Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
10. oldal MAGYAR fllKAfKí Thursday, Jan. 27, 1972 UTUEGYZET A FEJZSUGORITÓK Irta: Kutasi Kovács Lajos Egy évig éltem Manaosbán, Amazonia fővárosában. A Hotel Amazonas-ban is medkedtem meg Alencarral — teljes neve Alencar Toledo de Silva volt.Neve, a fiatal bra zillal, aki antropologus volt, vágy legalább is szerette, ha annak tartották. Kétségkívül sokat járt az indiánok között, jól-rosszul beszélte néhány törzs nyelvét, egészen ügyes beszámolókat irt útjairól és volt néhány egyéni, figyelemre méltó megfigyelése az öserdei indiánokról. Lényegében persze műkedvelő volt ez az Alencar, lelkes és elszánt amatőr, a műkedvelők szeretetreméltó lelkesedésével, mely ha nem is pótolta' a szaktudást, rokonszenvessé tette a hiányosságokat. Ezúttal is expedíciót szervezett, a fejzsugoritó indiánok közé. Ezek között a leghíresebbek — vagy hirhedtebbek —• a perui határvidéken, ahol az Amazonaszt még nem is Solimoes-.nek, hanem Maranon-nak nevezik, élő javiro-k. De akadnak is, mint a muduruku indiánok, akiknek egy részét a Rio Madeira vadonéban már megszeliditették és letelepítették. A fejzsugoritó törzsek egyre beljebb szorulnak, vagy húzódnak az őserdőbe, mintha elszántan védenék életformájukat. Harciasak és időnkint, meglepetésszerűen visszacsapnak. Némelyek kurarevel mérgezett nyilakkal harcolnák és a dzsungel mélyén ina is űzik a fejzsugoritás mesterségét, melyet szinte egyféle makabre-müvészetté fejlesztettek. Zanza a neve ezeknek az öklömnyi zsugorított, mumifikált embereknek, melyek fontos kultikus szerepet játszanak az indiánok között. Hogy milyet? Sokféle ellentmondásos leírásból és elbeszélésből nehéz megállapítani. A Kutasi Kovács Lajos század elején egy amerikai utazó, Up tíe Graff először került kapcsolatba aj ivarokkal — már úgy, hogy vissza is jött tőlük, — és szemtanúja volt a fejzsugoritás szertartásának. A.m amit leirt, inkább csak a hókusz-pókusz, a külsőség. A titkot nem fejtette meg. Se ö, se más. Olyon hírük is van a fejzsugoritó indiánoknak, hogy emberevök. A kannibálizmusnak egy ősi, misztikus formája — mely végső fokon ailg különbözik, genezisében a pekingi agyevő előember kánnibálizmusátó? — gyakori az amazonaszi, főleg kairb töszsek között. A fejzsugoritó indiánok közé készült Alencar és erősén hivott. Nem is kellett sok biztatás, nagyszerűnek tiint a kínálkozó alkalom. Ám ez a kaland is elmaradt végül, holott ezúttal valóban nagy kedvem volt hozzá. Váratlanul láz vert le a lábamról és az BEJELENTÉS AZ AMERIKAI MAGYAR SZÍNHÁZ március havára tervezett túrája váratlanul közbe* Joli akadályok miatt orvos azt tanácsolta: ne csatlakozzak az expedícióhoz. Alencar elindult a száraz évszak elején, motorral felszerelt canoakkal. Bucsuzáskor — már lábadoztam — a folyóparton megveregettük egymás lapockáját. — Majd hozz nekem egy zanza-t — mondtam Alencarnak, tulajdonkép nem is gondolva komolyan. — Hozok — igértt. — Boa viagem, jó utat — kiáltottam utána. — Obrigado, köszönöm — kurjantotta vissza a csónakból és hosszan integetett. Egyideig kaptam róla híreket Caboclo-k hozták, ezek a félindián keverékek, akik kaucsukot, paradiót gyűjtenek a vadonban, vagy vadásznak. Később elmaradtak a hirek, Alencar expedíciója mélyen behatolt a dzsungel be. Ahogy most visszagondolok azokra a napokra, bevallom, meg is felekdeztem Alencarról. Itt a trópusok alatt, ahol minden olyan gyorsan nő és gyorsan pusztul, egykettőre elfelejt az ember mindent: embereket, dolgokat, történeteket. Közben összekerültem mindenféle emberekkel. Borkereskedővel, aranymosóval, gyémántkutatóval, orchediavadásszal, madártömővel, kigyóbőrcserzővel, indiánnal, négerrel, mindenféle kevertvérüekkel. És persze asszonyokkal. A trópusok alatt gyorsan virágzó és gyorsan hervadó asszonyokkal, portugál és néger szerelemből született vékonybokáju mulataval, olajkékes-haju, mélyszemü meszticekkel és kalandra vadászó fehérekkel. Egy délután a Rio Negro partján jártam. Manaos lakosságának egyrésze — talán harmada vagy még több is — folyón él: bárkákon, cölöpkunyhókban. A civilizált világ itt összemosódik a kőkorszakkal. Afféle átmeneti terület ez, határsáv, senki földje — vagy mindenkié. Idáig jönnek el az indiánok az őserdőből, akik törve beszélnek néhány szót portugálul. Indián motívumokkal díszített agyagkor* sókat, primitiv — a willendorfi Vénuszra emlékeztetőszobrokat lehet tőlük venni, vagy cserélni; ijakat, nyilakat, tarka tolldiszeket kínál* nak eladásra. Egy erős, tagbaszakadt, mongolvágásu indiántól vásároltam néhány, holmit-.'’Eiéf EMBEREK ÉS ESETEK: AZ OKOS KUTYA A kutya az uj lakókkal érkezett a kis kertes házba. Hatalmas farkaskutya volt, vastag, vörhenyes bundában, hosszú, lompos farokkal. Megértés s jóindulat csillogott a szeméből. Fiatal házaspárhoz tartozott: jött-ment a kirakodásnál, körülszaglálta a szobát, a konyhát, a sufnit. Mindent rendben levőnek talált. — Nem harap a kutya? — kérdezte a másik lakó, egy nénike. — Csak ha megharapják — felelte a férfi. — Ó, -nem vagyok harapós — mondta a nénike. Vigyázni kell a fogsoromra. A fiatalok másnap korán reggel dolgozni mentek. Amikor a nénike felkelt, már nem voltak otthon. Artur, a kutya, a porolónál hasalt." Üdvözölte a nénikét. — Szervusz, Artúr — köszönt neki vissza a nénike. Aztán megkínálta ételmaradékkal, egy kis tökfőzelékkel. Artúrnak Ízlett. Utána a nénike be akart menni a sufniba, fáért. De a kutya elébe állt. — Engedj be, Artur — kérte a nénike. A kutya azonban nem engedte. Nem morgott, csak szelíden távol tartotta a nénikét a sufni bejáratától. A néniké hozott neki szalonnabőrt. — Nesze. Most csak beengedsz? A kútra hozzá se .nyúlt a szalonnabőrhöz, csak figyelte a nénikét. Amint a nénike elindult a sufni felé, már ott is volt előtte. A néniké erre dobott neki a köténye zsebéből egy pogácsát. A kutya nézte, de közben fél szemmel a nénikére sandított. S ahogy a nénike lépett egyet a sufni irányába, rögtön elzárta az útját. Kockacukorral se lehetett megvesztegetni. — Nem hagy bemenni a sufniba — panaszkodott a néniké este az uj lakóknak. — Mondta ’ neki a néni, hogy miért akar bemenni? — kérdezi t a férfi. — Nem . . . — Artur — fordult a kutyához a férfi —, nemcsak a mi cuceunk van a sufnigan hanem a néni fája is. Artúr meglóbálta a farkát, így egészen más A nénike hitte is, nem is, gedetten vigyorgott, amikor tenyerébe számoltam a pénzt. — Hozz nekem egy zanza-t, megveszem! mondtam. — Zanza — ismételte az indián. .. (Folytatjuk) . .. k; hogy a kutya érti, miről van szó. Mindenesetre alig várta, hogy reggel legyen, hogy elmenjenek hazulról a fiatalok, S még jóformán ki se tették lábukat a házból, már ballagott ki az udvarra. — Fáért megyek — szólt oda a kutyának. Artur söpört egyet a farkával. Semmi akadálya. — Nahát — motyogta magában a nénike, s a kutya bátorító tekintetétől kisérve, kinyitotta a sufniajtót, s nekikészülődött fát vágni. Amikor összegyűlt egy halom aprófa, felszedte, és a sarokba, hordta. Majd folytatta az ápritást, i Artúr ekkor kinyujtózott, besétált a sufniba, s a lehulló fadarabokat egyenként odavitte a sarokba. A néniké megköszönte a segítséget, s megkérte, akar-e grizes tésztát. Artur hegyezte a fülét. Grizes tésztát? Jöhet. A néniké kicsit odapiritottaa tésztát, úgy finom az, s megfelezte Artúrral. — Nahát ilyet! Nahát ilyet! — nézte fejcsóválva a nénike Artúrt. — Most elfogadta a kínálást, tegnap meg nem. Artur felpillantott. Azt mondta a tekintete: — Miért tetszik ezen csodálkozni? Hogy miket képzelnek az emberek a kutyákról ?! Fendrik Ferenc NEVESSÜNK A világhírű pletvka-ujságirónő igv faggatja a sztárt interjú közben: — Már lassan egy éve lesz, hogy férjhez ment. Megtalálta a boldogságát? — De még mennyire, többször is — válaszolja a művésznő —, de mindig közbelépett a férjem és füstbe ment az egész . . . * « Ü: », Két férfi beszélget:" — Ki nem állhatom, ha dudálnak itt az ablakom 'akit.— Miért? — Mert annak idején egy .sofőr szöktette meg" a feleségemet és ha dudaszót hallok, mindig azt hiszem, hogy most hozta vissza . . . * • sfr — Mondja Virág ur, mióta dadog maga? — Ré-ré-gen. — Ne ugrasson. Hallottam én már magát rendesen is beszélni. — I-igen ... De amikor rerendesen be-beszélek, akkor tetetem magsm.
