Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-06 / 1. szám
Thursday, Jan. 6, 1972 MAGYAR BIKAOO 9. oldal UTINAPLÓ CREMONAI EMLÉKEK Irta: CSAPÓ GYÖRGY Cremonában egy napot töltöttünk. Vagy még annál is kevesebbet. Kora este érkeztünk, másnap reggel már indultunk is tovább Milánó felé. Mégis, ha itthon szóbakerül utunk, feleségem mindig azt mondja: Cremona volt az igazi. Elég volt megérkeznünk, körülpillantanunk, s • máris otthon voltunk. (Mert utón lévén az ember, egy idő után már nem is az ismeretlent, hanem az ismertet keresi.) Téved, aki azt hiszi, hogy minél több időt tölt el egy városban, annál jobban megismeri. Az idő és a megismerés arányai nem ilyen közvetlenek. Olykor fordítottak is. Mit mondhat az ember egy nagyvárosról? Tetszik, nem tetszik?! Áttekinthetetlensége kizárja, hogy mint egészről beszélhessünk. Azt mondjuk: szép, vagy nem szép, kellemes és kellemetlen, de mindig csak egy részére gondolunk. A felelet mégis . helyénvaló, mert a kérdés emocionális, érzelmi választ feltételez, s nem tudományosat. Az ember ezt “ösztönös” felmérés alapján Ítéli meg. János meglátta Júliát, annyi ideje sem volt, hogy adatait betáplálja a komputerbe — máris beleszeretett. Jóllehet, ez nem pontos és nem helyes, de megesett. Hogy “milyen állat” az ember, szerszámkészítő, gondolkodó, emlékező vagy ösztön,, ezen nem lehet adott esetben vitatkozni, csak nem érdemes. Valamennyi együtt és egyidejűleg. Kár, hogy a szakaszvezetők ezt nem mind tudják, s némely fontoskodó szociológusok úgy viselkednek, mint az általam egyébként szakmailag nagyra tartott katonai oktató, aki egy távoli erdő felé bökve feltette a kérdést: “Mi az ott?” • “Egy szép nagy darab erdő” — felelte az újonc. “Marha katona — mondta megvetően a szakaszvezető —, az ott egy terep a rajta levő tereptárgyakkal” . . . “S mi a legfontosabb?” “A jó egészség” — feleli habozás nélkül a kiskatona, de a szakaszvezető bágyadtan legyintett, mert szakmailag tudja, hogy a legfontosabb “a jó kilátás és kilövés” . . . Nincs szebb egy kisvárosnál, amelynek nagy múltja van. Áttekinthetően, jól tagoltan helyezkedik el a múlt, s körülötte a jelen, amiből az ember látni véli a jövőt is. Ahogy a kisvárosban a régi óváros köré, vigyázva, nehogy megbontsák annak hangulatát, felépült az uj város, ahogy már nyomaiban latszik, mint keríti körül apáink városát a mi városunkat is a legújabb: az üveg, a vasbeton, az aluminium, abban van valami logikus, kiszámíthatóan emberi, az élet természetes fejlődésének a látványa. Sok ilyen kis- vagy közepes-nagyságú város van szerte Európában; Cremona is ezek közé tartozik. Már az állomásról befelé jövet, a buszban éreztük, hogy jó helyre érkeztünk. A forgalmas, keskeny útvonalon égő szines neonfények meghit. té tették a várost. A kora este a legtöbb városnak kedvező. Még nincs feketén sötét, az ég még világos, de már kigyulnak a lámpák, megelevenednek az utak, feloldódik a feszültség; a munka transzmissziós szíja saját lendületétől még forog egy ideig, de már kikapcsolták. Az utcák megtelnek munkából hazafelé tartó emberekkel, a boltok a vacsorát vásárlókkal: fölberregnek a robogók, fényes kis autóbogarak, s vidám tülköléssel, fickándozva nekivágnak. A kép otthonos volt. Ugyanaz a kora esti hangulat. Isten tudja miért, de az ember többnyire megérzi egy város határait. Szinte a könyökének a csücskével érzékeli, hogy meddig terjed. Természetesen az utak nagyságából, a házak méreteiből, az emberek öltözködéséből, viselkedéséből, a kocsik márkájából, s más dolgokból következtetni is lehet erre, de Cremonában nem kellett találgatnom. Tudtam, hogy lakosainak száma hetvenezer; megnéztem az útikalauzban. Ekkora város Olaszországban sok akad. Egy kisváros akkor szép, ha nem hordja magán a “kisvárosi bélyeget”, de nem is akar nagyvárosnak látszani. Amúgy is érzi az ember, hogy az olasz kisvárosokban megvannak a nagyvárosok elemei. Topográfiailag és demogi’áfiailag egyaránt. — Akkor hát milyen legyen egy kisváros? — Feleségem erre rendszerint némi tűnődés után azt válaszolja: “Olyan, mint Cremona”. Van egy gyönyörű főtere, egy pompás, középkori dómja, amely a pisaihoz hasonlatos, csak kisebb annál, és árkádos paloták övezik. Az árkádok alatt a falakon márványtáblák múlt századbeli vagy újabbak; egy-egy alapítványt tevő bankár, gróf, polgármester emlékezetére. Efféle patetikus szövegű táblákat találunk minden olasz város Piazzáján, oszlopsorai alatt, tanácsháza oldalán, a város atyjának, a nagy hazafinak, a hősnek, a rettenhetetlen bátorságu harcosnak vagy egyszerűen csak a nagy gondolkodó, alkotó (nem filmes) dicséretére. Cremonában ez is szépen, rendezetten az árkádok alatt van. Itt dicsérik meg az egykori adományozót. Szerencsére olaszul, mert ezen a nyelven elviselhető. Igaz, a városháza oldalán is láttam egyet belőlük: a nemrégiben elhunyt polgármester érdemeit magasztalja. Az épület belsejében muzeum van, ahol a nagy hegedükészitő dinasztiák: a Stradivari, Amati és a Guarneri családok relikviáit állították ki. A város nevében a Stradivari-hegedük jellegzetesen nyugodt zengése hallatszik. Cremona — Stradivari. Úgy összecseng, mint két akkord. Kedves-e egy város az embereknek, az sok mindentől függ. Kék-e az ég, vagy esik-e éppen az az apró szemű, lassú eső, amit szeret; milyen a szállodai szobája, az első pincér, villamoskalauz, rendőr, milyen a városháza harangjának szava, a légnyomás, fáj-e a feje, a foga, nem kinozza-e köszvény, kialudta-e magát előző nap, van-e elég pénz a zsebében? Minden város szép, ahová szép szerelem emléke fűzi az embert. Minden város meghitt, amelyben van legalább egy kedves zug, ahol otthon vagyunk. Cremonával szerencsénk volt: méretei pontosan megfelelnek hangulatunknak, tagoltsága lépteinknek. A főtér a harmadik megálló a vasúttól, legfeljebb a negyedik, de rövid megállók. Találtunk egy elragadó kis fogadót a dómtér sarkán. A tér csendes volt, de nem kihalt, nyugalmas, de nem mozdulatlan. A dóm éppen annyira volt megvilágitva, amennyire kellett. Nem sejtelmesen csak halványan, de mentesen attól a hangsúlyos álszerénységtől, amit emberben, katedráidban egyként nem szenvedhetek. A fogadó akár a középkorban is állhatatt volna. Az udvar közepén eperfa; fent szabad folyosóra nyíló szobák, tüllfüggönyös ablakok, spalettával. Szobánkban széles, alpesi donga-ágy, fölötte kereszt a Megváltóval. Német hangulatú szoba volt, azok közül való, amelyben a nagy tragédiák is meghitt idillé finomulnak. Lementünk járni egyet. Nem volt hideg. A levegő inkább még enyhe is volt. A dómtéren az árkádok alatt olvasgattam a márványtáblák feliratát, aztán végigsétáltunk a vasút felé vezető keskeny főutcán, s betértünk egy étterembe. Jólesett a kellemes meleg, mert a nyirkos levegő észrevétlenül is átjárt bennünket. Az étterem bejáratával szemközt a kemence, ahol a pizzát sütik. Hasonlatos a mi buboskemencéinkhez, csak nagyobb a torka; vörös fényben lángol a tűz. Az étterem hangulatában érződött, hogy a tulajdonosok nápolyiak. Vendég rajtuk kívül még nem volt, csak a bejárattól jobb kéz felőli asztalnál ültek: pincérek, szakácsok és a tulajdonos családostul. Közben jöttek-mentek, jártak-keltek az asztalok között, eligazítottak egy-egy tányért, szalvétát, kést. Esti pizzeria, nyolc óra tájt nyithatott ki, még korán volt. Lassan azért már kezdtek szállingózni a vendégek is. Római pizzát készítettek nekünk, sajttal, olvadt mozzarellával; vörös bort ittunk hozzá. Nem volt drága. (A két pizzáért és a fél liter borért mindössze 750 lírát fizettünk.) A helyiség gusztusos, sőt elegánsnak mondható. A teríték, a hófehér damasztabroszok, a kiszolgálás gyorsasé-ga, előzékenysége, első osztályú étteremre vallőtt. De nem kategorizálom, mert ennél sokkal több volt: Cremona egy darabját jelentette. Itt ettük azt a pizzát, amelynek izét most már mindig érezni fogjuk, hacsak nem jutunk el újra Cremonába, s nem derül ki már a megérkezésünk pillanatában, hogy mi egy egészen más Cremonában jártunk. A fogadó tulajdonosa egy kedves öreg házaspár. Lefekvés előtt még elbeszélgettünk velük' a régi, régi budai hangulatot idéző kávéházféle helyiségben. Megnéztem a billiárdasztalt: egy kis bádoglap tanúsága szerint ismert bécsi cég szállította még Ferenc József idejében. A székek és a csillárok is alighanem hasonló korúak voltak. A tulajdonosok sem lehettek sokkal fiatalabbak bútoraiknál! Hangjuk halk volt, mozdulataik lágyak, finomak és megnyugtatóan szórakozottak. Biztosak voltunk benne, hogy felküldik a szobaasszonyt ébresztőre. Háromszor is elmondtam a férfinak, mert nagyot hallott, aztán csak legyintett, odajött a felesége, mondta, hogy a férje rosszul hall, igy hát neki is elmondtam, de ő is csökkent hallású lehetett. Reggel azért pontosan hétkor kopogtattak az ajtón. H HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA MRS. R. S. — Kedves Erzsébet, nő vagyok, mégis azt mondom, hogy Amerikát megbolonditják ezek a feministák. Egy néger képviselőnőt elnöknek akarnak jelölni, a dollárt ezentúl egy nő Írja alá és azt is követelik, hogy Nixon elnök egy nőt nevezzen ki a legfelsőbb bíróságba, amelyik egész Amerika legfontosabb ügyeiben ítél. Ha igy fogják tovább csinálni, akkor mindenütt nők lesznek elől és a férfiak otthon főznek és mosnak. Miért nem mennek a feministák katonának: a háborúba, harcolni a férfiak helyett. VÁLASZ — Csillapítsa a felháborodását. A nők egyenjogúsága politikában, állásokban igazságos követelmény addig mig nem torzítják el. Nők kinevezése magas pozíciókba nem uj dolog Amerikában. Mrs. Frances Perkinst már 192ő-ben munkaügyi miniszterré nevezték ki. Nellie Rosst 1932- ben Wyoming állam kormányzójának választották. Női elnökjelölt pedig már majdnem 100 évvel ezelőtt is volt: 1872-ben Victoria Woodhull, a radikális reformerek programjával indult. Persze mindez korántsem jelenti azt, hogy helyeslem az erőszakoskodó, az utcán ordítozó, melltartó-égető, ujfeministák viselkedését és követeléseit. Egyébként a harctérre valószínűleg azért nem kívánkoznak ezek a hölgyek, mert azt biztosan megtennék, hogy szuronyt döfjenek valakinek a hasába, de a lövészárokban nem lehet min(Folytatás a 10-ik oldalon.)
