Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-20 / 3. szám

10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Jan. 20, 1972 UTIJEGYZETEK AMAZONJÁBAN II. Az ember könnyen válik — vademberré. Hirtelen meg­billen az egyensúly, túllépi a határt, megszűnik a törvény, az erkölcs, a tartás, a neve­lés és a társadalom fékező ereje és kitör belőlünk az — ősember. Hogy ezt észrevegyem, fe­lesleges lett volna Amazóniá­­ba repülnöm. Ezt láttam, éreztem, tudtam s egy kicsic magam is átéltem már —Eu­rópában. Mennyivel voltunk erkölcsösebbek, szelidebbek, emberebbek a háborúban? Rafináltabban, hidegebben, gépiesebben kiagyalt tervek­kel dolgoztunk, öltünk gép­puskával, bombával, gázzal, levegőben és tengeren, betű­vel és gondolattal, kultúránk és civilizációnk minden esz­közével! Az indián csak ijjat és nyilat használ — évezre­dek óta ugyanazzal az eljá­rással, ugyanabból a fából (készíti; meg buzogánnyal, a 1 acape-val veri agyon el­lenségét. Csak találékonyab­bak lettünk az ölésben, mint az indián, nem erkölcsöseb­bek. szelidebbek vagy lova­­giasabbak. Kultúránk és civilizációnk nincs jó hatással az indiánra. A természet vad, kíméletlen és ősi törvényei szerint élő törzsek még egészségesek, egész emberek. Akik érint­keznek civilizációnkkal, akik­re már ruhát aggat az ál­szent erkölcs, akiket “megté­rít” a szemforgató misszio­nárius, elsorvadnak, bele­pusztulnak abba. Az indiánok érzik ezt. A természeti ember ösztönös fenntartásával fogadnak el — ha elfogadnak — mindent. Ahogy azt Xavantinában lát­tam. Az indiánok, amikor a telepre jönnek, vászon nad­rágot és inget húznak maguk­ra, mert ott nem lehet az ős­erdő divatja szerint, mezte­lenül járni. De amint vissza­fordulnak, kiérnek a telepről, szinte páni félelemmel hány­ják le magukról a rongyokat. Védekezés ez. Talán van még némi reményük, hogy túlélik azt a civilizációt, amivel meg­ajándékozzuk őket? Megérkeztem Manaosba. Ez a Rio Negro torkolata fe­lett épült város, Amazónia fő­városa abban az időben nőtt naggyá, amikor a kaucsuk még Brazília monopóliuma volt. Akkor épült fel a hires Teairo Amazonas, mely szebb fényesebb mint a rioi Teatro Irta: Kutasi Kovács Lajos Municipal. A kaucsuk vitte előre a várost, aztán egyszer­re történt valami: kicsem­pészték a kaucsuk-magvakat Amazóniából, óriási ültetvé­nyek nőttek Ceylonban, a Ma­lakka félszigeten, Hátsó-In­­diában és az indonéz szige­te utast Kovács Lajos teken és Manaos körül mint­ha elsüllyedt volna a táj: hirtelen egyedül maradt a város. Az őserdő évek alatt visszaszerezte azt, amit év­tizedek kemény munkájával hóditott el az ember. Tulajdonképpen expedíciót kellett volna szerveznem Ma­lmosban, hogy nekivágjak az őserdőnek, felkutassam azo­kat a titokzatos romvároso­kat — a Cidade Abandons­­tía-t, az “Elhagyott Várost” és a többit —- melyekről azt se tudjuk biztosan, hogy va­lóban léteznek-e, vagy csak a játékos fantázia teremtette őket? A “fehér indiánok” nyomába kellett volna indul­nom, akiket csak sejtenek valamerre és nincs olyan esz­tendő, hogy valaki — serta­­nista vadonjáró, kaucsuk­­gyüjtő vagy misszionárius — hirt ne hozna róluk, hol a Rio Xingu mellől, hoj a perui határvidékről, hol az északi mellékfolyóktól, ahol a határt csak repülőgépről fotogra­­fálták le az illetékes államok: Brazília, Columbia, Venezu­ela és a három Guayana. Be­szélnek óriás indiánokról és veszedelmes törpékről, a vad “szélesövüekről” és a “csóna­kosokról” s hallani az “asszo­nyok népéről,” az amazonok­ról, akikkel — ha igaz — Francesco Orellana találko­zott, amikor először hajózta végig a roppant folyót Peru­tól az Atlanti-Óceánig. Mindezt nem tettem meg. Megtorpantam a nagy ka­land előtt. Miért? Féltem? Nem hiszem. Sokai kozkáza­­tosabb vállalkozásokba is be­lefogtam már életem során. Különben is: a veszélyt nem tudja kiértékelni az ember előre. Még akkor se, ha nyil­vánvaló. Csak akkor látja tisztán, amikor már maga mögött hagyta. S belebor­­zong. Akárhogy kerülgetem: végeredményben nem indul­tam el sehová. S tulajdonkép nem érkeztem meg sehová Beköltöztem a Hotel Amazo­­nas-ba. Ez a korszerű, fény­űző szálloda ide, a vadon szi­vébe hozza el mindazt, ami elől végeredményben elszán­tan menekülni akartam s amelyhez mégis görcsösen ragaszkodtam. Közben levelet kaptam Fe­lémből egyik barátomtól, aki a Rio Araguaia vadonában lepkéket és bogarakat gyűj­tött valami északamerikai intézet megbízásából. Hivott, hogy csatlakozzam hozzá. Ka­tonai repülőgéppel levittek volna Jacareacanga-ba s ott csatlakoztam volna az expe­dícióhoz. Végül is hosszú le­velet írtam neki, megmagya­ráztam, miért nem megyek. Nem értek a lepkékhez és a bogarakhoz. Kitérőnek és ürügynek okosan hangzott. A kalandból hát nem sok lett. Pedig bennem bujkádt a gondolat: nekivágni a dzsun­­gelnek, indián vezetőkkel. Függőágyban aludni a folyó­parton, tábortűz mellett pi­pázni az őserdő szélén, jacare­­va vadászni csendes lagúnák hóm okpadjain, kígyót fogni ügyesen, hurokkal. Ismeret­len indiántörzsék területére merészkedni, hol előttem nem járt még senki. Olyasféle vágyakozás ez, mint az iróé, aki ki akar mon­dani valamit, amit előtte nem mondott ki még más. (Folytatjuk.) NŐI SAROK: Ismét divat a cakkos száj A divat változásával, a hosszabb szoknyával, a nőies vonalak “betörésével” meg­változott az arc kikészítésé­nek módja is. Az őszi divat­­bemutatókon a manökeneket már ennek megfelelően ké­szítették ki. A színek erőtei-SIMONYI IMRE: SZÜLŐVÁROSOM Az egyik mondja: — hát előkerültél, a másik kongja: — bizony megvénültél, a harmadik: nyomomban lődörög, mint egy bitangoló uteakölyük. A Görbe utca már esosszanva jár a bolond Mári foghíjas nyomán — (mint bennem is a régi, fürge balság nyomában a megfontolt céltalanság). A Sugárul meg kétoldalt virágos — menőfélben egy jobbszagu világhoz (mint vőfélynek) gomblyukamba tűzvén a menyasszony-pillantásu verőfény. S mikor a Körös-part felé letértem ez őszi sétán — elállt a szívverésem: egy kölyök horgán, hogy vergődni látom, ezüstfényü, légszoihjas ifjúságom . . . Gyula, 1971: jesebbek lettek, nem divat már a sápadt arc, a fakó, majdnem fehér száj. Aki di­vatos akar lenni, fényes-pi­rosra festi ajkát, cakkosra, szív alakúra, és hogy tévedés ne legyen, barna ceruzakon­­turral ki is hangsúlyozza. Az orcák egészséges almapiros szint kapnak a festékes do­boz jóvoltából, és a szem kör­nyékén egész szinergia talál­ható a sárgától a bíborvörös­ig, kinek mi áll jól. Akinek eddig nem volt müszempillá­­ja, most már ne is vegyen, a pillák színezése a divatos. Ennek az — állítólag von­zóbb — uj arcnak a kikészí­tést módja természetesen más kozmetikai szereket igé­nyel. Előtérbe kerülnek kréniszerü festékek, amelye­ket az ujjunk hegyével ke­nünk arcunkra, pontosan kö­vetve a 30-as évek divatját. Akik még akkor a világon sem voltak, vegyék elő a csa­ládi albumból a régi fényké­peket, vagy korabeli szinházi újságokat lapozzanak fel, és ha a látottak alapján készí­tik ki magukat, csak jobban hangsúlyozott vonalakkal és színekkel, akkor megfelelnek a legújabb divat követelmé­nyeinek. Várható újdonságok a spray-formában árusított kü­lönböző testápoló szerek; le­mosóvizek, frissítő, valamint egyéb bőrtápláló és fiatalító szerek lesznek. Az orvosok és a vegyészek olyan bőrtápláló készítmé­nyek előállításával is foglal­koznak, amelyeket majd pi­rula alakjában szedhetünk. Ez a megoldás igen ésszerű, hiszen ilyen módon a bőrt úgy tápláljuk, ahogyan fizi­ológiás folyamat segítségévei ez a táplálkozási folyamat egyébként is történik, tehát nem csupán külső beavatko­zás segítségével GYÓGYVÍZ — OKMÁNY GYULA — Előkerült a gyulai levéltárból Békés me­gye egyik régi keseriisós gyógyfürdőjének, a szeghal­mi gyógyforrásnak az ok­mánya. A gyógyvizet ivó­kúrára és fürdésre egy­aránt használták: árusításá­ra gróf D’Orsay Emil kapott engedélyt. NEVESSÜNK — Sajnos, kezd nagyon öre­gedni a férjem. — Miből látod? — Ma már előbb nézi az ét­lapot, s csak azután a pincér­nőt. ❖ >!: — Tudna nekem ajánlani egy jó orvost? — Mit ért az alatt, hogy jó orvos ? — Aki nem tilt el a do­hányzástól. * * * — Ha összeházasodunk, drágám, három gyermekünk lesz. — Honnan tudod? — Most még a. mamánál laknak . . . ❖ ❖ í: Pistuka igy szól a papájá­hoz : — Papa, emlékszel, mikor arról meséltél nekem, hogy egyszer kicsaptak az iskolá­ból? — Emlékszem. De miért aktuális ez? — Mert a történelem min­dig megismétli önmagát . . . * * * A papa ölébe veszi ötéves kisfiát és igy szól hozzá: — Drága fiam, nagy új­ságot mondok neked. Itt járt a kisangyal és hozott neked egy kistestvérkét. Kiváncsi vagy rá? Akarod látni? A gyerek gondolkodik egy kicsit, majd megszólal: — Nem, papa. Én a kisan­gyal! akarom látni ...

Next

/
Thumbnails
Contents