Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-10 / 6. szám
Thursday, February 10, 1972 magvak hikad» * 9. oldal HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA LEVÉL JELIGE. — Kedves Erzsébet, 56-ban jöttem el Magyarországról, Ausztriában ismerkedtem meg későbbi férjemmel. Vele együtt jöttetn Kanadába, de rossz házasság volt és itt elváltunk. Nekem már Budapesten volt egy udvarlóm, 23 éves volt, én 21 voltam, szerettük egymást, de elszakadtunk, mert ö 56-ban nem akart kijönni. Én nem felejtettem el, sokat gondoltani rá, azonban nem írtam neki, miután egy közös ismerősünk mesélte, hogy 58-ban megnőj sült. Most hosszú levelet kaptam tőle, közös ismerősöktől tudta meg a címemet. Megírta, hogy 64-ben elvált, májusban vagy júniusban kijön és bizalmasan minden elő van készítve arra, hogy végleg itt maradhat, ez csak tőlem függ, akarom-e. Kérte a válaszomat. Ez a levél nagyon feltámasztotta bennem a régi érzéseket. Nem tudom, hogy mit csináljak. Kérem, legyen szíves adjon tanácsot. VÁLASZ. — Regények, filmek, színdarabok nagyon szépen ábrázolják a régen elszakadt szerelmesek találkozását. Ezek a megható történetek rendszerint úgy szólnak, hogy évekig nem látják egymást, csak a távolból szenvednek és leírhatatlan a boldogság amikor végre egymás karjaiba omolhatnak. A valóság azonban nem mindig ez. Sőt, többnyire nem. Akit régen láttunk, azt a viszontlátás pillanatában jóformán idegennek találjuk. Hangsúlyozom, nem a távoliét alatt lesz idegenné vagy legalábbis mássá, hanem szószerint akkor, amikor elénk toppan. Mert akkor vesszük észre, hogy mennyire megváltozott. Minél tovább van távol tőlünk, annál fokozottabb mértékben változott meg bennünk élő képe. Másfél évtized nagy idő. Maga egy 23 éves fiút ismert, most egy negyvenéves férfi áll maga elé. A 23 éves fiú képét, jellemét őrzi az emlékezetében, de nem tudhatja,: ki lett belőle, mi lett belőle. Az egykori fiú a 21 éves lány emlékét őrizte és most egy fiatal asszonynyal találkozik. Lehet, hogy mindketten jó irányba fejlődtek. Lehet, hogy kedvezőtlen volt a fejlődés. De akár így van, akár úgy: egyikük sem az, aki 15 évvel ezelőtt volt. Könnyen megtörténhet, hogy maga vagy a férfi vagy esetleg mindketten ijedten állapítják meg: mást vártak. Tanácsot kért. Ne lovalja bele magát a boldog találkozás reményébe, ne kötelezze el magát semmire. Azt írja, hogy a férfi szerint minden magától függ. Egyrészt saját érdekében, másrészt az ő érdekében ne vegye a nyakába az erkölcsi felelősséget, hogy azt írja neki: jöjjön, epedve várja, égessen fel maga mögött minden hidat és maradjon Kanadába. Ha látogatóba jön, rendben van. Előre azonban ne ígérjen semmit, ne biztassa semmivel. A folytatás attól függ, mit mutat másfél évtized után a lelki szemüveg. ☆ ☆ ☆ KOMOLY JELIGE. — Kedves Miss Homoki, válaszát kérem arra az esetre, ha két különben külsőleg is nagyon egymáshoz illő középkorú férfi és nő házasságra készül és a nő 4—5 évvel korosabb, mint a férfi. VÁLASZ. — Ez a korkülönbség olyan kicsi, hogy teljesen jelentéktelen. A matematika nyelvén: elhanyagolható mennyiség. Gondolkodni sem érdemes rajta. Ne is pocsékolják az időt töprengéssel. Minden napért kár. ☆ ☆ ☆ NÉVTELENÜL. — Kedves Homoki Erzsébet, két éve vagyunk házasok, a férjem nagyon müveit ember, a barátai, akik az asszonyokkal együtt hozzánk járnak azok is mind müveitek. A férjem minden vendégség után szid és veszekszik velem, hogy nem tudok beilleszkedni ebbe a társaságba és nem tudok másról beszélni csak ruhákról, kozmetikáról és a lakásról. Én teljes szívvel ragaszkodók a férjemhez, de ez a szidás már az idegeimre megy. Azt gondolom, hogy határozottan megmondom neki, hogyha én nem vagyok elég müveit a barátainak akkor ne hívja őket hozzánk vagy ha meghívja őket akkor én nem leszek otthon, elmegyek moziba. Mondjam meg neki? VÁLASZ. — Semmi esetre sem. Ez nem módja az elintézésnek. A probléma mélyebben gyökerezik, semhogy ilyen felületes gyógyszert válasszon. Levele szerint teljes szívvel ragaszkodik a férjéhez. Eszemágában sincs megingatni ragaszkodásában, aminthogy a férjét sem akarom megbántani, de amit ő tesz az éppen olyan hiba, mint amit maga tervez. Művelt ember műveltségéhez az is hozzátartozna, hogy ha a felesége nem tud lépést tartani vele akkor nem szidja, nem veszekszik, hanem lépésről-lépésré lassan, tapintatos formában rávezeti olyan témákra, hogy ne csak ruhákról, kozmetikáról lakásról tudjon beszélni. A férje kötelessége lenne megalázó szidás hélyett esetleges hiányos ismereteit pótolni, érdeklődési körét kibővíteni. De ha már ő elmulasztotta és műveltségéből csak szidásra telik tőle, akkor rendezzen önmagának "továbbképző” tanfolyamot. Olvasson sokat, újságot, könyvet, de ne csak falja a betűt, hanem eméssze is meg, gondolkozzon mindazon, amit olvas. Ami meghaladja a felfogóképességét, azt kérdezze meg a férjétől. Biztosan örül majd neki. Vágjon neki bátran és főként kedvvel ennek a művelődési hadjáratnak. Meglátja, nagy élvezete lesz belőle és ami nem kevésbé fontos: továbbra is teljes szívvel ragaszkodhat a férjéhez. FÉRFI SAROK: SZÍVÜGY A legfontosabb az, hogy kímélje magát az izgalmaktól, — hány zárójelentés függeléke ez a mondat. Nekem is mondták annak idején, s azóta állandóan azon izgulok, nehogy felizgassam magam, bár nálam ez túlzás, hiszen biztosan tudom, hogy az én szivem feltétlenül kitart addig, amig csak élek. (Tulajdonképpen nem is kellene komolyan venni ezt a sziv-ügyet, az örökös aggodalom, a szomorú újsághírek tanulmányozása nem használ. Talán Salamon Bélának, a kedves színművésznek volt igaza; ő kegyetlen történeteket terjesztett magáról. “Kivizsgáláson estem át, s utána megkérdeztem: — Doktor ur, most akarok csináltatni magamnak télikabátot. Érdemes még? A doktor összeszidott, hogyan is fordulhat ilyesmi meg a fejemben! — Csak csináltassa meg a télikabátot, Béla bácsi. Már elmentem volna, akkor utánam szólt: — De mindenesetre ne túl drága szövetből! Jó, elvégre felfoghatom én is könnyedén a dolgot. De lehet-e? Mit tegyek, ha minduntalan az eszembe juttatják, hogy szív is van a világon? Tegnapelőtt például az egyik lapban azt olvastam, hogy — úgymond (vagy ugyird?) —- “itélőszék” elé került egy stuttgarti orvos, aki uj módszert ajánlott szívbetegség megelőzésére. Úgy kell a csibésznek, miért töri ilyesmin a fejét. Tegnap meg a statisztikai hivatal legújabb közleményei ijesztettek rám: a halálozásoknál évről-évre nő a szív és a magas vérnyomás betegség száma. Tudós szimpozicióktól kezdve népszerű füzetekig sokszor, sok helyütt esik róla szó, a szivtelenkedő korban mi hozta divatba a szivet? A tipikus hajszás élet, a túl tápláltság, a tuldohányzás, az italimádat, a sok mindenre ráfogható sztressz, esetleg hajlam, vagy valami más? Úgy látszik, rengeteg ismert, valószínű ok van — ezekhez hozzátenni már aligha lehet. Legfeljebb egy-két jegyzettel egésziteném ki ezt (s még arra se tenném rá a szivemet, hogy legalább ezek teljesen ismeretlenek). Az első. Kezdő újságíró koromban egyszer leültem kollégám angolredőnyős íróasztalához. S akkor fedeztem fel, hogy az egyik polcon belül kis papír van, nem is tudom, hogyan tudta odarajzszögezni, rajta misztikus betűk voltak: “M. h. u. w. d.” Napogik faggattam, mit jelent a titokzatos rövidítés? Nehezen árulta el: — Ha bejön a szerkesztő, s igazságtalanul, indokolatlanul ordítozik velem, ránézek a papírra. A rövidítés az, hogy Maul halten und weiter dienen ... Vagyis: “szájat befogni és tovább szolgálni”, mukkanás nélkül tűrni. Engem annyira megkapott a mélységes életismeretről tanúskodó mondás, hogy a rövidítés ma is ott van íróasztalom üveglapja alatt. De érdekes módon, ma már nem feletteseim miatt kell néha nyelnem (mukkanás helyett), hanem társak, kollégák “szenvedélye” miatt. Másodszor. Nemrég panaszkodott valaki: — Olyan heves vitám volt a munkatársaimmal, hogy vészesen felugrott a vérnyomásuk. Harmadszor, megint másféle. Barátomhoz nyitottam be, nagyon sápadt volt: szédülök, rosszul érzem magam, a szivem . . . — Ezzel ne viccelj. Feküdj le tüstént. És vegyél ki pár nap szabadságot. Feljajdult: — Hogy mehetnék el innen?! — nyögte. A legszívesebben elég nyersen közöltem volna vele, amit egy idegen bölcstől olvastam: a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik nélkülözhetetlennek tartották magukat... Negyedszer. Hallottam valahol, hogy a titkárnő telefonál: i — Mr. Kiss, hivatja az öreg, de ajánlom, hozzon magával mindjárt két szem nyugtató pirulát is, egyet magának, egyet neki. Ötödször, saját példám. Egyszerűen nem bírom, ha feleslegesen titokzatoskodnak velem, kérlek, kapsz egy levelet holnap, kérlek, holnapután megbeszélésre várunk, kérjük, adjon be egy uj életrajzot, stb. Miért kell------a legtöbbször feleslegesen titokzatoskodni ? Csaknem minden esetben kiderül, hogy kár volt a feszültségért, nem jelentős a levél, a megbeszélés, és mintaszerű a friss életrajz. Ezek is sziv-dolgok. Úgy, hogy mindössze összegezni szeretném véleményemet, szimpozion nem szükséges hozzá. Szerintem nem elegendő, ha csak folyton arra intjük az embereket, a szivet óvni kell! A másét is. Vermes József NEM FONTOS, DE ÉRDEKES . . . AZ ÁGY DICSÉRETE Benjamin Franklin hálószobájában négy ágy volt. Amikor az egyik tulajdonosa testétől át melegedett, a villámhárító feltalálója azonnal felébredt, felkelt, s a másikba feküdt. Shakespeare ugyancsak több ágyat birtokolhatott, hiszen végrendeletének egyik pontja: “Feleségemre hagyományozom második ágyamat huzatokkal együtt.” Jonathan Swift, Geothe, Rousseau, Milton, Mark Twain rendszeresen ágyban írták müveiket. Mihail Glinka orosz zeneszerző pedig párnák között komponált. — Franciaország királyai ágyban fogadták minisztereiket. Sőt a 14-ik századtól elfogadott volt a Lit de Justice: az igazság ágya. A kék bársonyos, arany liliomokkal díszített ágyban fekve vezette a király a parlament tanácskozásait. Dr. Robert Maenish angol orvos viszont 1830-ban tanácsolta pácienseinek: aki aludni megy, hálóinge gallérját ne gombolja be, vegye le nyaksálját. A hálósapka lehet vékony pamutból, selyemből legjobb azonban a kötött. Ugyanakkor harisnyában aludni helytelen. • A newyorkiak ágybéli szokásait vizsgálták a közelmúltban, megállapítván, hogy az átlagaszszony lefekvés után 14 perccel, az átlagférfi 12 perccel oltja el a villanyt. A közbeeső idő alatt a férjek 22 százaléka olvas, 12 százaléka beszélget, 2 százaléka rádiót hallgat, 3 százaléka imádkozik, 2 százaléka eszik, 2 százaléka felkel és becsukja az ablakot, 50 százaléka nem csinál semmit . . .
