Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
I. oldal Thursday, Jan. 27,1972 VAGY AH , STOCKHOLMI SZÍNFOLTOK A magabiztos, de “unalmas” svédek Irta: HALÁSZ PÉTER Londonból érkezve Stockholmba, két sajátosság az, amelyet az ember őszinte örömmel, s megkönnyebbüléssel észlel a svéd fővárosban: az egyik a tisztaság, a másik a csönd. Az utcákat nem borítják elhajított autóbuszjegyek, papirzsebkendők, üres cigarettadobozok és plasztik-zacskók, az útkereszteződéseknél pedig nem üvöltik rekedtre magukat a gépkocsik dudái, fúrógépek nem dübörögnek, , kalapácsok nem konganak a vasszerkezeten, toronydaruk nem nyújtogatják csikorgó-nyikorgó nyakukat állványzatok és félkész háztetők fölött, mint óriásira méretezett mechanizált zsiráfok. Vannak városok, ahol vajúdó zenebona nélkül is megépülnek a dolgok. Stockholm feszültség nélküli városnak tűnik. Sellye professzor orvosi kifejezését használva, mintha hiányoznék a “sztressz”, az idegekre ható nyomó-erő. (Ezután ráeszmél az ember, hogy egy másfajta feszültség mégis munkál a társadalom mélyén. Erről szó lesz a későbbiekben.) Sokkal kevesebb a gépkocsi az utcákon, mint bármelyik nyugati nagyvárosban. A belváros néhány keskeny utcáján tilos az autóforgalom, az úttest a járókelőké. A városok elviselhetőségének és lakhatóságának kulcsát az elkövetkező évtizedekre ez a kérdés rejti magában:,az autó kerekedik-e felül, vagy a gyalogos. Ha az autó, akkor a város elveszett s lakói közül az, aki teheti, külső negyedekbe költözik, átengedve a várost azoknak, akiket helyzetük és körülményeik odaláncolnak. S mig eddig “városi ember”-nek lenni: Ízlést fejezett ki, szemléletet, kultúrát, magatartást — ettől kezdve a kiszolgáltatottság jelképe lesz. Ha ez bekövetkezik (mint ahogyan néhány nagyvárosban már bekövetkezett), akkor a “város” története, a társadalom és a kultúra fejlődésének e legjelentősebb fejezete: lezártnak tekinthető. De nem szükségszerű, hogy ez igv történjék. Stockholm jó példa rá. Ez a város nem fuldoklik egy ideges és zaklatott forgalom szorításától. Ötven koronáért (ami havi tiz dollárnak felel meg) olyan havi bérlet vásárolható, amely az autóbuszokon, földalatti villamosokon és bizonyos távolság körzetén belül a vonatokon való korlátlan utazásra is feljogosítja tulajdonosát. Hétköznapokon vele utazhat díjtalanul két esztendőn aluli gyermeke, szornfcat-vasárnaponkint pedig négy tizenkét éven aluli gyermek utazhat díjtalanul a bérlet-tulajdonossal. E‘z a bérlet tehát annyira olcsó, tehát annyira kifizetődő, hogy Stockholm lakóinak nagyrésze megvásárolja. Az autóbuszokon nincs kalauz, a felszálló utas a soffőrtől vált jegyet, minthogy azonban tiz utas közül kilencnek bérlete van, amit csak fölvillant a kocsiba lépve, a buszok forgalma meggyorsult, a megállóknál nincs sok várakozó, minden utasnak jut ülőhely, az autóbuszok ragyogóan tiszták, kényelmesek, a vezetők udvariasak, a nagy társas-gépkocsinak emberi és civilizált légköre van. Ez minden városi együttélés alapvető feltétele: tud-e, hajlandó-e, szándékozik-e a társadalom olyan légkört, olyan körülményeket teremteni, amelyek között az egyén saját lakásának falain kivül is ugyanúgy otthon és ugyanolyan biztonságban érzi magát, mint lakása falain belül. Megvalósitható-e, elérhető-e még, hogy városát az egyén tágabb értelemben vett otthonának érezze, ahol nyugalma, kényelme és védettsége nem kisebb, nem bizonytalanabb, mint lakásának ajtaja mögött? Stockholmban úgy éreztem, hogy igen. Az, hogy egy ország fővárosában ilyen légkör alakuljon ki, millió tényező összjátékának a következménye. Egy-egy nép alkati adottságaiban, történelmében is gyökerezik. Itt élő ismerőseim arról panaszkodnak, hogy a svéd otthonok ajtajai egyáltalában nem, vagy csak igen-igen nehezen nyilnak meg az idegen előtt és idegen marad évek, akár évtizedek után is, nehéz eljutni még a szomszédi köszönőviszonyig is. De ezután egyegy meghívás sem jelent feltétlenül őszinte és érdeklődő közeledést, igen gyakran alkoholos párába burkolózik a társas-együttélés, számtalan pohárnyi aqua vitae, majd vörös bor örvényli körül. — A svédek a világ legunalmasabb emberei — mondja egy Stockholmban élő amerikai nő — igen jóképüek, igen jó külsejüek, megannyi Adonisz. De árad belőlük az unalom. Nem szakad meg érte a szivem. Számomra nem a legrosszabb ajánlólevél, ha azt állítják egy népről, hogy unalmas. Szórakoztató népek már tömérdek bajt és szenvedést okoztak a történelemben. A társadalomtól már régen nem várom, hogy mulattasson. Az ilyesféle heje-huja gyakran fordul sirva-vigadásba. Van egyfajta kiegyensúlyozott, s megbízható unalom, ami minden pénzt megér. De különben is: az unalmas ember igen gyakran azért unalmas, mert bennünket un. És ez nem minden esetben mutat rossz Ízlésre. De azért a svédek sem panasz-mentesek. Svédország jóléti állam, ami azt jelenti, hogy az egyént születésétől holtáig gyöngéden és aggódó féltéssel hordja a tenyerén. Nem fizet tandijat sem a középiskolákban, sem az egyetemen, munkahelyén, állásában egyenletesen halad előre, s ha munka nélkül van, ha állástalan, akkor fizetést kap az államtól. Egészségügyi ellátottsága van, orvosi számláktól nem kell rettegnie. A jóléti állam azt jelenti, hogy a jólétnek és egzisztenciális biztonságnak bizonyos színvonala elá senki se msüllyedhet. De ennek természetesen ára van. Az ára pedig az, hogy e színvonal fölé sem emelkedhet senki mérföldes magasságokba. Erről az adózási rendszer gondoskodik. Két stockholmi orvossal vacsorázom: dr. Nils Sundreg és Ulf Ringström. Mindketten tökéletesen beszélnek angolul, többször jártak az Egyesült Államokban, Ringström egy évig vendég-előadó volt egy amerikai egyetemen. Körülbelül egykorúnk, harmincöt-harminchat évesek. Roppantul elegánsak, választékos modoruak, két igen kulturált, széles látókörű férfi. De amikor a svéd társadalmi berendezésről kérdeztem őket, a jóléti állam előnyeiről és vívmányairól ,akkor kissé ironikussá válik mosolyuk és abban állapodnak meg, hogy ők talán nem a legilletékesebbek a válaszra, minthogy ők nem azok közé tartoznak, akiknek a jóléti állam előnyükre szolgál. Végül azonban Ringström doktor igy összegezi véleményét: — Svédország tragédiája az, hogy a jelenlegi körülmények az egyéni ambíciók kihalását eredményezik. Vegyük például az én esetemet. Kórházi orvos vagyok, azonkívül magán-rendelőt is fenntartok. A kórház orvosi hierarchiájában lassan, de biztosan haladok előre. Most tanársegéd vagyok, néhány év múlva főorvos leszek, aztán professzor. Nem kell különösebben iparkodnom érte, csak éppen nem szabad nagy hibát elkövetnem. Kórházi orvosi karrieremet a rendszer biztosítja. Vannak azonban a kórházban nálamnál sokkal tehetségtelenebb, sőt lustább orvosok is, de az ő karrierjük, az ő előrejutásuk ugyanolyan biztos, mint az enyém. Ez a körülmény már önmagában véve csökkenti a saját tudásom és eredményeim értékét — nem a más szemében, de a saját szememben. Rendben van, mondhatná erre, törekedjen kórházon kívüli munkájában rendkívüli eredmények elérésére, szerezzen, mint magánorvos országos reputációt. Semmitől sem félek jobban, mint ettől. Ha az egyéni jövedelem színvonala eléri az évi hetvenezer koronát (ez körülbelül havi ezerdolláros jövedelemnek felel meg), akkor jövedelmének negyven százalékát kifizeti adóba. Az én jövedelmem kétszer akkora, ami azt jelenti, hogy hetven százalékát elviszi az adó, az évi száznegyvenezer koronából megtarthatok negyvenet. Meg tudná mondani, hogy ugyan miért dolgozzam erőm megfeszítésével ? — Hogyan lakik? — kérdezem — milyen körülmények között? — Saját házamban. — Autója van? — Kettő. A feleségem is orvosnő. — Mi az, ami tehát hiányzik önnek? — Az ambició. — Gondolja, hogy ha Einstein, Freud, Jung jóléti államban éltek volna, akkor nem alkották volna meg mindazt, amit megalkottak? — Dehát látja — mosolyodik el — éppen erről van szó. Zseniket emlit, rendkívüli szellemeket, én azonban nem vagyok egyik sem. A két véglet: a lángész és a semmirekellő között ott vagyunk mi, a nagy derékhad tagjai, akik készséggel tesznek eleget kötelességeiknek, de akiket kimagasló teljesítményekre csak é kimagasló teljesítmények kimagasló honorálása ösztönöz. Ez az élet egészséges törvénye. Többet érdemiek annál, aki nálamnál kevesebbet ér. Ringström doktor itt elhallgatott, a fő-asztalnál ugyanis ünnepi főszónoklat következett. A beszélgetés a Nobel-dijak átadását követő díszvacsorán hangzott el, kitűnő személyiségek kimagasló teljesítményének honorálása alkalmával s ez adott Ringström szavainak sajátos, ironikus mellék-zöngét. Erről azonban legközelebb szeretnék szólni. KESZTHELYI ZOLTÁN: Az emlék havat fuj Künn: hófúvás, mormogó nyugalom. Benn: trópusi meleg bágyaszt. Dicsérem testi jóérzésem. S nem gondolok fagyos télre. Künn: a lapátok monoton zaja, Kis kupacokból lesz a nagy hókupac. Kis gondjaimból lesz a nagy gondkupac. A világ gondjai heggyé válnak. Az öregség feledékeny ség tünetei Még nem közelednek; emlékszem mindenre, A tegnapi feladatokra, a maiakra. És ltudom, holnap magasra kell kúsznom. Kúsznom kell fürgén, bár izmaim Rugalma nem a régi, kúsznom kell. Megparancsolom magamnak, hogy Ujjáteremtsem hófutta képzeletem. Künn hideg van, benn: kánikula. Hálálkodom valakinek, vagy valaminek; Elfelejtem a reszkető télt, Amely halálos öleléssel szorított magához... Valamikor, nem is olyan régen, Nem a történelembe ágyazott múltban. Az én történelmem arasznyi múltjában, És most újra sirok, ahogy az emlék havat fuj. FÖLDET ÉRVE RÁGYÚJTOTT RIO DE JANEIRO — Kivetette magát egy 38 éves asszony egy lakóház hatodik emeletéről — majd földet érve rágyújtott, s cigarettázva várta be a mentőkocsit. A rendőrség szerint az asszonyzuhanását nagy mértékben csökkentette a hájban levő étterem vékony fémteteje, amelyre ráesett,igy történhetett,- hogy az öngyilkosjelölt néhány csonttöréssel megúszta az esetet.
