nézi, s akkor belédöbben a felismerés, hogy milyen kicsi, szánalomra méltó jelenség ő az Emberhez képest, jelentéktelen küzdelmeivel, szerelmével, csalódásával, munkájával — se felismeréstől porig sújtva távozik vissza a maga hétköznapi alacsonyrendü ügyeihez. Az Ember ezt természetesen észre sem veszi, mert éppen a Szépség, a Jóság és más örök emberi dolgok kötik le figyelmét. Arra vonatkozóan, hogy az Ember hol található, megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint mindenütt, mások szerint az irodalomban, mindjárt a bejáratnál, jobbra a második ajtó. Győré Imra ,
