Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-31 / 35. szám
S. OLDAL MAGYAR H1RADÖ Thursday, August 31. 1972 LONDONI ÉLETKÉPEK: RÉGI SZÉP IDŐK Irta: HALÁSZ PÉTER Az idegenforgalom csúcspontjának ezekben a heteiben nincs forgalmasabb utcája a világnak, mint a londoni Oxford Street. Legalábbis nehéz elképzelni, hogy akadhat valahol forgalmasabb, hiszen már maga a jelző: “forgalmas” sem fedi többé a valóságot, vannak a napnak olyan órái, melyekben az Oxford Street mozdulatlanságra kényszerül. A járdákon hangyabolyként nyüzsögnek, az emberek, torlódnak és arasznyi előre-moccanásért tülekednek az Oxford Circus földalatti villamos lejáróinál háztömbnyi tömegbe verődve állnak azok, akik még a lépcsőkig sem jutnak el, nem hogy a jegy váltó csarnokokba és azokon túl az alagutakba vezető mozgólépcsőkig, az úttesteken pedig végeláthatatlan sorokban állnak a piros emeletes autóbuszok, időről időre néhány méteres egérutat nyerve, majd tovább vesztegelve, személykocsik, teherautók, motorkerékpárok pókháló sűrűségű szövedékében. Az Oxford Streeten sorakoznak egymás mellett a nagy, népszerű áruházak, a Marks and Spencer, a Selfridge, Littlewood, British Home Stores, Lewis John, Marshall and Snelgrove, s még több tömérdek ikisebb-nagyobb bolt ■— este hatig, tehát üzletzárásig, ez az öt kilométer hosszúságú utca a Totenham Court Road és a Hyde Park tőszomszédságában álló Marble Arch között nem közlekedési dugulásban szenved, de maga a dugó, tömör és csaknem áthatolhatatlan. Az idei ősztől kezdve megkísérelnek segíteni rajta és csakis az autóbuszok haladhatnak végig úttestjén. Az áruház-tulajdonosok és boltosok ennek nem örülnek, az Oxford Streeten torlódó tömegek csiga-lassúsága egyáltalán nincs kedvük ellenére, valószínűleg kiszámították a kirakataik előtt óránként elhaladó emberek számát és elhaladásuk átlagsebességét, e két adat alapján már minden valamirevaló komputer kimondja, hogy hány olyan vásárló “esik be” hozzájuk (egy órán, egy napon, egy héten belül), akit a forgalom gyorsabb ritmusa tovaragadna. Őket igazolja az is, hogy a nagy tömegek szívesen mocorognak az Oxford Street járdáin, nézik a kirakatokat, összehasonlítják az árakat, utcai amuletárusok csip-csup holmijai között válogatnak. Az Oxford Street-et könnyen kerüli ki az, aki akarja. Tömérdek kisebb utca fut vele párhuzamosan, mindkét oldalán, tehát, aki az Oxford Streeten nyüzsög, az azért teszi, mert ott akar nyüzsögni... Környezetvédelmi szakember számára azonban az Oxford Street illusztrációja lehet mindannak, ami korunkban gyötrelmes: túlzsúfoltságnak, benzingőznek, diesel-gáznak. Nem lehetne roszszabb! — gondolja magában. És alkalmasint nem sejti, hogy mekkorát téved. Az Oxford Street ugyanis rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Hatszáz esztendőn keresztül ugyanis ez volt az “akasztottak utcája”. Ott, ahol ma az Oxford Street és az Edgware Road találkozik, állott a Tyburn Tree, London város akasztófája. Akit akasztani vittek, annak végig kellett haladnie az Oxford Streeten. És sürü, tömött sorokban álltak az emberek az utca két lodalán, minden ház minden ablakának keretében fejek feketéitek, emberek a háztetőkön, az ereszeken, kiáltozva, sápitozva, italtól, látványtól, zajtól részegen, miközben árusok rekedten kínálták röplapjaikat: “Dick Grovenak, az utonállónak, halála előtti vallomása!”, “William Sadler utolsó szavai!” Minden nyilvános akasztás fölért egy nép ünnepéllyel, s minden napra esett egy vagy két akasztás 1170 és 1783 között, közönséges bűnözők és politikai elitéltek, vallás-viszályok áldozatai, apácák, szerzetesek, szeminaristák, összeesküvéssel vádoltak végeláthatatlan sorai vonultak a századokon át, az Oxford Streeten örvénylő tömeg hangorkánjától kisérve, az akasztófa felé. Igaz, akkor még nem Oxford Street volt a neve, hanem Tybum ut. London egyik legrégibb útvonala, a rómaiak építették, Silchester felé vezetett. Mai nevét nem az egyetemtől, vagy egyetemi várostól nyerte, hanem Edward Harley után nevezték el, aki Oxford grófja volt. A Newgate börtönből vezették elő az elítélteket, utonállókat, haramiákat tizes-huszas csoportokban, tarka ruhákba öltözötten, gyakran lányokat, asszonyokat, közöttük akiket paráznaságért és vajákosságért, valamint boszorkányságért Ítéltek halálra. A tömegnek nem adták meg az örömet, hogy rettegésüket mutassák, nyelvet öltöttek, a férfiak öklüket rázták, káromkodtak, vagy röhögtek, mert részegek voltak az eszméletlenségig, a mai St. Giles-nál, ahol a kórház állott, nagy korsó söröket nyújtottak feléjük és életük utolsó órájában kedvükre ihattak, amennyi beléjük fért. De amikor megpillantották az akasztófát, kijózanodtak. Keserves sírásra fakadtak, imádkoztak. A kivégzés gyorsan ment. Az elitéltet szekérre állították, a szekeret az akasztófa alá, a hóhér az elitéit nyakába dobta a kötél hurkát, a szekeret kirántották a lába alól s akkor az elitéit rokonai és barátai odarohantak, belekapaszkodtak az akasztott ember lábába, húzták lefelé, hogy minél rövidebb legyen a szenvedése és minél gyorsabban álljon be a halál. Ditchfield a régi Londonról szóló könyvének Tyburnt ismertető fejezetében részletesen leirja a nyilvános akasztások rituáléját. A kivégzett ember tetemét átadták a Barber Bonctani intézetnek, hadd tanuljanak rajta a sebészek, az anatómusok. Följegyeztek egyetlen esetet, amikor az akasztott ember föléledt a bonc-asztalon. A sebészek elrejtették, egészségét helyreállították, felöltöztették, pénzt adtak neki és kijuttatták az országból. Elkerült messze keletre, gazdag ember lett belőle, évek múlva visszaküldte a pénzt a Bonctani Intézet orvosainak és vele együtt valamilyen értékes bőrdiszmüvet, ami máig látható a Bonctani Intézet egyik termében. Tele az Oxford Street múltja hátborzongató történetekkel. Ott akasztották fel a skótok hősét, William Wallace-t is, még hozzá különlegesen magas akasztófára, mert I. Edward azt az elvet vallotta, hogy minél nagyobb az árulás, annál magasabb bitófa jár érte. Hercegek, lovagok haladtak végig utolsó útjukon ott, ahol most a turistáik nézik a kirakatokat. London egyik polgármestere, Nicholas Brembre, Elizabeth Barton, a kenti “szent lány”, papok és canterburyi szerzetesek, akik tagadták a király mindenhatóságát. A római katolikusok rövidéletü diadala idején protestánsok százait akasztották a Tyburn bitóra, de akasztották volna őket ezrével, ha a Smithfieldnél égő máglyák nem könnyítik a városi hóhér munkáját. Ide küldték áldozataikat Cromwell és a Parlament, majd Cromwell bukása után idejutottak hívei és parlamentjének tagjai. Cromwell, Ireton, Bradshaw holttesteit pedig kirángatták a Westminsterben levő sírjaikból, felkötötték őket a Tyburn bitóra, majd leszedték, fejüket levágták, testüket az akasztófa alá temették, a fejeket pedig kitűzték a Westminster Hall tornyaira. Ditchfield szerint Cromwell feje egy szeles, viharos éjszakán lehullott a toronyból, egy arra haladó pap lába elé, aki hazavitte magával, elrejtette, máig őrzi. Ditchfield könyve azonban ötven esztendővel ezelőtt jelent meg s azóta — tudomásom szerint — nincs megbízható adat arról, hogy hol van ezidőszerint Cromwell feje. Ötven lépésnyire az Oxford Street és az Edgware Road sarkától, tehát attól a helytől, ahol a Tyburn bitó állott és amely alá — átmenetileg— Cromwellt temették, van London egyik legnagyobb mozija, az Odeon. És ebben a moziban játszották a legtovább — közel egy évig — a Cromwellról szóló filmet, Richard Harris-szal a címszerepben. Dehát London múltja és jelene tele van ilyen sajátos, rejtett összefüggésekkel. Ha az ember áthalad az Oxford streeti aluljárón, akkor kijut a Bayswater Road-ra. Egyik oldalán a Kensington Park fái magasodnak az ut fölé, másik oldalán házak sorakoznak, luxushotelok, viktoriánus kastélyok. De a tizennyolcadik században London legveszélyesebb negyede volt ez, utonállók a parik fái alá rejtőztek és éjnek idején, amikor az olajlámpások csak arra voltak jók, hogy “még láthatóbbá tegyék a sötétet”, megtámadták az arra haladókat, leütötték, kifosztották őket. Az elfogott rablókat ugyanazokra a fákra akasztották a Bayswater Road oldalán, amelyek alatt, áldozataikra várva rejtőztek. És ott hagyták őket lógni napokig, hetekig elrettentő példa gyanánt, viharos éjszakákon messzire hallatszott a szélben himbálódzó halottak láncainak csörgése. Minthogy a Bayswater Roadon lakom és annak sarkára nyílik ablakom, sokat bosszankodom a nagyiorgalmu ut autóinak késő éjbe nyúló lármája miatt. Hiába minden. Egynémely embernek semmi se jó. % • l' \ ■ : BALESET JELIGE — Kedves Miss Homoki, a fiam 26 éves és tavaly eljegyezte magát egy amerikai lánnyal. Én szívesen láttam volna menyemnek, csinos lány és úgy éreztem, hogy mindenképpen nagyon rendes lány. Arra gondoltunk, most ősszel, még karácsony előtt meglesz az esküvő, de sajnos, nem igy történt. Borzasztó nagy szerencsétlenség történt, aminek a lány az oka. A lány autót tanult vezetni, tanfolyamra járt, de még nem volt meg a vizsgája. A fiam autóján elmentek kirándulni és addig kérte a fiamat, hogy engedje egy kicsit vezetni, addig erőszakoskodott, és nem hagyta békében, amig végül átadta neki a kormányt. Egy perc múlva már beleszaladt egy pótkocsis nagy teherautóba. Neki semmi baja sem történt, de a fiam súlyosan megsebesült. Amikor kórházba vitték, a menyasszony eleinte gyakran bement hozzá látogatóba, de mikor megtudta, hogy a fiam nagy bajban van, egyszerűen elmaradt, többé nem ment és megüzente, hogy felbontja az eljegyzést. Ez akkor történt, amikor az orvosok megmondták, hogy a fiam sajnos a balkarjára megbénult. A fiam bankban dolgozik, a computer osztályon tervező. Az alelnök ott volt nála látogatóban a kórházban és kijelentette, hogy semmiből se féljen, a bank továbbra is megtartja állásában, mert ezt a munkát félkézzel is lehet végezni és biztosította, hogy most rtiár felemelik a fizetését, illetve előléphetik, mert nagyon meg vannak elégedve eddigi munkájával. Az alelnök azt is megígérte, hogy később majd elviszik egy hires specialistához, hátha műtéttel, vagy terápiával meg lehet szüntetni vagy enyhíteni lehet a bénulást. Szóval, amint kiengedik a kórházból, várják vissza az állásába jobb fizetéssel és még segíteni is akarnak a javulásában. (Folytatás a 9-ik oldalon)
