Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-06 / 1. szám
8. oldal MAUVAk HlKAllO ______________________ Thursday, Jan. 6, 1972 A JUBILÁLÓ NEMZEDÉK Irta: HALÁSZ PÉTER Angliában az ujesztendő első napja nem ünnep, tehát nem is munkaszünet, aminek következtében a kivilágos-kivirradatig tartó szilveszteréji mulatságok is ritkábbak. Ma még. De ahogyan Anglia közeledik Európa felé, úgy sajátítja el a kontinens hagyományait és sokan vélekednek úgy, hogy az 1972-es esztendő január havának elseje az utolsó olyan újév napja, amelyen nem szünetel a munka. Az utóbbi esztendők tendenciája ugyanis az, hogy mind többen és többen maradnak távol január elsején munkahelyükről, s végül a parlament nem tehet egyebet, mint hogy piros-betűs nappá nyilvánítja, vagyis törvényesíti azt, amit a nagyközönség a maga részéről már úgyis a távolmaradás napjának deklarált. Mindenesetre, ezidöszerint Angliában tartózkodván, szankcionált szilveszteréj nélkül, munkanapos ujesztendővel léptem át 1972-be, aminek reámnézve az a haszna volt, hogy kevesebb időt tölthettem a magam jubileuma fölötti merengéssel. Minthogy az 1922-es esztendőben születtem, ez az uj év, az 1972-es, elhozta számomra az ötvenedik évfordulót, amely rövid,, habozó megtorpanásra készteti még azt is, aki egyébként sietős léptekkel jóbbra-balra nem nézve, s a környező táj szépségeiben mind kevésbé gyönyörködve, sietős léptekkel halad előre éveinek országutján. Ha ez az ötvenedik évforduló, melyet az 1972-es esztendő tartogat, a magam jubileuma volna csak, ugyan, kevés szót vesztegetnék rá »minthogy azonban velem együtt egy egész nemzedék ér a fél-évszázad bűvös határvonalához, rövid töprengéstől nehéz elzárkózni. Manapság egyébként is divatos nemzedékek kategóriájában gondolkozni összefüggésben azzal, hogy mig régebbi korokban inkább csak a hegyéket választották el egymástól a szakadékok, újabban a generációkat is. Ez odáig fejlődött, hogyj a nemzedékeket melléknevekkel látják el, mintihajdan a természetrajzi szertárban a specieseket Ami azért merész általánosítás, mert a nemzedékek sorsa és jellege nemcsak földrészenként, de még országonként is különböző. Az eldöntő körülmény, úgy hiszem, az, hogy a serdülő a gyermekkorból az ifju-korba, majd az ifjúkorból a férfi-korba való fejlődés két évtizede során milyen erők munkálnak a társadalomban és azonkeresztül a felnövő nemzedékek életében. Véletlenül máig birtokomban van hajdani gimnáziumomnak az az érettségi tablója, amelyet 1940 májusában készített Brunhuber “udvari és kamarai fényképész” s amely bennünket, az akkor érettségiző ötvenkét diákot, a VIII/B-osztály tanulóit ábrázol tiz tanárunkkal, osztályfőnökünkkel, és a gimnázium igazgatójával egyetemben. A jellemző és sokatmondó körülmény az, hogy az ötvenkét diák közül kettőnek a sorsaalakulását ismerem többé-kevésbé: az egyik én vagyok, a másik pedig az a “fiú”, akivel néhány esztendővel ezelőtt találkoztam New Yorkban. Sejtelmem sincs arról, hogy mi történt a többivel, mire vitték, mit valósítottak meg álmaikból. Azt sem tudom,, hogy mik voltak az álmaik. S ennek nem az a magyarázata: messzire kerültem a hajdani szintértől, hiszen amig otthon voltam, addig sem tudtam róluk. 1940-ben érettségiztünk, de nem találkoztunk a tizedik évfordulón, s nem találkoztunk a tizenötödiken. Nem kerestük egymást, nyilván nem áhitottuk a kapcsolatok fenntartását. Nézegetve a képeket, megállapíthatom, hogy az ötvenegy fiú közül a legtöbbre igen jól emlékszem, hiszen nyolc éven keresztül osztálytársak voltunk. Tiz éves korunktól tizennyolc esztendős korunkig. Ez a nyolc év a nemzedék-formáló idő. Miért váltunk egymással szemben oly közönyössé? Úgy vélem azért, mert az otthoni társadalomban azoknak az éveknek során s azután még jó néhány esztendőn át centrifugális erők működtek, taszító és egymástól távolitó módon hatottak mindannyiunkra. Ez döntötte el az én fél-évszázados jubileumhoz érkezett nemzedékem sorsát. Igen, a tablót nézegetve kétségtelenné válik, hogy csaknem mindenre jól emlékszem. Az ötvenkét fiút ábrázoló kép az én nemzedékem ujjlenyomata. Születtek 1922-ben. Az, hogy én ötven éves leszek ebben az évben, nem hat rám különösebben, de az például, hogy a “kis Deáki”, aki elsőtől a nyolcadikig szinjeles volt minden évben, az alacsony és komoly-tekintetű, Nemecsek-szerü kis Deáki is ötven éves lesz az idén, valóban megrökönyitő. És ötven éves lesz Lánczi Gyuszi, aki padtársam volt, szőke, kékszemü fiú, erősen bicegő, minthogy gyermekparalizisa volt kiskorában és ötven éves lesz Poór Gyuri, aki Vácról volt “bejáró”, s akivel tanítás után mindennap együtt baktattunk végig a Nagykörúton, ő a Nyugati-pályaudvarra ment, s én vele, minthogy arrafelé laktam abban az időben és ötven éves lesz Duka Lajos, akit nagy pocakja és méltóságteljes magatartása miatt Püspök Ur-nak neveztünk és Váraljay és Déri és Tóth Jóska, hogy ők mind ötven évesek lesznek az idén, az igazán meglepő és furcsa, majdnem ámulatbaejtő. Biztos, hogy azért, mert emlékvilágomban valamennyien megmaradtak 18-évesek, olyannak tehát, amilyennek utoljára láttam őket a Tavaszmező-utcai gimnázium lépcsőin. Elválasztó erők működtek a társadalomban és szétzilálták sorsunkat, az ötvenedik életév kapujához érkezett nemzedéket. Az évek, amelyek a szerencsétlen háború felé vezettek, majd maga a háború, s végül az azt követő esztendők megpecsételték annak a nemzedéknek s nemzedék tagjainak közérzetét. Mintha nem tudtuk volna, hogy mit is gondoljunk egymásról. Hatottak ezek a gonosz erők még a gimnáziumi osztályénál is szükebb keretek között. Első unokatestvérem jut eszembe, aki ugyanabban az esztendőben született, amelyikben én, ugyanabban a hónapban, nem is egy nappal, csak egy félnappal korábban, mint én. Jóleső derűvel unoka-ikreknek neveztük egymást, ő most lesz ötven esztendős tehát, de róla sem tudok semmit. Húsz évvel ezelőtt (amikor tehát mindketten még csak harminc évesek voltunk.) kemény politikai leckéztetésben részesítette apámat, aki fejlődésképtelennek mutatkozott az akkori napi-politikai követelményekhez való alkalmazkodásban. Többé én erre az unokaikerre nem tudtam ránézni, attól a naptól kezdve tehát sohasem láttuk egymást. Közeli nemzedéktárs, de az elválasztó erők gondoskodtak a végérvényes eltávolodásról. A háború volt a viz választó a most ötven esztendős nemzedék életében, a rossz ügy, mely mellet háborúba kényszerültünk s azután az abból fakadó összes balszerencsés következmény. Bizonyos, hogy tízesztendős korunkban ugyanazzal az egymás iránti jóindulattal és érdeklődéssel léptük át a gimnázium nagy saroképületének küszöbét, mint ugyanakkor más, szerencsésebb országok szerencsésebb nemzedékei. De amig azokban az országokban és társadalmakban e palánta-korban levő nemzedék jó célok és jobb eszmék felé indult, a miénkben hatni kezdett a gyanakvás, a bizalmatlanság, az előítélet. Ötvenkét fiú. Monthatná valaki, hogy ugyan, mit jelent egy egész nemzedék távlatában és számarányaiban ötvenkét fiú? Úgy vélem, hogy nagyon sokat. És bár teljes bizonyossággá! az ötvenkettő közül csak kettőnek a sorsát ismerem, biztosra vehető, hogy közülük sokan folytatták tanulmányaikat, orvosok lettek, jogászok, bírák, talán mérnökök, tanárok, de útja mindnek más irányba haladt és valamilyen végzetes oknál fogva később egyik sem kereste a másikat. Egymás számára megmaradtunk tizennyolc esztendős árnyékként, örök kamaszként imbolyogva az idők horizontján. Vajon közülük hányán vetnek most elgondolkozó pillantást a hajdani VIII/B osztály érettségi tablójára? A fél-észázados születési jubileumot tartogató 1972-es év kapujához érve kedvem és hajlandóságom szerint még hosszasan tűnődnék a magam és szükebb nemzedékem sorsát meghatározó körülmények fölött, elmerengnék az ötvenkét kamasz ábrázatán, mosolyogva, hogy ötven éves lett kis Deáki és Duka “püspök ur” és Poór Gyuri meg Lánczi Gyuszi, de Angliában, ahol ezidöszerint élek, az újév első napja nem ünnep, egyik esztendő dáridó nélkül fordul a másikba, s meg áell vallanom, hogy az ötvenéves jubileumi mérlegkészítés elégikus hangulatát s e magányos nemzedék viszontagságait tekintve — talán igy is van rendjén. London — “My Fair Lady” (Folytatás a 7-ik oldalról) volt, a piac már zárt, a színház még nem nyitott. Hiába is vártam volna a virágárus Elizára, Higgins professzorra, vagy a kedves Pickering őrnagyra. A Covent Gardenben nem táncoltak a vidám árusok úgy, mint a My Fair Lady-ben, hanem rosszkedvű teherautók brummogtak és a környéket sűrűn megülte a zöldségféleségek szaga. Kedvetlenül ballagtam tovább, a tudatomból felmerült képbe nem tudtam belerajzoíni magamat. Majdnem olyan tiszteletlenül hagytam magam mögött a Covent Gardent, mint a Westminster katedrálist, ahol egymás hegyén-hátán, a kripták tetején, olyan összezsufoltan fekszenek a kő és bronzkirályok — ki elnyúlva mély álomban, ki csak szenderegve — mint egy szükreszabott, túlzsúfolt hálóban, ahol mindenki várja már az ébresztőóra csengését, vagy ebben az esetben ama bizonyos angyal harsonáját. Nahát, arra aztán várhatnak a kő- és bronzkirályok, meg az is, ami az egykori királyokból a kövek alatt megmaradt . . . Egy alkonyaikor megint a Thames-parton ődöngtem, a Parlament és a Charing Cross között. Itt a park kanyargó utjai mindenféle komoly bronz tábornokokat ölelnek körül, akik az örökkévalóságba meredve vezényelnek rég lezajlott ütközeteket. Mondom, már alkonyult. S akkor, a park egyik szögletéből, egyik pad felől vidám, rekedtes nevetés gurgulázott felém. Arra felé vettem az utam s most — felmerült a régi kép. Pontosabban: a képben voltam már én is. Mert semmi kétségem, a My Fair Lady vidám csavargói voltak előttem. Ivástól vörös orrok, madzaggal átkötözött kabátok, totyakos nadrágok, csámpás lábbelik, kajszasimléderü sapkák és borostás arcok, homlokra hullott hajak, huncutul villogó szemek. Nyilván ittak is valamit, jó kedvük volt, röhögtek, marháskodtak. Szavaikból aligha értettem volna meg bármit is, hisz nem vagyok Higgins professzor, se Pickering őrnagy. Sokáig elnéztem őket, kissé szórakozottan, mig hirtelen rá nem jöttem, hogy öntudatlanul is Doolittlere vártam. Pontosabban — Jaime Costara. Már indultam is tovább, hisz tudtam, hogy Jaime nem jöhet. Utca már Sao Pauloban.
