Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-06 / 27. szám

Thursday, July 6. 1972 MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal I A Ili ka viadal Mint aki félbemaradt... A sok tilalomfa között ame­lyekkel az életben találkoz­tam, talál a legsorsdöntőbb volt az, amikor színésznő akartam lenni. A dolog ott kezdődött, hogy az iskolai szinielőadásokon nagy sikere­ket arattam. Iskolázatlan, de szép hangocskámon kivtil na­gyon jól mozogtam a színpa­don. Osztályfőnököm biztatá­sára, akinek kedvenc tanít­ványa voltam ás aki nagy re­ményeket fűzött hozzám, kezdtem el táncleckéket, énekleckéket verni és taná­raim meg voltak velem elé­gedve. Zeneakadémiai növendék lettem. Tanárnőm, Durigo Ilona,korrepetitorom Makkai, dicsérgettek és én már ott láttam magamst a világot je­lentő deszkákon, az emberek tapsviharában. A Király utcában, a zene­­akadémia közelében volt a Reményi hangszerüzlet. Szí­vesen jártam be hozzájuk minden nélkülözhetetlen és nélkülözhető kellékért, mert a Reményi bácsi Zoli fia, aki most torontoi lakos, vonzotta a szivemet. El kell, hogy mondjam ezt az édes epizó­dot, mely most is melenget, ha rágondolok. Olyan szép fiú volt Zoli, hogy az akkori kislányérzéseimet teljesen felbolygatta. Bizony, bizony, szerelmes lettem bele s ha jól emlékszem nem viszonzatla­­nul. Olyan rószás szép ham­vasszőke fiú volt, mint most a fia. Mikor ideérkeztünk, az el­ső önálló sétánkon a férjem­­mtl, megláttam a cégtábláju­kat. Találgattuk, hogy való­ban ő lenne az, aki a régi em­lékeimben olyan maradandó helyet foglal el. Bementünk az üzletbe, eiébem jött a régi Zoli a fia személyében, aki kísértetiesen. hasonlít az édesapjára. Boldogan talál­koztam Zolival is, aki éppen olyan szimpatikus ma is, mint akkor, amikor elsodort ben­nünket egymástól az élet. Ahogy az emlékezés útját tovább járom, előttem van Szidi néni. Rákosi Szidi, aki bevéste a nevét örökre a szí­nészet aranykönyvébe, hi­szen jó néhány nemzedéket nevelt fel. Kis őszhaju nénike volt s mikor titokban először elmentem hozzá, .nagyon le­beszélt a színészi pályáról. “Nem neked való ez kislá­nyom” mondta, mintha ma is hallanám a hangját. “Minek neked ez.” Urilány, ha kitört a korlátok közül, az akkori Irta: HAJNAL ERZSÉBET világszemlélet szerint —egész életére meg volt bélyegezve. A kivétel csak az operai sza­kon volt, ahol a tehetség ön­magában is érvényesült és nem kellett a színházigazga­tók, a rendezők kegyére utal­va lenni. De az operettnél el­Hajnal Erzsébet engedhetetlen volt egy gaz­dag barát, aki áldozott jócs­kán arra, hogy a pártfogol­ja érvényesülhessen. Ne haragudj rám édes Va­­szary Piri, hogy most hábor­gatlak az örök pihenésedben. De felejthetetlen voltál a színpadon, amikor énekelted, ha jól emlékszem a szövegre: “A Meister ur, a Meister ur, az édes macskabaj szu Meis­ter ur”-at, vagy “megtanul­nék énekelni, mint a Fedák lába, ha én beiratkozhatnék a ciniiskolába.’l Ugylátszik, a Fedák lába is döntőszerepet játszott a sikereiben. Hogy életre kelnek most az emlékeim. Ághy Erzsi, édes szép szőke barátnőm, aki fér­jével, Urayval együtt váltig hangoztatta, hogy nagy re­ményekre jogosít a tehetsé­gem. Nála rendeztünk kis előadásokat, tanitgatott. Ő már a Nemzeti Színház arri­­vált művésznője volt akkori­ban. “Hol vagytok ti régi ját­szótársak” én is kérdezhetem Petőfi Sándorral. Hol hát? Ma már mindegyik, egy-két ember kivételével, halott. Be­szélgetni velük már csak a temetőben lehet. Apám ellenzése végül le­vett a lábamról. Abbamarad­tam. Más területre vitt a ben­nem égő akarat, tudnivágyás. Újságíró akartam lenni, nagy elhatározásokkal bolyongtam az akkori “Újság,” “Pesti Napló” házatája körül. Büsz­ke voltam a megjelent verse­imre. A Vígszínház közelében laktunk, a Club kávéházi szinésztársaság kedvence vol­tam, a bátyám volt az ügy­védjük. Úgyszintén Katoná­­éknak, akik a Club kávéházat birtokolták.. Odajárt Bárdi Ödön. Foglalkozni kezdett ve­lem a kérésemre. Bátyámnak nagyon sok jót mondott ró­lam, hitt bennem. De lebe­szélt a pályáról. “Nagyon keserves kenyér­­kereset ez, higyj nekem,” ezt ismételgette, miközben a Vig­­szinházi kis irodájában ta­nultunk. Felesége Bella, ha­ragosan utasította rendre. “Ne halgass rá” mondta, igazi szárnybontogató fióka vagy. Színpadra való. Óh, hogy vágyódtam rá, hogy a színpadon lehessek. Valami kimondhatatlan égés kényszerített ki az életbe, hogy egy.5zer nevem legyen, amit nyomtatásban lássak, ami a köztudatba átment. Akkor jött a világégés. Vi­rágos sapkáju katonák éltet­ték a háborút. Falragaszok hirdették, hogy “Dulce et de­corum pro patria móri.” Asz­­szonyok, lányok, férfiak ve­tették le minden aranyukat, hogy odaadják a hazának. Folyt a vér, a harctereken kidőltek a nemzet legjobbjai, a fiatalság, a jövő. Gyászfá­­tyolokat lengetett a szél, a tavaszi napsugár már nem volt olyan derűt árasztó, mint mikor a katonavonato­kat elindították. Most már senki nem éltette a háborút. Szükségünk volt hősökre. Az iskolák nyolcadik osztá­lyos hallgatói hadiérettségi­vel mentek a halálba. Itthon éhezett az ország, amit lehe­tett a harcterekre irányítot­tak. Mindenki a boldogtalan­ságba dermedt.A nap a posta­­várással kezdődött és sírással végződött, ha nem jött levél. Mindenki várta a háború végét. Szegény Ernőd Tamás­nak, akkoriban még egy stramm főhadnagynak, a megzenésített versét dúdol­ták mindenütt. “Ha majd egyszer mindnyájan vissza­jönnek.” Nem jöttek vissza mind­nyájan. Életek törtek derék­ba, kettéhasadtak, mint a villámsujtóttá tölgy. S von­szolták tovább és tovább, volt aki bírta, volt aki nem. Ekkor én is félbemaradtam. Az összes lebegő álmaimat elvitte a szél. S most csak ülök a szétforgácsolt álmo­kon. Korszerű feliratok Egv autó hátulján: “Kérem, óvatosan ' vezes­sen, mert én a feleségemet tanítom vezetni. Köszö­nöm.” Egy gyümölcs és zöldségüz­let kirakatában: “Egyenek sok zöldséget és gyümölcsöt, akkor legalább én egészséges leszek.” (Folytatás a 10-ik oldalról) bika s torreádor harcában te­tőfokán az izgalom, egy elke­seredett magyar hang vegyül a spanyol biztatásba. — A szentjit, ellopták a pénztárcámat! Pécsi orvosprofesszor, tu­rista, szerencsére a mellette ülő felesége őrizte a pénzt — nála csak “zsebpénz” volt... Az eset is bizonyítja, hogy a bikaviadal nem mindenkit köt le, s hogy a “vastagnak” vélt pénztárca jobban ingerli a zsebeseket, mint a vörös posztó a bikákat. Az est hőse Julian Garcia. Mondják, világhírű ifjú tor­­rero. Térdelve tartja a bika elé tűzpiros leplét és mozgat­ja. A bika támad, majd elsu­han Garcia mellett. Három­szor ismétlődik ez a térdeplő ingerlés, aztán a fiatalember hátat fordít a mozdulatlanul álló bikának és mélyen meg­hajol a közönség előtt, amely most már tombol a lelkese­déstől. Mellettem egy idős, egyszerűen öltözött férfi ül, vörös az izgalomtól, kiabál, buzdít, már egészen rekedt. Előttem egy ifjú szenyorita, igazi spanyol szépség, félá­jult a gyönyörtől, hangot sem tud hallatni, csak a ke­zeit emeli magasba és perce­kig igy tartja . . . Ismét egy magyar hang, turista:- Lökd föl! Ha ezt értenék a spanyo­lok . . .Hogy valaki ne a tor­reádort,hanem a bikát biztas­sa! Garcia maga elé emeli hosz­­szu pengéjű, tőrét, céloz és egyetlen mozdulattal a telje­sen kivérzett bikába döfi. Markolatig szalad az állat há­tába a penge, szivet talált, a bika eldől. Az asszisztencia Egy kocsma falán: “Csak a teve él meg ital nélkül. Ön teve?” Egy ékszerész kirakatában: “Jegygyűrűk eladásra és kölcsönzésre is!” Egy büvész-szaküzlet ajtajá­ban: “Eltűntem, ebédelni men­tem. Délután 3-kor vissza­varázsolom magam.” Egy hollywoodi bár falán: “A magukra hagyott asz­­szonyokért csak 30 percig vállalunk felelősséget.” NEVESSÜNK EGY NŐORVOS NAPLÓJÁBÓL — Három esete van a kü­lönleges szülésnek. Az első a korasztilés — három hónap­berohan, egy késsel megadja a kegyelemdöfést. És a tömeg most őrjöng igazán; tökéletes volt a célzás. A torreádor megcsókolja a homokot és körbeindul az arénában, hogy learassa a babérokat. Nők ké­zitáskáikat dobálják eléje. Garcia felveszi, megcsókolja, visszadobja. Férfiak zakóikat vetik a peckesen vonuló, az ünneplést boldog mosollyal fogadó toi’rero elé; csak egyetlen érintést tőle, a “NAGY”-tól a “Legyözhetet­­lentöl.” Közben már bejöttek a vontatólovakkal, hogy lánc­végen kivontassák a döglött állatot. A boldog ünneplés egyik pillanatról a másikra ismét tomboló dühkitörésbe csap át. Az előbb még oly lel­kesen nevető szemek ismét villámlanak, dühösek, a kiál­tások fenyegetőek. Mi az ör­dög ez? — Hát a bika! Legyőzték — mondják a körülöttünk ülő spanyolok. Vagyis a döglött bikát pfu­jolják, oly megvetően, rá oly dühösek. És a következő percben, amikor a döglött bi­ka eltűnik a palánk mögött, ismét a torreádort ünnepük ütemes “ollé”-val, tapssal, a helyükről felállva ... Megint jön egy bika ... És most már valahogy nem is ér­zem: itt ember és állat élet­halálharcáról van szó. Pedig minden értelmemmel az em­bernek kellene drukkolnom, öt kellene féltenem. De úgy látszik, vannak az életben helyzetek, amikor még egy állatban is a * gyengét, a le­gyengített erőtlent lát j uk. És ezért aggódunk inkább ér­te, mint a felfegyverzett em­berért ... Madrid, 1972. junius. Szabó László pal a házasság után. A másik a késői szülés — 10 hónappal a férj halála után. A harma­dik a rendkívüli szülés — amikor nem a feleség, hanem a magántitkárnő szüli meg a kisbabát . . . KEZDŐ SZÍNHÁZBARÁT — Hallom, tegnap este a színházba voltál. Milyen volt? — Gyönyörű. Legalább is az első felvonás. — És a többi? — Azt nem láttam, az első után hazamentem. — Miért? Ha az első olyan szép volt. — Mert a műsorban az volt írva, hogy a második felvonás három évvel később játszó­dik. Ki bolond három évig a színházban várni?... . •*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents