Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-03 / 5. szám
10. oldal MAGEAp MlKUW Thursday, February 3, 1972 1 L » egy részekben Irta: IVÁNI ZOLTÁN' Vihar Manhattan felhőkarcolói közt — repülőgépek, kikötő hajók, utcákon ügyletkötésre futkosó emberek rohanó zajában, — alig egy éve nyílt egy kis sziget. Az Abey hotel harmadik emeleti egyik szobájában. A klub. Neve is jelzi, régi otthoni mintára, de mindig újat és igazat akaróan, hogy a Pharos, a szellem lángjának hívői, napszámosai sereglettek ide, a hosszú évek társtalansága, egyedülléte után, boldog örömmel, levegőt szívásra várón. Úgy, hogy még a világban! kis magyarságunk is szabaduljon fel minden torzsalkodás — ha éppen nem gyűlölet — végességétől. A heti “szerda-esték”, rövid egy év alatt, irók, színészek, közéleti nagyságok, Nobel-dijas tudósok és mindebben nagy magyar elgondolások Mekkájává váltak. Amerikát Európával összekötőén, politikán túl, a tudás. a tehetség fényében, az itt megforduló szereplőkkel. E szavakból is már bőségesen sejthető, hogy az, aki mindezt megvíf ósithatta, összehozta, csak olyan valaki lehetett, aki napi végességek, otthoni vagy idegenben! életünk bajai- elképzeléséi fölé tudott emelkedni. Aki valahogy úgy született, úgy lépett, tett az emberség és a magyarság érdekében, hogy ez az egyéni funkció valóságos “szent tűzben való égés”-nek számított. Újságíró volt és költő. Légiókképpen ama kevesek egyike, aki a világba kifutó hatósugárral tudott harcolni otthonról mentett igazságunkért. A szerda-esti csoda-sziget és alkotójának értékelése más helyre tartozik. Most e pár sor az események szomorú fényében csak felvillant egy fátylat: mi történt ez év január 5-ére tálalt szerda estén, az ide igyekvők érzésrekeszeiben. Azzal az emberrel, aki szárnyait amolyan apa-madárként, a “fészek”-re terítette minden alkalommal és várta hiveit. És akit történetesen úgy hívtak: Deák Zoltán. A régi Pest, az Újvilág, itteni vagy otthoni ismerőse ez a név. Akinek legutóbbi szerzői estjén különös élményként hatott látni, hogy lelkülete a szeretett magyar fővárost, a legutolsó faluval is egybekötötte. Úgy igazán, a népéért való aggódásában és szeretetében. Itt, idegenben is. Iváni Zoltán Nos, a mosti szerdán ide belépőt, mintha hirtelen bombatalálat érné. Vagy valamiféle uj planétáról küldött hihetetlen híradás. — Zoltán “elment,” ma hajnalban. És amint hírül vesszük a hihetetlent, hirtelen meginog minden, a különben csendet, békét és mégis uj szellemi eseményeket jelentő “Fészek” szobájában. Az eddig ismert arcok egymásba mosódnak, Zoltánt keresőben. Az előadói asztal és mikrofonja ürességével válik kérdőjellé, hogy miért is vennék már hasznát? A gazdag képanyag a falon, jelenbeni emigráns művészeinktől, vagy éppen a régiek, melyek múzeumi érdekességként “Fészek-fényképeket” őriznek a múltból, Babitssal, Kosztolányival, Móricz Zsigmonddal, Szép Ernővel és igy tovább, mintha körtáncot járna. És akik itt most mozognak, tehetetlenül tanácstalanul, nagyon sokan a múltból ismerős nagyságok közül, volt otthoni vagy itteni irók, szí nigazgatókoperaénekesek, mintha tördelnék kezüket: mit lehet ezután tenni, segíteni. A Fészekkel. Nélküle . . . Igen, igen, itt most minden csupa lelki zűrzavar. Minden halandósági lehetőség, újvilági agyszélhüdés és sziv-attak ismeretén túl is, mindenki kérdez, de feleletet nem kap. S eligazitóul csak a hangok, a beszélgetések foszlányában kaphatunk megfogható pontot az elárvult “Fészek” ügyére. Méltatja öt a köziró. A politika otthoni és itteni képviselői ei közül kettő is. Az árván maradt nyáj példázatával, és shakespearei idézettel: hogy nincs halál a tettek értékelésében . . . Barátja, az orvos, a kitűnő humorista és finomhangu költő szól: A Szilveszter-esti Hacsek- Sajó jelenetet én tálaltam fel nekik, hogy eljátsszák.Éppen a “mondj valamit a költőkről is Sajó” kérdésben. Amit ő játszott el . . . És abban idéztem verskötetének címét: “Nemrég meghaltam”. Milyen groteszk dolog ... a szövegben az volt: “A halottakról jót vagy semmit” ... Lám, a humor komolyra fordult . . . Dehát ő él igazával, hogy könnyedén, humpr-Hat fiatalasszony feküdt a Hoffman-cseppekről elnevezett szülészeti klinika 19-es számú szobájában, hat vidám kismama, akik valamennyien egy napra várták a babát és a várakozás órái közben már mindent tudtak egymásról. Azt is például, hogy a hat várandós férj között van egy, aki hallani sem akart a babáról, az utolsó pillanatig hadakozott ellene és a legnagyobb aggodalommal tekint az események elé. — Van egy óriási tippem! — mondta Méhészné. aki a legvidámabb volt valamenynyiük között, a tréfamester volt a szobában. — Csináljunk egy heccet! . . . Két nap múlva megcsörrent a telefon Uramfia László hivatali Íróasztalán. Izgatott női hang jelentkezett a vonal másik végén: — Gratulálunk! — mondta elfulladva — azonnal jöjjön be, a kis felesége szeretettel várja! — Fiú vagy lány? — kérdezte Uramfia László, megadva magát a sorsának. —- Ne kérdezzen semmit, csak rohanjon! — mondta a női hang. — De legyen elkészülve egy nagy meglepetésre! — Istenem! — mondta Uramfia és összeszorult a torka. — Csak nem ikrek? Halló! De a telefont már letették a vonal túlsó végén. A férfi balsejtelmektől gyötörve kocsiba ült és a klinikára sietett. Útközben kiszállt és néhány szál virágot vásárolt. A tizenkilences szoba előtt egy termetes szülésznő várta, ral is tanított ha kell, a legnagyobb kérdésekben. Róla pedig mást nem lehet csak jót. És végül idézi a többiek közt, meghitt színigazgató barátja: — Igen, igen, emlékszem, a múlt szerdai ülésen történt. Esztike a felesége kért mindnyájunkat, hogy valaki néha váltsa fel Zoltánt. A munkájában. Mert sokszor előfordul, hogy az éjszakai pihenésre férőn ő elköszön és tovább gépel. Aztán amint a beszélgetések nincsfelelet-magányában mindnyájunkra ráhull a némaság, a fájdalomtól körforgásba repített tárgyak-képek, bútorok között csak ülünk, járkálunk és kérdezünk: — Fekete szerda ? ... a Fészek klubban? ... Ki fogja őt valaha is pótolni? a lehető legszélesebb mosotylyal .az arcán. — Jöjjön — mondta —, és legyen erős! Uramfia László belépett a szobába és megfordult körülötte a világ: Az ablak előtti ágyon sápadt-pirosan, mosolyogva feküdt a felesége, mellette . . . ... És mellette hat kis újszülött! * * * Amikor magához tért, a folyosón ült egy kis széken és a szülésznő barátságosan pofozta az arcát. Néhány látogató kíváncsian leskelődött a közelben. —- Nohát, jobban vagyunk? — mondta a madám. — Erre nem gondolt, ugye ? Két kisfiú és négy lány! És mind erős, vasgyurók! — Kaphatnék egy pohár vizet? — kérdezte Uramfia rebegve. — Máris hozok — mondta az asszonyság —, de addig le ne essen megint a székről! Most jó erőben kell lennie egy ilyen kiváló apukának ! Azzal vízért sietett. Néhány látogató közelebb merészkedett : — Jól hallottuk?! — kérdezte az egyik. — Csak nem hatos ikrek? — De igen — suttogta Uramfia László és nehezen szedte a levegőt. — Óriási! — 'kiálltottak most már többen is körülötte. — Szenzációs! — kiáltötták. — Fantasztikus! * * a Két órával utóbb erős szorongás uralkodott a 19-es Az évezred legnagyobb svindli je szobában. Néhány perccel előbb mondta be a rádió a déli hírekben, hogy Uramfia Lászlóné hatos ikreknek adott életet és alig egy perccel ezelőtt távozott a szobából egy arcátlan fótoriporter, aki mindenkit kijátszva bejutott a kórterembe és a magatehetetlen asszonyok szeme láttára lefényképezte a hat kis bébit. — Nem tehetek róla —• mondta kezeit tördelve a termetes szülésznő. — Ki gondolta volna, hogy amig férjének vizet hozok, azalatt kifut a hir a klinikáról! De én nem hazudtam! Én csak anynyit mondtam, hogy két kisfiú és négy kislány született! — Úgy van! — mondta Méhészné is erőtlenül. Senki sem hibáztatható, el sem hangzott, hogy itt ikrek is lennének . . . csak éppen temelletted volt mind a hat! A férjed értette félre . . . megzavarodott az örömtől... — Köszönöm szépen! — mondta elkeseredetten Uramfiáné, de jobbat ő sem tudott kitalálni. — Mi lesz ebből! — mondta nehéz sóhajjal . . . * * * A 19-es szoba asszonyainál csak a klinika igazgatófőorvosa volt lehetetlenebb helyzetben. Amikor ránézett a délutáni napilap címoldalára, és a szenzációs képre a hat kis újszülöttel Uramfia Lászlóné ágya előtt, a fejét a két tenyerébe fogta rémületében. — Azonnal le kell adnunk a cáfolatot! — mondta a kollégáinak. — Közölni kell, hogy ostoba tréfa az egész. Valaki üljön az írógéphez é3 segítsenek megfogalmazni a hirt! De alig ütötték le az első betűket, a táviratkihordó jött be az irodába és az íróasztalt teleöntötte távirattal. Még Gibraltárból is. érkezett dísztávirat, forrón gratulált — többek között — a Brit Nem zetközösségi Szülészeti Hivatal és üdvözletét küldte a Királyi Svéd Anyasági Liga. Az igazgató-főorvos arca most már hamuszürke volt. — Ezek után nem cáfolhatunk — mondta rekedten. — Már késő. Az egész világot nem lehet visszaértesitem. Ha kiadunk egy közleményt, senki le nem mossa rólunk a gyanút, hogy az ikrek nem maradtak életben és igy akarjuk leplezni a balsikert. — Akor hát mitévők legyünk? — néztek tanácstalanul össze a kollégák. Az igazgató főorvos pedig (Folytatás a li-ik oldalon)
