Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
Thursday, Jan. 27, 1972 MAGVAK HÍRADÓ 11. oldsl ÚJÉVI FINTOR... Benjámin, ezen a bizonyos Szilveszteréjszakán többször elismételte: — Boldog Újévet ! . . Mondta Évának, a partnernőjének, mondta Sándornak, Gézának, Pirinek, Lilinek, és ismeretleneknek is. Kedves fejbóHntással és mosollyal, amint ilyenkor szokás. Egyszóval mindenkinek. Gondolom, elmondhatta igy egymásután, valami kétszázötvenszer, a buéket. Még akkor is, amikor újra dalra, táncra perdülve a nagy zsongás-mozgásban mindenki régen belenyugodott az eseménybe, hogy az Ó-ból Újév lett. Az ilyesmi semmiségnek látszik úgy felületesen. De ha jobban belenézünk a dolgok gyökerébe — amelyek e pillanatban a „boldogság ellenére is, tulajdonképpen mindenki egyedül van” bölcsességéhez érnek, — tagadjuk vagy bevalljuk, — átfut rajtunk egy érzéshullám. Ama bizonyos elrejtett szögletben. Nem is a szív, inkább a lélek mélyén. így járt Benjamin is. Az utolsó „boldog újévet” kiejtésénél már azon kapta magát, hogy tulajdonképpen ezt, magában beszélve saját magának mondta. Nos, ez még nem lett volna baj, hogy. tépelődni kezdjen. Fogadta az újévet úgy, hpgy -ez is olyan lesz mint a többi. Már amilyennek számára előiródott, mióta él. Elég veszedelmes mederben. Elvégre igazságot keresgélni, jóságról és szépségről áradozni és szerénységgel példázni is mindezt nem valami ígéretes életütem, a földi képmutatások pontosan bevált módszereitől elütően. Régen belenyugodott ebbe. Mert-mit csináljon mást, ha igy született. Lám,- Éva is. Aki most, egy élet hosszú során túl a hozzá közel állót jelenti a jelenben. Bár, — mint minden más esetben—, ez sem ment könnyen.EIvégre a nőt, már a fészekrakás ösztönével is valamiféle valóság' számítás, gyakorlati eredmény vezérli. Még ha amolyan , önzetlen is a boznyos érzelem. ■ — Mit várhat egy magafajta, a boldog újévtől ? Ha megjelenne, elrontom azzal, hogy újabb gondtojást gyűrök magam alá, —. gondolta át most is, mint annyiszor elszállt éveiben. De aztán, abban bízott, hogy mégis csak megértik őt, Irta: Iványi Zoltán barátok éppen Éva, titokban megtalálja azt a pontot, ami miatt fel tud nézni rá. Éppen a világ „csúnyácska” szokásai elleni lázadásai közben is. így a szilveszteri mulatság, az ő hibáiba való belenyugvással, vagy éppen büszkeeéggel sikeresen telt el. Iráni Zoltán Még nem is került sor, a szokásos, ismétlődő kitörésekre, ugv kettőjük között. Amikor Éva hiába legyint, korhol, vagy éppen türelmesen tanácsot ad. Neki, Benjáminnak. Amikor sorra szoktak kerülni az emberek úgy általában. Az ismerősök, közeli és távoli kivitelben. Magukra gondolok. A közszereplőkre. A barátok, a hivatali kollégák már amerikaiak, japánok, hollandok, négerek, vagy éppen magyarok . . . Mert Benjamin bizony nem válogat sorstársaival szemben sem. Ilyenkor röpködtek az elvekbe magasztosult gondolotok belőle: — Hát nem szörnyűség? — fordult mindegyre Éva felé. — Ez is csak azért beszél, hogy megsüsse a saját pecsenyéjét. Fenét gondol a népre, vagy akárki másra. — Amaz meg a múltkor, eltávozott a népmentésre öszszehivott gyűlésről. Mert nem üdvözölték- az első felsorolt öt személy között. — Éshát Ludmilla. Miért hazudik olyan szemérmetlenül? Hogy az idén Abbáziában nyaralt ?Egy szó sem igaz belőle. Attól félt, ha el nem süti ezt a hazugságot, kimarad a2 idei partyk meghívójából. És Sárika ? A barátnője. Aki bosszú évek óta csak azért hívta fel magát, hogy megtudja, van-e már swimmingpulos lakása. Megint csak a tervbevett partyra való meghívás miatt. Amely nemleges válasz esetén elmarad. Düh kitöréseknél, amikor Benjamin nemegyszer régi barátainkból, „lóhusevéseket emlegetett az emberek megtisztítása, szerénységre intése érdekében, csak Éva tudott okosan elbánni vele csititással türelemmel. Még akkor is, ha érezte, hogy Benjáminnak legtöbbször vésztjóslóan igaza van. A Szilveszter azonban elmúlt. S vele együtt, még nehány újszülött hétköznap is. Most újra együtt vannak. S amint a szil veszteti kellemes órákra táncra—zértére emlékeznek, Benjamin, hűen önmagához, már kitermeli újabb gond-tojásait. Megint a nagyképűségtől, a hazugságról, az álszentségről, s a velük együtt járó sikerekről értekezik Évának. Majd mélyen, jelentősen szól: — Éva, én be kell vallják magának valamit. — Nos, kivele! — feleli Éva. Megértőn, de pillanatnyi felhővel a szemében. — Igen Éva. Én, nemegyszer gondteli perceket okoztam magának eddig is, gyógyításra szánt elveimmel. És felemelte hangját: — Mert tudja jól, alaptételem egyszerűen az: nem bírom elviselni az egy> és ugyanolyan anyaméhből született emberi lények között, a különbségtételt. — Tudom, tudom, intett Éva — Dehát annyi baj legyen. Ebben már megegyeztünk. — Nem úgy van Éva! — szólt álljt parancsolón Benjamin. Hosszú hallgatás után folytatta Benjamin. — Bizcny Éva, be kell vallanom, bűnbe estem magam is. Én aki . . . — Dehát mivel? '. . És hogyan ? Pontosan az elmúlt ünnepek alatt. Nem is egyszer. Kivele, — biztatta Éva. Most már erőltetett nevetésre formálva a bosszúságát. Igen Éva. Utolsó gazember vagyok ... — Dehát mit tett az istenért? — Semmit és mindent. Semmiség volt. Csak mozdulat talán. Két rossz mozdu-1 lat. De valóban szégyenlem magamat érte . . . — Igen-igen. Az első az utcán történt. Barátom gépkocsijában a betilés közben. Amint erősen — mert úgy kell, hogy jól záródjék, — behúztam magam után az ajtót. Ott, a vezető melletti ülésen, hirtelen megpillantottam saját arcomat. Olyan öntelt, olyan magabiztos, önző és fölényes volt, ez az arc, — eme semmitmondó mozdulatok közben,—hogy magam is megborzadtam tőle. Szinte szerettem volna szemközt köpni magamat. És azóta is kiáltoz bennem valami belső hang: hát én is, én is? . . úristen ! . . — Node Benjamin?! — Ne vágjon közbe. Folytatom . . . — A másik gyászos eset othon történ. Éppen a karácsonyi kártyák írása közben. Mikor valamennyivel kész voltam, majd bélyegeket szakító tam le, szinte futószallagszerüen és nyomkodtam a vizes rongyhoz, hogy a borítékokra ragasszam, az egyik bélyegből egy ici-pici sarok leszakadt. — És miközben azon tűnődtem, vajon ez a csonka bélyeg jó lesz-e, elviszi majd igy is a posta a címzetthez ? — minden más üdvözlettel végezve, ezt a sérültet mindegyre félredobtam. Egészen az utolsóig. Amelyet egy nagyon szerény és csendes halkszavu ismerősömnek szántam. S aki talán a legközelebb állt hozzám, úgy érzésben . . . Benjamin ezután elhallgatott. S szinte szemlesütve nézett maga elé. Újra Évának kellett megszólalnia, a továbbiak tisztázására. Benjami kissé felocsúdva, s mégis szárnyszegetten felelte: — Még kérdezi? . . Nem látja, hogy szándékosság volt az én bélyegzési műveletem, a többi kártyák elkészítése és eme utoljára hagyott üdvözlet megsérült bélyege között? . . . — Micsoda? — ismételte meg Éva, most már kis kitöréssel. Az, hogy gonosz voltam. Utolsó csapnivaló . . . Igen. Arra gondoltam — valami belső buta élettörvény hatása alatt, hogy „neki igy is jó lesz”. . . Esetleg ha meg sem fogja kapni! . . . Éppen Vele bántam el. Akit, vagy hozzá hasonlókat mindig emelek, hirdetek szavaimmal követésre. .. . Beállt újra a csend. Majd Éva, megdöbbenéséből nevetésre- igyekezett csilingelni. Túlzásokat emlegetve. — Szerencse, hogy mindezt nem fejtette ki már a szilveszteresti tánc közben. — Igen, igen ez igaz ... De amit mondtam, annak fele se tréfa. Mert gondolja csak meg: az állandóan szajkó módjára ismételt „Boldog újév”, vajon mit is értelmezne? .. . Mégha boldog is lenne. De hogyan lehetne azt újnak, — másnak — többnek — igazabbnak, szebbnek nevezni. Igen emberi végessé^ gek közben. Amikbe lám magam is beleestem. Én. a prédikátor. KATONA JÓZSEF ÜNNEPSÉGEK KECSKEMÉT — Katón» József születésének 180. és a kecskeméti Katona József Társaság megalapításának 80- ik évfordulója alkalmából emlékünnepséget fartartottak a nagy drámairó szülővárosában. A Katona József nevét viselő kecsekeméti intézmények és a Magyar írók Szövetségének képviselői megkoszoruták Katona József szobrát, a TIT irodalmi-nyelvi szakosztálya pedig konfei-enciát rendezett. A Katona József Társaság a városi tanács dísztermében nyilvános ünnepi ülésen emlékezett meg a Bánk bán szerzőjéről, amelyen dr. Orosz László kecskeméti irodalomtörténész, valamint Simon István, a Magyar írók Szövetségének titkára mondott oeszédet. Az ünnepi alkalomból a társaság évkönyvet is jelentetett meg. TERJESSZE LAPUNKAT HÖVIHAG Irta: FEKETE ISTVÁN Illatod a földben hagytad, mélyen És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, Lehullsz, mikor még hire sincs a nyárnak, És marokkal tép, aki elér. Nem ismered a daltzengő májust, Szirmodra fagy hideg, ónos eső, Mégis szivemen hordom bokrétádat, S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, .Mert te vagy-A: te vagy ai laígélStK .i — <i
