Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-31 / 35. szám
Thursday, August 31, 1972 MAGYAR K1RADÓ 1. OLDAL A PARÓKA Irta: MIKES MARGIT — Ez igy nem mehet tovább! — Szólt Mrs. Kovács a férjéhez. Mindketten magyarok voltak, ötvenhat után jöttek Amerikába a fiuk meghi- -vására, aki már jóval a forradalom előtt kiszökött. Azóta itt jólmenő üzlete van, jelentékeny bankbetétje a First National Bankban. Mindenük megvolt, nagyon jól éltek, azért volt különösen szokatlan Kovács mama kijelentése. — Mi nem mehet igy tovább? — érdeklődött a férj, miután letette az üres coca colás poharat az asztalra.-— Hogy igy hulljon a hajam — felelte a felesége és egy csomó hajat dugott a férje orra elé. — Látod, valami betegség pusztítja, csomóstul hull ki és nézd meg jól, mintha kis vattacsomók lennének rajta. Okvetlenül hajorvoshoz kell mennem. Mind kihull és itt állok majd kopaszon. — Szóval azt állítod, hogy a hajadban valami titkos féreg foga rág. Ezt egy szóval se mondtam. Nem féreg az, nem tetü, hanem még rosszabb: valami titokzatos betegség, amitől kihull a hajam. Az orvos, akihez mentünk, nem találta meg a baj okát, vért vett, mert azt hiszi, a fehér vérsejtjeimmel van baj. Nemhogy egy haj-specialistához küldött volna, ha már ő nem ért hozzá. — Hajspecialista orvos? — kapta fel a fejét a férj. -— Ilyenről még nem hallottam. Van itt hairdresser, hair-stylist, de haj-orvos? — Te csak nevetsz, nem törődsz az egésszel, bőrgyógyászhoz kell mennem, mert mind kihull és itt állok majd kopaszon. — Látod, erre lesz specialista. A parókakészitő. Itt Amerikában nagyon fejlett ipar a parókaké-SZÍtés. — Paróka? Ne rémits! Sose teszek a fejemre parókát! Magyarországon elképzelhetetlen, hogy egy asszony parókát hordjon, ha csak nem teljesen kopasz. — Látod, ez a különbség. Itt sokan viselnek parókát és ezt természetesnek tartják. Egy orvos barátom mesélte, hogyha hölgybeteget fogad é3 felszólítja, hogy a vizsgálathoz vetkőzzön le, a nő először a parókát veszi le, mert azt hiszi, hogy az is1 hozzátartozik a levetkőzéshez. '— Téged egyáltalában nem döbbent meg, hogy a feleséged kopaszodás előtt áll? : — Nézd, szivem, a tizennyolcadik században a nők, de még a férfiak is parókát viseltek. Akkor az volt az elképzelhetetlen, hogy valaki a természetes hajával mutatkozzék. Akkor a társadalmi ranghoz hozzátartozott a paróka. Még a császár is parókát viselt! Nem emlékszel II. József császár arcképére, paróka volt a fején, oldalt a halántékán két hurkaszerü dudorral, hátul pedig befonva, még egy csinos szalag is volt a hajában, illetve a copfján. És a hölgyek? Micsoda hajkölteményeket viseltek ... A rokokó parókák látványosságszámba mentek és nehéz volt a fejen viselni, még csak a súlyúknál fogva is. Némelyik hölgy egész vitorláshajót viselt a fején, igy remekeltek a fodrászmesterek. — De nyáron irtózatos lehetett a fejbőrnek, hogy izzadhattak alatta! . . . — Télen viszont jó meleget tartott, mint egy kucsma, — szólt a férj kajánul, de azt már elhallgatta, hogy az előkelő hölgyek a tizennyolcadik században kecses kis aranyozott pálcikákkal vakargatták a fejbőrüket a paróka alatt . . . Ehelyett folytatta: —- Még az ókorbn is óriási fontosságot tulajdonítottak a parókának. Olvastam Graves kitűnő monográfiájában, hogy Augusztus cézár leánya, Julia megkopaszodott, parókára volt szüksége. De nem ám akármilyen parókára, hanem mint ez a Cézár lányához illik, egy afrikai törzsi önök leányának a fejéről húzták le gyönyörű éj fekete haját, természetesen a fejbőrrel együtt, megskalpolták, drágám ... . Ott akkor ezt lehetett. Ha neked parókára lesz szükséget, mi senkit sem skalpolhatunk meg. De nincs is rá szükségünk, itt remek parókákat készítenek. — Már mondtam, hogy belehalnék a parókába, — Apropos, belehalnál. A régi Egyiptomban az összes múmiát a királysírokban kopaszon találták meg, nem mintha a sirrablók először a hajukat lopták volna el, hanem mert a parókáik négyezer év alatt kihullottak a fejükről . . . Most kopaszon néznek ki üvegvitrinjeikből a múzeumokban. De majd én elviszlek a Leonardo da Vincihez. — Négyszáz éve halott! — Nem reneszánszkori Leonardóhoz, hanem itt New Yorkban egy üzletbe, amelyet róla neveztek el. — Te már egészen belenyugodtál, hogy én parókát fogok viselni. Vedd tudomásul, hogy soha!... Soha!... Remegve a felindulástól, kirohant a szobából és becsapta maga után az ajtót. A tükör elé ült, újból kezdte kifésülni a haját. Megint jó néhány hajszál marad a fésűjében, elővette nagyitóüvegjét és vizsgálni kezdte. Bizony újra csak ott ültek a hajszálak végén az apró gömböcskék. Istenem, milyen szerencsétlen vagyok — sírta el keservét a tükörképmásának, — kellett nekem idejönnöm? Otthon még a hajam is megvolt, dúsan, ragyogóan, itt meg a hajamtól is megfoszt valami titokzatos amerikai betegség, a nevét sem tudom, sőt még orvost se tudok, aki meggyógyítana. Most mit tegyek? — kezébe fogta a kihullott hajszálakat, megint nagyitóval vizsgálgatta. —Mennyi van rajta, Uramisten! ... egymás hegyén-hátán a vattagolyócskák. Rettenetes. És Géza milyen cinikusan nézi az egészen, egy sajnálkozó szava sincs, hogy én ilyen katasztrófa előtt állok, csak nevet, humorizál . . . ő már rég kopasz, de egy férfinek mindegy, ki törődik vele, hogy kopasz-e, vagy sem, de egy nő, az egészen más . . . Ha egy nő megkopaszodik, az valami borzasztó, az valami rettenetes! Bezzeg mikor még a menyasszonya voltam, milyen gyönyörűséggel, monthatnám áhitattal simogatta az aranyhajamat, mint mondotta. Akkor fontos volt neki az aranyhajam! De huszonöt évi házasság után már azt se bánja, ha az aranyhajam mind kihull... “Majd veszek neked egy parókát!” — csengett a fülében. — Kell az ördögnek!... De mit tegyen tulajdonképpen? Járjak talán kopaszon? Az se lehetséges. Itt mindenki parókát visel a kihullott hajú hölgyek közül, mindenki természetesnek tartja, hogy parókája legyen, vagy mint otthon mondták: vendéghaja. Választhatok a paróka meg a semmi között. Senki se törődik velem, mi az a kis paróka-ügy, rá se hederitenek, milyen szomorú, hogy még a fiamra sem hatott a hajam pusztulása. Amikor megemlítettem neki, azt mondotta : — Anyu, veszek neked egy gyönyörű parókát... Kettőt, hogy tudd váltani. Persze, tökéletesen egyformát. — Neked csak ennyi az egész ? — Hát mit tehetnék mást? Uj hajat nem tudok növeszteni a fejeden. — Te is csak olyan vagy, mint a többi . . . — Mint a többi? Valószínűleg én is meg fogók kopaszodni. Apai örökségem ez és akkor én nem fogok töprengeni, hanem elmegyek a Leonardo da Vincihez. — Akkor már talán engedményt is fogok kapni, mert régebben hoztam egy vevőt, téged. — Ne viccelj, — mondtam neki és majdnem sírva fakadtam. — Ilyen ridegek valamennyien, még a tulajdon fiam is. Talán azt se bánná, ha az ő feleségének hullana ki a haja. De hiszen még nem is biztos, hogy kihull, hátha mégis találunk egy jó orvost, aki megállítja a bajt? . . Nem, nem hiszem ... De én parókát nem teszek a fejemre. Nem én, soha!... — ezt már sinrva mondta, amikor a fia benyitott a szobába. — Miért sírsz anyu? Összevesztetek? — Dehogy. Csak rosszul esik, hogy se az apád. se te nem veszed komolyan ezt a katasztrófát, ami engem fenyeget. — Milyen katasztrófát? Mi fenyeget? — Hát hogy megkopaszodom. Világ csúfja leszek és apád mindenáron egy parókát akar ráerőszakolni a fejemre ... és milyen drága az! . . . ki fc-gja fizetni? — Senki. Mert szó sincs parókáról. — Hogyan? Találtatok valami orvost itt New Yorkban ? — Nem. — Hát? — Itt olvastam a magyar újságban, hogy otthon Magyarországon valaki feltalált egy nagyszerű szert amelytől újra kinő az ember haja. Még a legkopaszabb is, akinek billiárdgolyó simaságu a koponyája, még az is reménykedhet, hogy újra dús szőrzet nő a fején, még hippy frizurát is növeszthet magának, ha akar . . . Kovácsné ámulattal nézett a fiára, aki előhúzta zsebéből lapunk egyik számát és egy cikkre mutatott: — Ezt olvasd el! Kovácsné mohón vetette magát az újságra, s olvasni kezdte. A hir tényleg benne volt azzal a kiegészítéssel, hogy a találmány most van kikísérletezés alatt, és ha megfelel a hozzáfűzött re ményeknek, elkezdik sorozatgyártását. — No, mit szólsz hozzá? Nem kell parókát viselned, újra kinő a hajad. Hiszen te még meg se kopaszodtál, a haj gyökereid megvannak, csak éppen le kell nyiratkoznod és az uj szer dús hajat varázsol a fejedre. Olyan lehet, akár a Csillag Anna, emlékszel a régi hirdetésekre? A sarkát verdeste a haja . . . Csak egy kis ideig várni kell, mig forgalomba hozzák. Tudod, hogy milyen gyorsan fog ez megtörténni? Mit gondolsz, hány ilyen hajú nő van, aki már alig várja? Bombaüzlet ez, anyám! . . . írok az illetőnek, hogy mindjárt az első kikisérletezett orvosságból küldjön egy jó nagy adagot. — Hát ez nagyszerű, — tette le az újságot Kovácsné. — De addig mig megjön? Addig mit csinálok ? — Hát veszek egy parókát és viselni fogod. Átmenetileg! Mig meg nem jön a csodaszer. Szakasztott olyan lesz, mint a hajad, senki se fogja észrevenni a különbséget. — Jó, — szólt megkönnyebbülten az asszony. — így már jó. És mikor a fia elhozta az uj parókát, föltette a fejére. — Egész jól áll, — szólt, mikor a tükörbe nézett. — Majd csak kibírom addig, amig megjön a haj növesztőszer. A fia bement az apja szobájába. 'Mr. Kovács ott szivarozott a karosszéikben. — Menj és nézd meg anyát a parókájában. Kiváncsi vagyok, észreveszed-e a különbséget a régi haja és a paróka közt? — Hát mégis belement a parókaviselésbe? — Amig az uj találmány meg nem érkezik. — Te hiszel abban az uj csodaszerben? — Á, dehogy. Valamivel rá kellett vennem, hogy fölvegye a parókát. Sose lesz abból a találmányból semmi. — De hegy fogja viselni, ha megtudja, hogy humbug az egész? — Addig majd megszokja a parókát. Csak sokszor kell mondani neki, hogy milyen jól áll, jobb mint a régi haja volt. . . Igen, az asszonyok olyanok, hogy ami jobban áll nekik, abba könnyen beletörődnek. Még hajuk elvesztésébe is . . . Mik.es Margii