Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-10 / 6. szám
3. oldal HAGYaK HIKaíMí Thursday, February 10, 1972 A Romano vök rejtélye írta: HALÁSZ PÉTER Vannak fegyverdörrenések, amelyek nemzedékek százados távlatain át visszhangoznak a világban, Ilyen makacs és vissza-visszatérő hangjuk van azoknak a pisztolyoknak, amelyek 1918. július 17 ének hajnalán a szibériai Jekaterinburgban lévő Ipatiev-ház pincéjében — állítólag — véget vetettek az utolsó Romanovok: II. Miklós cár, valamint családja, te-, hát hitvese, fia s négy leánya, Olga, Anasztázia, Maria és Tatjana életének. Az állítólag szónak itt nagy jelentősége van. Történészek, kutató-riporterek, s a kérdéssel tudományosan foglalkozó patológusok egy csoportjában ugyanis — újabb dokumentumok felszínre-kerülésének eredményeképpen —, mind inkább erősödik a kétely: azon az 53 évvel ezelőtti végzetes hajnalon, a szibériai ház pincéjében eldördült lövések csakugyan a cári család életét oltották-e ki? A legutóbbi hetekben Angliában két érdekfeszítő dokumentáció került a közönség elé: az egyik a BBC-televízióban, a másik a Sunday Times-ban. A dokumentumfilm Tom Mangold bűnügyi riporter bravúros munkája. Nemcsak az angol s francia külügyminisztériumok összes idevonatkozó és hozzáférhető kartotékait kutatta végig, korabeli diplomáciai jelentéseket, a helyszínen dolgozó riporterek és laptudósítók összes napvilágot látott és soha meg nem jelent, szerkesztőségi archívumokban elfekvő cikkeit s táviratait, de fölkereste a még életben lévő diplomatákat, akiknek konzuli posztja abban az időben Jaketerinburgban volt, meginterjúvolta Camps professzort, az angol belügyminisztérium egykori patölógusát, a nyugaton élő Vlagyimir nagyherceget, a Romanov-család leszármazottját és angliai kastélyában Lord Mountbatten-t, az angol királynő közeli rokonát, akinek édesanyja a cárné unokatestvére volt. Korabeli filmhíradókkal, eredeti felvételekkel, jegyzőkönyvekkel, a helyszínen talált maradványokról készített képekkel illusztrálta film-dokumentációját. • A kiindulópont köztudott tény: a cár s családja egyetlen tagjának holttestét soha meg nem találták, sem csontvázat, fogazatot, tehát biztos támpontot nyújtó maradványt. A jaketerinburgi ház közelében ruhafoszlányokat, női fűzők halcsontjait, két cári ékszert és egy lemetszett mutatóujjat találtak, amely a korabeli kórboncnok megítélése szerint a cárné ujja volt. A nyomtalan eltűnésre természetesen volt magyarázat: a kivégző vörösgárda tagjai földarabolták s elégették a holttesteket, a maradványokat sósavban oldották fel. De Camps professzor szerint éppen ez az, ami képtelenség. Összesen tizenegyen lelték volna halálukat a szibériai ház pincéjében: a cári család s négy tagú személyzetük. Tizenegy holttest — a bűnügyi orvostudomány tapasztalata szerint —. ily nyomtalanul el nem tüntethető. Mangold ellentmondásokra bukkant csaknem az összes korabeli jegyzőkönyvekben. A Fehér Hadsereg ugyanazon év karácsonyán visszafoglalta Jekaterinburgot a bolsevikoktól és egyik vizsgálóbiztost a másik után nevezte ki a cári család sorsának földerítésére. Mangold szemtanúk vallomásaira bukkant, olyanokéra, akik látták a cári családot, vagy annak egyik-másik tagját hónapokkal július 17-e, tehát a kivégzés dátuma után. De ezek a vallomások a végső jegy zőkönyvekből —, mind kimaradtak. A Sunday Times riportere pedig az egyik vizsgálóbíró, Nicholas Sokolovnak egy olyan aktacsomójára bukkant, amely eddig ismeretlen volt. A dossziét Robert Wilton, a londoni Times riportere állította össze Sokolov jegyzőkönyveiből és saját riportjaiból. Wilton a Times oroszországi tudósítója volt és végigkísérte Sokolovot vizsgálata során. A riporter 1925- ben halt meg, a dossziét 12 évvel később özvegye árverésre bocsátotta a londoni Sotheby-aukciócsarnokban. Maggs, a londoni kézirat-specialista vásárolta meg száz fontért. Tőle Bayard Kilgour, a cincinnati Bell Telephone Company elnöke. Tíz évvel ezelőtt Kilgour az iratokat a Harvard-egyetem Houghtonkönyvtárának adományozta. Onnan ásta most ki Peter Pringle, a londoni Times riportere. Pringle arra a feltételezésre jut, hogy amikor Wilton a forradalom után visszatért Oroszországba, nemcsak riporteri feladattal ment. Más megbízatása is lehetett. Pringle pénzátutalásokra bukkant, amelyeket az angol külügyminisztérium eszközölt Wilton számára. Félig kimondva, félig kimondhatatlanul, mind a BBC-dokumentumfilm, mind a nyolchasábos, csaknem egész oldalt betöltő Times-cikk a következő logikai ösvényen halad: II. Miklós cár és V. György angol király nemcsak első unokatestvérek voltak és megjelenésükben a szó szoros értelmében hasonmásai egymásnak, de rendkívül erős volt közöttük a rokoni vonzalom. Elképzelhető-e tehát, hogy egy titkos megállapodás alapján — a trónról való végérvényes és visszavonhatatlan lemondás feltételével — a cári család menlevelet kapott Moszkvától? Lenin — ez is történelmi tény — ellenezte a Romanovok kivégzését. Lord Mountbatten szerint, aki a cárt Niki bácsinak szólította — ez abszurd feltételezés, a király a kormány hozzájárulása nélkül ezt sohsem vihette volna véghez, Lloyd George pedig, az akkori miniszterelnök, ellenzett minden aktív beavatkozást. Annyi azonban bizonyos, hogy újabb titkos iratok előkerülésével és történészek s riporterek emésztő kíváncsiságának eredményeképpen — végérvényes válasz hiányában — az 1918 július 17-i pisztolydörrenések még sokáig nem halnak el a történelem visszhangos csarnokában. EMBEREK ES ESETEK VALÓSZÍNŰTLEN BÖNTÖRTENET.. A férfi sovány, markáns arcú, ötven körüli volt, de nem -hazánkfia, hanem azokhoz a kevesekhez tartozott, akik sohasem voltak: magyarok, hanem mindjárt ott kezdték, hogy Amerikában születtek. Jelenleg a világot járja, pénze van bőven, s beszélgetésünk tizedik percében elmesélte életének legizgalmasabb kalandját. — Harminc éves lehettem akkor, s még nem tartottam jóformán sehol. Ez az a kor, amikor az embernek meg kell alapozni az életét. A sorsdöntő pillanat az volt, amikor beszálltam ócska Ford kocsimba, elhelyeztem gondosan a gyermeket —, gyönyörű ötéves kislány volt, — s elindítottam a kocsit. Ekkor vettem észre a két idegen férfit a hátsó ülésen. A kislány mellettem ült és aludt. A visszapillantó tükörből láttam, hogy a két hatalmas erős férfi kezében megvillan a revolver. Az egyik, aki termetéhez képest valószinütlenül vékony hangon beszélt, a gyerekre fogta a fegyvert: — Az első gyanús mozdulatra szétlövöm a gyerek fejét. A társam meg a tiédet , . . Megértetted ? — Mit akartok? Hét dollár van nálam, azt szívesen odaadom. A vékonyhangu felröhögött: — Hülye vagy ? Most raboltuk ki az egyik bankot, a fenének kell a hét dollárod, menekülünk, hajts szabályosan, egyenesen, előre. Aztán majd megadom az irányt. Most jobbra hajts, előre. Ha hirtelen megállsz, vagy valamiféle jelt adsz a forgalmi rendőrnek, nyomban halott vagy . . . Nem válaszoltam, vezettem egyenletesen, nehogy megállítson a forgalmi rendőr. A visszapillantó tükörből láttam a három pénzeszsákot, melyet most raboltak a bankból. A szivem összevissza vert, amikor elhagytuk New Yorkot, s az országúton vezettem a kocsit tovább, ki tudja meddig, ki tudja hova? Most a másik rabló szólt hozzám: — Hány éves vagy? — Harminc leszek — feleltem. — Van, aki a harmincat sem éri meg. Volt "egy kedvenc öcsém. Még nem volt húszéves, amikor agyonlőtték a rendőrök menekülés közben. Csendben vezettem tovább. Hiába gondolkoztam, nem láttám semmi kiutat. Csak egy esélyem lehet az életbenmaradásra: ha ezek nem tartják szükségesnek, hogy agyonlőjjenek. Már teljesen elhagyott helyen gurult a kocsi. Hatalmas, százéves fához közeledtünk az országúton. — Annál a fánál állj meg — mondta a vékonyhangú. Megálltam. — Most kiszállsz és a gyereket is viszed — parancsolta a rabló. Tudtam, hogy ez a vég. Agyonlőnek engem is, meg a kislányt is. Hetek is elmúlhatnak, mire felfedezik a holttestünket. De az is lehet, hogy elásnak, s akkor talán soha senki nem fog keresni bennünket. Felemeltem a kislányt, aki még mindig aludt. A gyerek alatt volt a revolverem. Egyik kezemmel a kislányt fogtam, a másikkal lőttem. A rablóakt hirtelen érte a támadás. Az egyik gyorsan felemelte a fegyverét, de nem volt elég gyors. Addigra már két golyót kapott. A másik, a vékonyhangu, hármat. Kettő a fejébe, egy a mellébe fúródott. Elég volt egy pillantást vetni rájuk, nyomban láttam, hogy mindketten meghaltak. A pénzeszsákokat eldugtam a kocsi csomagtartójába, a elindultam. Megérkeztem egy nyilvános telefonautomatához. Kezem, lábam remegett, amikor tárcsáztam, a felhívtam a kislány szüleit, hogy közöljem velük, mikor és hol veszem át a gyerekért a váltságdíjat. Királyhegyi Pál M-V-E-S-S-Ü-N-K • EGY KIS TÖRTÉNELEM Az egyetem bölcsészeti fakultásának történészi professzora sehogy sem képes fenntartani a rendet az első évfolyamon. Fiatalok a hallgatói. Folyton csa.k tréfákon törik a fejüket, a pad alatt leveleznek, kártyáznak, a fiuk teszik a lányoknak a szépet. Egyszer csak megsokallja a dolgot a profeszszor és igy fakad ki: Amikor Nagy Sándor annyi idős volt, mint most önök, már meghódította a világot! Mire az egyik hallgató feláll és ezt válaszolj:.: — Ez igen, professzor ur, de ne tessék elfeledni, hogy Nagy Sándornak Aristoteles volt a tanára . . . • OLCSÓ MENÜ 1. — Pincér! Egy légy van a levesben! — Uram. amikor ön két dolláros menüt rendelt, akkor talán párolt fürjre gondolt? 2. — A pincér: — Van kérem vagdalt májam, párolt tüdőm, habart tojásom . . . A vendég: — Kedves bai’átom, sajnos, nincs lelkierőm végighallgatni a személyes problémáit. Hozzon nekem egy sztéket és utána kávét... 3. — Pincér! Pincér! — Parancsoljon. — Az ebéd ehetetlen. Kérem, hogy küldje ide azonnal a főnök urat. — Teljesen felesleges, kérem. — Miért volna felesleges? — Mert a főnök urat erős diétára utalta az orvos. Ő igazán nem fogja ön helyett megenni-...
