Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-10 / 6. szám
10. oldal MAGYAK HI KA Thursday, February 10, 1972 BICEGEK KÖNYVESPOLC Én is olvastam! Karácsonyra nem kívánatos ajándékot kaptam. Alaposan meghűltem s ez felborította az egész ünnepi programot. A két napos ünnepet . ágyban töltve majdnem elvisteLhetetiennek tartottam, de mert reggeltől estig könyvet olvastam citromos tea sziircsölése mellett s igy valahogy az 1971 évi Karácsony is elmúlt. Csak rosz•szabb ne legyen a következő Karácsony, ahogy a jelek mutatják ... A diktátorok nem férnek a bőrükben s n polgárok — mert egyebet nem tehetnek — várnak és félnek, vagy félve várnak valamit, amikor majd “mindenki lépik egyet’’ és nincs tovább. Elolvastam Gárdonyi Géza: “Szunyoghy Miatyánkja” című remek regényét és baráti kollégám, Székely Molnár Imre újonnan megjelent müvét: “Az apostol és a prirodicsommadár” cimü re' gényt és az utána következő színes, hosszabb és rövidebb novellákat. Gárdonyi nyugodt, mértéktartó stílusa után. Székely Molnár, dinamikus erővel egy egészen újfajta stílussal megirt könyve olvasásakor úgy éreztem, hogy csendes magányomban nem vagyok egyedül. Könyvének szereplői élnek, mozognak és velem vannak, jellemábrázolásuknál szinte hallom a hangjukat, mert a szereplők közül néhányat személyesen ismer• tem. Azt mondják a hires könyvkritikusok, hogy egy könyv megírásánál nem mindig* a téma fontos, hanem az: hogy van az a téma megírva! A síkon mozgó események részleteinek finom kidolgozása, vagy alakjainak jellemzése és főleg a stiluá szépsége emeli a könyv értékét. Igenis, a stilus! A szép múlt és a mai uj, de nehezen elfogadható stilus közötti vonalon áll Székely Molnár Imre. Szelid mellőzéssel, tiszteletadó elnézéssel kezeli a közelmúlt édeskés szentimenta- 1 izmusát, de nem is követi a mai szokatlan és merőben . idegen, hánya-veti stílust. Úgy ir, ahogyan az a bolondos jószive diktálja. Azért irom, hogy “bolondos,” mert ezer csalódás után is javíthatatlanul újból bízik és hisz, hogy újból csalódjon. Törhetetlen hite van az emberi jóságban és olthatatlan gyüiö-Irta: RUBY ERZSÉBET let a gonoszokhoz. Ez utóbbit soha nem bosszulja meg egyetlen tollvonással sem, de megvetését irántuk azzal mutatja, hogy tulon-tul szépen ir a jókról. így, ahogy mondom: “szépen.” Ennél megfelelőbb kifejezést nem találok. A szépség fogalmá-Ruby Erzsébet ban benne foglaltatik minden, ami nemes és átlagon felüli a hétköznapi emberek előtt . . . A szerző írói rangjához méltón, nem hatásvádász, nem esik bele a mérgezett méz csapdájába. Elfogulatlanul irja meg mondanivalóját — és az inteligens, vagy kevésbé inteligens olvasóra bízza annak érdemleges megítélését. Müvében nem használja azt a már — sajnos — Írói fogást, hogy szereplőit kímélve elkenje az igazságot | és szereplői nevében, vagy érdekében hazudozzon. Tényeket ir, mezítelen igazságokat, de ezt azután úgy megírja, hogy müvének analizálására nincs szükség és nincs szükség szépítő tolmácsra sem. Emberekről ir Székely Molnár Imre, köztiszteletben álló, vagy legendás múltú, esetleg a körülmények folytán elesett emberekről. Egyforma megítéléssel emeli ki érdemeiket, kigunyolja a nagyképiieket és részvéttel hajol le az elesettekhez, holott zavaros napjainkban irgalmas szamaritánusként élni, — veszedelmes. Félreértik! Nem törődik vele, megírja. Tudja jól, — ha az alkotó eleve már arra gondol, hogy mit mondanak majd az alkotásáról — elrontaná az egész müvét. Az író többet lát, mint más egyszerűbb ember. Mélyebben néz a dolgokba, mint mások nagyitóval kutatva sem látnak meg mindent, Sokszor elgondolom, hogy a Teremtő megáldottae, vagy megverte-e az embert, ha szeizmográf-szerii érzéssel ajándékozza meg. Az érző ember mindig szenved. Ébren is, álmában is. A maga baján kevésbé, de embertársai tragédiáját magáévá téve, úgy irja, mintha vele történt volna meg és itt csurran ki a nagy választóvíz, hogy képesek vagyunk-e megismerni, fel- vagy leértékelni az iró őszinte állásfoglalását. Székely Molnár Imre emberi sorsokról ir. Kivételes adottságú emberek rövidebb, vagy hosszabb élettörténetüket irja meg; a kiválasztottakról ir, akiket humánus gondolkozásukért a halhatatlanok közé sorol. A letagadhatatlan tények, felejthetetlen élmények méltó kerete: a szerző stílusa. Emberábrázoló erejének, gazdag, mesélő kedvének bűvölete az, amikor képtelen kitérni a valóság elől és lehetetlenség átugrani némely mozzanatot, amely realitásában szigorúan őszinte és NEVÉN NEVEZI A GYERMEKET. A szerző a könyv elei énkórházi élményeiről ir, mindnyájunkat átfogó meggyőződéssel, mintha mindaz, amit mesél, velünk történt volna meg. Ami Székely Molnár Imrével történt a kórházban, | az mindnyájunkkal megtörtént. Fizikai valóságban, vagy lelki sikon, de: megtörtént. Akár itt a new yorki kórházakban, vagy a párisi és berlini kórházakban, valóban a mai reális korszak magával sodorja a humanitás jegyében dolgozó embereket is . . . Az élet kibogozhatatlan bonyolultságának magyarázatára nincs határ. Ebben az értelemben az egész világ egy nagy falu, nemcsak az élet szépségeinél, hanem annak eltorzulásainál is. E sorok Írásakor hozott a postás egy meleg, barátihangu levelet Székely Molnár Imrétől. Úgy érzem, legstílusosabb, ha az Imre leveléből veszem ki cikkemnek befejezését. Székely Mólnál- Imrét jellemzik ezek a sorok: “Erzsikém Drága, tudod-e, hogy az én könyvem társszerkesztője, még inkább kiadója Gombos Zoltán főszerkesztőm volt? Ha Ő nincs, akkor úgy járok “Az apostol és a paradicsommadár” cimü könyvemmel, mint a csúnya hálózó lány, aki egész éjjel petrezselymet árul ... Főszerkesztőm nélkül a nyakamon maradnának a könyvek, vagy a padláson aszalódnának. Nem is tudtam, hogy a lapjainknak ilyen nagy a publicitása! És hogy köny-Ma délelőtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra is gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltőtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdődő, de hosszú nátha előjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bibelődtem, melyek csak másoknak' semmi ségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sakkon váratlanul feltűnt az a barátom, akit átlag minden tiz esztendőben látok egyszer. többnyire ilyen ideges délelőttökön, az a régi jó barátom, akinek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akiről mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó, gyermekkori barátom, és hogy tegezem öt. A köztünk levő kapcsolatot még meghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyermekkori barátja vagyok, és hogy tegez. Vártam, vajon futni- enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít s elbeszélget velem. Természetesen az utóbbi történt. Rám bámult és igy szólt: — Te bicegsz? — Én? — hüledeztem. — Miért? — Úgy láttam. Az előbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél. — Dehogy — tiltakoztam kézzel-lábbal. — Én nem bicegtem. Szó sincs' róla. Miért bicegtem volna? — Úgy láttam — ismételte szilárdan. — De ha nem bicegtem — fakadtam ki és nevettem. — Lehet — szólt. — Akkor tévedtem. Különben hogy vagy? Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a legvérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben s biztosan, elégedetten, derűsen tekintek egyre ragyogóbb jövőm felé. Amint igy fecsegtem s ő belémkarolva lépegetett melvem sikeréről is beszámoljak Neked, majdnem mind eladtam és még egyre jönnek a megrendelések.” lettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is állt. Jóságosán szemembe nézett s ezt mondta: — Nézd, pajtás, mondd meg, de őszintén, nem ütötted meg valahol a lábad? — Nem én. — Gondolkozzál! — Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni? — Oda, pajtás, hogy az előbb is tényleg bicegtél. Határozottan láttam. — Lehet — hagytam rá fáradtan és bosszúsan. — Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek. — Igazán? — kérdezte élesen és furcsán. — Igazán hát. Sok hibám van — hadartam —, de bicegni soha és sehol sem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erős lábam van. Egyenesen, keményen, határozottan járok. Nézd, igy ... Katonalépésben meneteltem előtte a járdán, le-föl. Ő nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbbé sikerült meggyőznöm, elmosolyodott s vállat vont. Lanyhám nyújtotta felém a kezét: — No, szervusz. Tovább mentém. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tőlem ez az őrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem? Micsoda benne ez az orv gyanakvás ? Eleinte elhitte — legalább ezt tette —, hogy nem bicegem,megnyugtatott mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belül, a lelke mélyén tovább fészkelődött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy én bicegni szoktam, hogy én a legmegrögzöttebb bicegők közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bűnös szenvedélyből bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják. Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. fia valakinek csak (Folytatás a 11-ik oldalon)
