Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-03 / 5. szám
Thursday, February 3, 1972 Magyar hikai** 7. oldal Valakinek mégis csak szót kell emelni... írta: HAJNAL ERZSÉBET Valóban nincsen aktuálisabb kérdés a sok között, mint az orvosprobléma. Olyan felháborító dolgok történnek a kezelések körül, annyi nemtörődömséget tapasztalunk, hogy úgy érezzük magunkat, mintha légüres térben harcolnánk a végzettel. Ma már a beteg a sok lelkiismeretlen orvosnál csak egy szám. Az ember ha visszaemlékszik a régi jó családi doktorbácsira, aki a lófogaton érkezett meg hetente, hogy őrködjön az egészségünk felett, el kell, hogy érzékenyüljön, mikor párhuzamot von. Ma már nem számíthatunk ennyi figyelemre. Nem is követeljük a cukorkát a doktori zsebből, de méltán kívánhatjuk a becsületes, gondos kiszolgálást. A régi doktorbácsinak nem volt automobilja. Vagy az egvlovas kocsin, vagy a parasztszekéren rázatta magát reggeltől estig, mert akkor is kiment ha komoly betegségről volt szó vagy váratlan rosszullétröl, ha esett az eső, ha fagy volt, vagy nagy havazás. A rendelőóráját is félbeszakította, ha jött a hírnök, hogy veszélyben az ember. Milyen más volt az a doktorbácsi. A család barátja, testi és lelki őrzője. Nem specializálta magát erre, vagy arra. Nem tűzte célul maga elé, hogy a legrövidebb időn belül kastélya legyen a legszebb, legdrágább bútorokkal. Egy egész élet munkája árán szerzett magának esetleg egy kis házat, szerényen bebútorozva, nem akarván rálicitálni a grófokra. De amikor Ő, mint minden ember, eltávozott a földről, csak úgy minden nélkül, mint szintén minden ember, akkor hagyott valamit maga után és elvitt valamit magával, amit nem osztanak ki érdem nélkül. Az emberek megbecsülését, a jóságot, nem hagyva maga után a mai orvosok többségének találó jelzőjét, — meghalt egy üzletember. Sajnos a mai orvosok, kevés kivétellel mind azok. Szokássá vált a telefonrendelés. Ha valaki kétségbeesetten hívja orvosát, hogy rosszul van, ha a láza égig ér is, vagy betereli az irodájába, vagy izentet a szekreterivei, hogy vegyen be az általa küldött orvosságból, ennyit, vagy annyit. S ezért olyan összegeket zsebelnek be, hogy most az új rendszer szerinti számlát, ha a páciens látja, méltán meglepődik, hogy mit fizet ki érte az Omsip. Egy néhány példa a számlákból: Egy beteget elküld az orvosa a hematológiára. Meg se nézi. Leküldi a laboratóriumba, ahol vért vesznek tőle és vizeletet. Az onus nem töltött el vele többet, mint 5 percet, a laboratórium talán 10-et. Kikiild egy orvosi számlát az Omsip, mely szerint az orvos S46.00-ot kapott a vizsgálatért, az orvos követeli egy másik számla szerint a 10 százalékot is. Egy másik orvosi számla feltüntet egy olyan vizsgálatot, mely az orvos hibájából nem következett be, holott Ő rendelte a pacienst az irodájába. Ezt végnélkül lehetne felsorolni, ha volna rá hely. De mindezek tetejében, sajnos nagyon sok halált lehet a lelkiismeretlen orvosok terhére írni. A közelmúltban két olyan ember ment el, akiknek nem kellett volna. Mind a két esetben az orvos ki sem ment, meg se nézte a beteget, hanem várt egy kórházi ágyra az egyiknél, a másiknál pedig a felesége telefonált, hogy a férje összeesett és sírva kérte az orvost, hogy jöjjön ki, mire az orvos azt felelte, hogy úgysem tud csinálni semmit. Velem is megtörtént, hogy tavaly, amikor megkaptam a vírusos influenzát, elvesztettem az eszméletemet. Szerencsémre nálam voltak a szomszédaim látogatóban. Felhívták az orvost, s a szomszédnőm, aki egy hivatásos nővér, megmondta neki, hogy Ő fontosnak látja, hogy azonnal jöjjön. Az illető a közelben lakik, még gyalog is átjöhetett volna, de nem jött. Meddig fogja még tűrni Kanada ezeknek az orvosoknak a garázdálkodását? Az a néhány lelkiismeretes orvos, aki nem használja ki a helyzetet, nem tud ellátni egy felduzzadt pácienturát. Miért kell megengedni, hogy olyan terhet rójanak az Államháztartásra, amely a szegény, mindennapért éló és dolgozó taxpayert olyan adókkal sújtja, hogy belekukul. Miért mutatkozik ez a kormány, amely ugyancsak nagyon jól él az adófizetők bőrén ilyen gyengének ott, ahol rendet kellene teremtenie? Pedig a feladat igazán könnyű. Amiért a tisztességes emberek már évek óta kiabálnak, azt kellene életbeléptéink Igazságos, erős kezeket, tisztességes vonalvezetést és megszűnik az anarchia. Mert a betegnek ma már megvan a lehetősége, hogy beletekintsen az orvos által beküldött számlába. Magam és jónéhányan mások, elborzadva látjuk, hogy mit képesek felszámítani, semmiségekért. Igaz, van lehetősége a betegnek, hogy felszólaljon levélben, ha úgy látja, hogy az orvosa felszámít valami szolgálatot, amit nem kapott. De ki az, aki mer kezdeni az orvosával, akinek ki van szolgáltatva? Ismét be kellene hozni a jó régi bevált doktorbácsi rendszert, aki törődne a betegeivel. Aki nem tűzné ki célul, hogy a doktorfeleségek vetélkedése közben a sajátja vigye el a pálmát, minden téren. Aki nem megy nyaralni kétszer egy évben, de kiment ha falun volt orvos egy rázós parasztszekéren a kocsi bakján, ha új életet kellett világrahoznia, vagy egy embert fájdalommentesen elküldeni a nirvánába, ha már nem volt mit segíteni rajta. Aki ott ült a családi asztalnál, ha az a legszegényebb embere is volt és nem vetette meg a kosztjukat. Akinek nem állt rendelkezésére laboratórium, amely megállapítja, hogy mi a baja a páciensnek, hanem a saját eszére kellett, hogy hallgasson és a saját tapasztalatára és értett mindenhez, mert lépést tartott az orvosi tudományok haladásával. Nem kellett specializálni magát semmiben, mert otthon volt mindenben. S mert vette magának azt a fáradságot, hogy a beteget lelkiismeretesen, az esküjéhez híven gondozza. ANYANYELVŰNK: TÖRÖK HONBAN - MAGYARUL Rodostó, Isztambul, Izmir utcáin szinte meg kellett dörzsölnöm a szemem az E'zeregyéj játékos dzsinnjei incselkednek-e velem; a bazárban (amelynek itt “pazar” a neve) a cégtáblán kockás ernyős sityak látható, melléje Írva, akárcsak Pesten: ‘Sapka’. (A különbség csak annyi, hogy az S alá egy pontot tettek: különben a török ábécében Sz-nek hangzanék.) Amott meg az árus ‘elma’-t, ‘kávé’-t kínál: gyékényén nagy kupacban áll a mosolygó piros alma, s az ibrik-ékből (ez a szüknyakü rézkannák neve) orromba csap a törő kös kávé édes illata. S a beszéd tempója, lejtése, dallama is olyan ismerős. Nem idegen a fülnek. Hiába, egészen más az: otthon könyvből megtanulni honfoglalás előtti ó-török s a hódoltság utáni “oszmán-török” jövevényszavakat — vagy személyesen, sőt Arany János tréfás szavával: “fülélyesen” — fedezni fel őket a kölcsön adó nép saját portáján. Egy-egy idevetődött magyar, ha azt nem is mondhatja el az isztambuli bazárban: tud anynyit törökül, hogy “nem lehetne eladni”, mindenesetre tud annyit, amennyivel vásárolhat egyetmást, s éhen sem kell halnia Törökországban. Már csak azért sem, mert ha meghallják, hogy “Madzsarisztán”-ból való a vándor, mindjárt “kardas”-nak, testvérnek nevezik, s ügyét fölkarolják. De hát honnan ez a rokonság? Nem egészen Ádámról, Éváról, de valahonnan mégiscsak az öreg diófáról, amely még valahol a Volga-könyökben suttogott: lévén, hogy dió-szavunk is éppen ctörök eredetű. Ennek a félig történelemben, félig a mondákban gyökerező nagy diófának az árnyékában találkozott a Volga vidéki tájakon legeltető gyalogos halász-vadász nép egyik ága az Ázsiából kiköltözött harcos lovas nomád nemzettel, időszámításunk előtt legalább ezer évvel. Ez a török származású lovas nemzet onogur-nak nevezte magát, s oly szoros szövetségben élt a korábban halászó-vadászó, finnugor nyelvet beszélő néppel, hogy azt is róla nevezték az oroszföldi krónikák ongri-nak, ugrinak; innen népünknek az idegen nyelveken máig is használt Ungar, hungaros, hongrois stb. neve. A finnugor rokonaitól elszakadt, dél felé vándorló magyarság az idők során mintegy 200 szót kölcsönzött nogur — másként bolgár-török — “sorstestvéreitől”. Ilyeneket, mint: búza, bor, eke, bársony, tükör, Írni, gyónni, bölcső, koporsó, stb. Vezéreinek, főméltóságainak neve, elnevezése is többnyire a török nyelvből fejthető meg. E szavak — a honfoglalás előttiek s a későbbi, másfélszázados hódoltság korabeliek—sűrűn rajzanak körénk a török utcákon. A népünk nevévé vált “ongur” összetett szó: annyit jelent szó szerint: “tiz nyíl” (törzs). Az isztambuli bazárban a Bicak feliratú cégér alatt végül is “on”, azaz tiz lírában egyezünk meg a remek csontnyelü bicsakra az árussal, akinek a szomszédjától nem kell németül vagy angolul kérnünk a papucs-okat, mondhatjuk magyarul is, mináluk is az a neve a remek kis gyöngyös, aranyos tojánkának. E ha a papucs ‘kicsi’, azt is mondhatjuk magyarul, máris nyújtják felénk a nagyobbat, — mivelhogy a ‘kicsi’ náluk ‘kücsik’-nelc hangzik. A szövött árukat pamuq (pamut) felirat hirdeti s a mészáros boltjára a fél meg egész birkák s a nyársra húzott rablóhusok fölé ez van kiírva: Kaszab. (Ez a szó ugyan nálunk mamár csak a kaszabol igében él, de a Kaszab, Kaszap családnév a főnevet is mindmáig megtartotta.) A bazárban kefe van a ruhafélékre Írva s a kis játék-teve mellett azt mondja az árcédula: “deve”. A bejárat a kapu neve ‘kapi’, s ha az üzlet zárva van, ezt a táblát akasztják ki: kapili (azaz: “be van kapuzva”). A múzeumban is megértjük a török feliratok egy részét: a szakállas márványfej alá ez van Írva: “szabali bas”. Az utcán hirtelen megfordulunk, mert valaki igy kiáltoz mögöttünk: Hé, Attila! Nem tévedés: a kis török fiút hívják igy. (Az izmiri szoborparkban ott áll Attila mellszobra is: a hunok török eredetű nép voltak, s a mai törökök nagy ősei közt tisztelik a hun vezért is. Ottjártunkkor egy török filmet is vetítettek Attila címmel.) A törökök tartják velünk a rokonságot; s nekünk is jó érzés fölfedezni a közös szavakat, amelyek száz és ezer esztendők, száz és ezer kilométerek távolában összefűznek. Dr. Szilágyi Ferenc TURBÓK ATTILA: Hányszor Hányszor lenyeltem dühöt, undort, karmoltak, nyaltak oktalanul, bőröm kódex lehetne polcon, arcom karnevál utáni hajnal, hányszor szabiját emelt szivem, erek pengéje villant, hüvelybe mégis nyugalomért, békéért visszapihent. Uajnal Erzsébet
