Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-31 / 35. szám
Karancsalján, néhány kiváncsi gyerek kíséretében a Kápolna dombra kapaszkodunk fel, hogy a legszebb oldaláról álthassuk, s fényképezzük a valóban festői hegyet. Két asszony szellőzteti, meszeli a kiskápolnát. Amikor megtudják, miért készül a kép, a lelkünkre kötik: ha úgyis arra megyünk, a karancsberényi kastélyt el ne kerüljük. A kastély, az egyokri erdszlak valóban szép. Most emlékmúzeum, előtte jelképes, művészi szobor, mögötte meredek erdős dombok. Ipolytarnóc másik nevezetessége: az őskorból ittmaradt, megkövesedett mammutnyom ahol is valószínűleg forró lávába lépett az állat, mintegy hatalmas bélyegzővel ellátva a számunkra hagyott üzenetet: éltem. A leletet a régészek kénytelennek voltak földdel betakarni, mert a turisták ezóta már apró kövenként mind széthordták volna. Karancskeszi előtt megint meg kell állni. Az ezerszinü réten gyermekek futkároznak, a háttér: két pompás, szinte vadonatújnak látszó házsor. A falu eléggé kihalt, a legifjabbakon kívül csak néhány idősebb asszonyt látni. Nem nehéz felfedezni az összefüggést a takaros udvarok, s a munkabírók mostani távolléte között. — Mindig dologszerető volt ez a falu. Kár,hogy a bánya (kimerült, be kellett zárni — mondja egy idős asszony. — S most? — Jó néhány család átköltözött Tatabányára. A többi bányász naponta eljár Nagybátonyba, mások ugyanígy a tarjáni gyárakba. Mihálygerge határában ismét reggeli ismerőseinkkel, a vizügyesekkel találkozunk. De ez már számukra “a terület”, az egyik munkahely. Itt van ugyanis az a viztisztitó berendezés, amely oly sok gondot vesz le a még fél évtizede is súlyos vízhiánnyal küzdő salgótarjániak válláról. Az Ipolyból kiemelt viz (húszkilométeres csővezetéken jut el a megye székhelyére, de itt megállítják, tisztítják, szűrik, s csak úgy mehet tovább, nem is kis mennyiség, napi ötezer köbméter. Ez az iparváros vízszükségletének éppen a felét fedezi. Nagyon hasznos hát, külsőre is szép kivitelű ez a mesterséges “kút”, de a természettel nehéz versenyezni. Van ugyanis egy kisebb teljesítményű, de legalább ilyen i hires társa Nógrádszakálon: a Csevice-kut. Ez az Ipolytól alig négy méterre buzgó forrás a folyótól teljesen önálló, nem abból, hanem valahonnan a föld mélyéből táplálkozik. S méltán konkurál egy falusi szikvizüzemmel. Olyan erős szénsavas vizet ad, hogy a község öregjei szódavízre még sohasem költöttek, csak lesétáltak mindig a Csevicéihez. Lejárnak ma is kannákkal minden házból, a nap minden órájában Öregek, fiatalok. Szerencsés falu. Tisztítás és mesterséges szénsav nélkül is a legegészségesebb italt fogyasztja, korlátlan mennyiségben. Dél múlt. Nem messze a vizkiemelőtől, ahol a Dobreda patak az Ipolyba fut, két fogatos, Barna Vilmos és Szilágyi Béla itat a folyóparton. Az erdőből jöttek le ebéd után. Mostanában szálfahuzatást végeznek. Litkei lakosok, jól érzik magukat az erdészetnél, átlag 8-9 órát dolgoznak, s harmincezer forint körüli az évi jövedelmük. — Szépnek mondható a kereset, de az erdőmunka: nem életbiztosítás — szögezi le Barta Vilmos. Kissé távolabb megpillantjuk az első horgászt: Molnár Bélát, a karancslapujtő tsz kőbányászát. A fogással ezen a szakaszon dicsekedni nem lehet, esemény, ha nagy ritkán akaszt valaki két-három kilós halat. Néhány horgászbarátom történeteit ismerve várom a szenzációt, az egyszeri nagy zsákmányról szóló beszámolót, vagy egyéb kalandot. Talán az a zavaró, hogy a túloldalon, pár méterre tőlünk, két szlovákiai fiatal is letelepszik, s esetleg hallják beszélgetésünket? — Nem! Végre sor kerül a nagy halra, amely ezen órákban is garázdálkodik, éppen itt, a vizkiemelőtől a mujári roncshidig húzódó 8-10 kilométeres szakaszon. S már ötihat éve tudnak róla, de elcsípni sehogy sem sikerül. Negyven-ötven kilósra becsülik, majdnem kétméteres, látni a murványát, amint a felszínre csap zsákmányszerzés közben. Persze, harcsa, a legfalánkabb fajtából. A legerősebb horgászzsineget is olyan játékosan tépdesi el, mintha ebből a macerádéból külön leckét venne valahol a mélyben, de még a hatalmas ,4x4- es hálónak Sem kegyelmez. Pedig szegény öreg szlovák (bácsi milyen lelkes kétségbeeséssel kiabált egyszer a túloldalon : megvan, gyertek, gyertek segíteni, mert elviszi a hálómat. Nem vitte el ugyan, de rúgott egyet magán, egy nagy csobbanás, a háló rongyokban lóg, az öreg (halász sir, a viz pedig csak úgy fogdozódik a bestia nyomán. “De ha egyszer az én kezembe kerül” — várom a fogadkozást. Ám a horgász egészen másképpen nyilatkozik: — Nem szeretnék találkozni vele — mondja aggodalmas hangon, mig zsinegjeit féltve feltekeri. Az e tavaszon menetrendszerűen érkező napi eső négy óra tájt ér utói bennünket. Szerencsére akkor, amikor már kigyönyörködtük magunkat a tájban. De eszünkbe jut, hogy Szécsényben még ilyen időben is megnézhetünk egy nevezetességet. Ez pedig a Rákóczi-szoba. Mivel a hadi események miatt Rákoson nem lehetett, Szécsényben, a ma is úgy nevezett Borjúpáston tartották a Rákóczi-szabadságharc első országgyűlését 1705. szeptemberében. Ekkor, a hagyomány szerint, a templom melletti kolostor egyik szobájában lakott a fejedelem. Minderről Gál Endre káplán informál. Huszonéves, jól társalgó, müveit ifjú. Első pillantásra ministráns fiúnak néztük, amikor a kolostor, vagyis a mai parókia egy hosszú folyosóján pulóverben, szandálban felénk sietett. Hiszen a földszinten, amikor útba igazítottak, bizonyos Ban-A színészek tarka világában nemegyszer fordult már elő, hogy a közönség rossz néven vette egyik-másik színész vagy színésznő viselkedését. A férfiaknál főleg az italosság, a részegen való fellépés sértette a nézőket. A nőknél a nézők szerint erkölcstelennek tartott magatartás, kihívó modor. Nemrégiben az egyik német újságban cikk jelent meg arról, hogy a városban szereplő színtársulat elkényeztetett primadonnája megsértette a közönséget, és ez nagy tüntetést váltott ki. A megrémült művésznő erre letérdelt a nyílt színpadon, és úgy kért bocsánatot a közönségtől. Előfordult ilyen eset a magyar színészetben is a múlt században. Két nevezetes, nagyhírű művésznő térdelt le a közönség előtt. Az egyik Küry Klára, a neves primadonna volt. Az eset a régi Király Népszínházban, egy operett előadásán történt. A darab főszerepét az akkor már diadalmasan előretört F edák Sári és Küry Klára, a másik kedvenc alakította. Fellépett az akkori idők elegáns bonivánja, Szirmai Imre is, aki Fedákkal egy keringőt énekelt és táncolt esténként kétszer, sőt háromszor is. Ez a nagy siker földühitette Küry Klárát — hiszen a primadonnák között mindig dúlt a féltékenység —, és egy este tiz perccel az előadás előtt lemondta a fellépést. A zsúfolt nézőtér felháborodott a művésznő eljárásán, és ingerülten készült valamilyen megtorlásra. Amikor ezt Küry meghallotta, meggyógyult/ Másnapra ugyanazt a darabot tűzték ki. A színház újra zsúfolásig megtelt. Mindenki izgatottan várta, hogy a művésznő színpadra lépjen. Amikor Küry Klára jelenete következett, a művésznő beszaladt a színpadra, térdre esett és összetett kézzel, könnyes szemmel kért bocsánatot. Á meghatott közönség nagy tapsba tört ki, minden megbocsátott és elfelejtett. A másik eset hősnője Bladi atyát emlegettek a takaritóasszonyok. Nos, “Bandi atyával” kellemesen elbeszélgettünk tanulásról, terveiről, történelemről, - Nagymaroson élő szüleiről,-:- IJa időközben el nem áll az eső, s nem kell indulnunk tovább, bizonyára még a nagy hal elfogása is ha Lujza, a “nemzet csalogánya” volt. Ez igy történt: A múlt század utolsó negyedében a kolozsvári színházban vendégszerepeit Blaha Lujza. A Piros bugyelláris cimü népszínműben Török Zsófit alakította. Török bíró szerepét is vendég, Szirmai Imre, a Népszínház művésze játszotta. Ebben az időben Kolozsvár környékén folytak a nagygyakorlatok, és jelen volt az előadáson az ott tartózkodó Rudolf trónörökös is, vendégével, a walesi herceggel. Az egyik, erre a célra fényesen berendezett proszcéniumpáholyban foglaltak helyet. Meg kell jegyezni, hogy ekkor terjedt el a hire egy megdöbbentő esetnek: Brassóban tizenhárom huszárgyerek súlyos fegyelmezetlenséget követett el őrmestere ellen és a katonai törvényszék mind a tizenhárom magyar húszát halálra ítélte. A Piros bugyellárisban van egy jelenet, amikor Csillag őrmester nem tud elszámolni a katonák zsoldjával, ezért hadbíróság elé kerül. Ekkor következett Török Zsófi hire’s dala, amely igy kezdődik: “De szeretnék a királlyal beszélni . . .” A dal vége felé Blaha Lujza, aki a proszcéniumpáholytól — amelyben a trónörökös ült — messze állott, odasugta Szirmainak: Imre eresz át a másik oldalra! Szirmai nem sejtette, miről van szó, lassan hátrább lépett, és helyet adott az énekelve, feltűnés nélkül a proszcéniumpáholy oldala felé húzódó Blaha Lujzának, aki éppen ekkor ért a népdal végére: . . . Megmondanám a királynak magának, Kegyelmezzen a tizenhárom huszárnak ... De ezt a két sort már könynyekig meghatva, letérdelve és összekulcsolt kezét a trónörökös páholya felé nyújtva énekelte. Rudolf trónörökös erre felemelkedett, néhány szót intézett a walesi herceghez és szárny segédjéhez, aztán elhagyta a páholyt. A tizenhárom huszár nem végezték ki — várfogságra Ítélték. szóba került volna. Mert. szép a hatszázötven éves kolostor története, de homály van itt, a levegő áll: mégiscsak más kinn, a napfényes Ipoly völgyében. Augusztus hó . . . Hoik a Vilmos MAGYAR TÁJAK: Nógrádban az Ipoly mentén TÖRTÉNETEK A MÚLTBÓL:
