Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-20 / 3. szám

3. oldal VI AGY A« Hittel«' BÁTOR KÖZVÉLEMÉNYT! Irta: FLORIAN TIBOR Fiatal költőink egy kis csoportja a pornográ­fia poshadó mocskában állig elmerül, s álmai nyirkos árnyékára vadászik. Fertőzésük ragály­ként terjed és az emigrációban nincsenek olyan kritikusok, akik védőoltást mernének alkalmazni ellene. De vannak költőink között olyanok is, akik a politika ked­véért elkerülik a lápot. Évszá­mok emlékeit lengetik lobogóju­kon, fakuló színeiket évenként újra festik. Dobogóra állnak és dátumokat kiabálnak. Elvek és anti-elvek prófétáiként megszállják a fórumot. Verseik mindig a politika gyorsan rothadó szőlő­fürtjei. S ki ma a legnagyobb tapsot kapja, arra borul holnap a legmélyebb hallgatás. És vannak olyanok, akiknek gondja csupán a gyors siker. Hamarmegtanulják, miként lehet vágtában megnyergelni a pegazust. Közöttük is az lesz a győztes, ki már első soraival meghök­kenti a szerkesztőt, az olvasót és a — támadások ellen vérttel és sisakkal járó — kritikust Ezek a siker-éhes verselők nagyon vigyáznak arra. hogy hökkentéseik a vers közepén ne változza­nak át “értelmes szürkeség”-gé. A fejére állitott tétel után olyan soroknak kell következniük, me­lyek tízféle kép, hangulat, állítás elemeiből te­vődnek össze. A soroknak sohasem szabad úgy kapcsolódniok egymásba, mint a láncszemeknek. Minden sornak kötelessége az ellenkező irányba szaladni, s még hozzá olyan képpel és mondani­valóval, melyet nem ért meg senkisem. A szer­kesztő és kritikus idejében féltérdre ereszkedik, és utolsó erejével nem vallja be “szgyenét”, hogy nem értette meg a verset. Elhatározza, hogy ki­tünteti ezt a kimagasló értelmességet, mert ezzel a kitüntetéssel bizonyítékát adja, hogy mennyire modern ő is. Nemcsak megértést színlel az izmu­sokkal, a szépség, a nyugalom és a béke elleni me­rényletekkel szemben, hanem izmossá és gyökér­­dússá növeli az értelmetlenségeket. Szegény ol­vasó ezek után a szerkesztők és a kritikusok ál­tal dédelgetett értelmetlenségek között maradi­nak és elfogultnak érzi magát. Két ut marad számára: elfogadni a kitüntetettet és közléssel jutalmazott értelmességet, vagy csendes undor­ral elfordulni tőle, de közben titokban tartani a véleményét, nehogy a “haladás” ellenségeinek megvetett listájára kerüljön. És vannak költők, művészek, kiknek lába alól elgurul a föld. Fejük fölött — fiatalon is — re­ménytelenné szürkül az ég. Körülöttük felforr a köd, két szemük kiég, elvesztik sorra erőtlen ke­züket. Lábuk az űrbe hull, mellük behorpad és eltűnik lassan. Csak szájuk marad meg, mellyel kortársaiknak vészt és sötétséget kiáltanak. Pesz­­ssimizmusuk halálos, körülvesz, mint a hínár és a mocsári mélybe ránt menthetetlenül. Honnan vették ezek a fiatalok a kilátástalan kétségbeesést? Mitől nőtt nagyra bennük a foj­togató nihil ? Miért tiint el agyukból és szivükből minden ut? És most ahelyett, hogy irányt mutat­nának, a céltalan kétségbeesésbe lökik olvasóikat. Valaha a kritikusok “morbid”-nak nevezték ezt a költészetet, ezt a művészetet, ma egyszerűen azt Írják, hogy “korjelenség”. Nézzetek körül! A természet ma is olyan cso­dálatos, mint azelőtt volt. A “szennyeződés” to­vábbterjedését — előbb-utóbb — egész biztosan megakadályozzák. Az élet pedig nem sivárabb. mint a múltban. A távolságok megkisebbedtek, a napos oldalt gyorsabban lehet elérni. És ki mond­ja azt, hogy az árnyékban, zuhogó esőben, köd­ben is nem lehet fénylő szellemi tájakon járni? Csak megfelelő lelki alkat kell hozzá. Mi lenne, ha életünk, az egész föld morbid han­gulatú emberekkel telne meg? A derűre vágyók­nak merre lehetne nézni, hova lehetne futni, me­nekülni az ilyen emberi környezet halálos szorí­tása alól? Vajon nincs-e feladata, hivatása a köl­tőnek? Vajon nem az ő kötelessége egy pesszi­mizmusra hajló korban fároszt nyújtani és gyer­­mek-szelidségü mosollyal űzni el a rémeket? S ha nem tud ilyen lenni, miért áll dobogóra, miért szeretné befolyásolni és magával ragadni a meg­semmisülésbe kortársait? Miért kell állandóan a siránkozás és a nyavalygás regiszterein játszani olvasóinak? És ha már ezt teszi, miért tüntetik ki érte? Miért aggatnak horpadt mellére érdem­rendet? Azért talán, mert a legmagasabb rendű művészettel terjesztette a sötétséget, a kórt, a miazmát? A keserűségtől és gyűlölettől habzó szájak kö­ré miért kell hallgatóságot csöditeni? Miért kell magas emelvényre állítani — példaként — a sö­tétséget, a reménytelenséget? Miért kell — töm­­jénezéssel — hitelessé avatni az idegbetegek, fer­­deszemüek és vakok torz látomásait? Nemrégen ezt kérdezte tőlem valaki: “E’gy be­csületes, mértéktartó írással lehet-e komoly vál­tozást elindítani a mai megveszekedett világ­ban?” Annyira hivő vagyok — feleltem — hogy még ebben is hinni tudok. Mire alapitom ezt a hite­met? Arra a — levelek tucatjaira és beszélgeté­sek százaira emlékeztető — megnyugtató tapasz­talatomra, hogy a szerkesztők, az olvasók, a mü­­teremlátogatók és a koncerthallgatók nagy több­sége (öregek és fiatalok) ma is egészséges mű­vészi érzékkel rendelkezik. Ma is — sőt ma még inkább, mint bármikor — vágyik harmóniára, a szépség összhangjára, békére. Csupán egy han­gos kisebbség az, amely a művészetek minden ágában — sőt a politikában is — a formarombo­lást hirdeti, harsogja, üvölti két okból: 1. For­mák alkotásához szükséges tudással, gyakorlat­tal, képességgel nem rendelkezik. 2. Aki közülük rendelkezik is, képtelen pesszimizmusát, hitet­lenségét, nihilizmusát, idegbaját, szépség iránti — és arra mégis sirva vágyó — érzéketlenségét és saját formátlanságát harmóniát sugárzó (hi­szen ez minden igazi művészet elsőrendű célja) formába önteni. A hangos kisebbség harsogó szavát azonban elnyomná a harmónia és béke igényét magában hordó többség, a szerkesztők, az olvasók, a fele­lősségtudattal rendelkező kritikusok, müterem- és hangversenylátogatók józan ítélete, ha nyíltan ki mernék nyilvánítani tiltakozásukat a formát­­lansággal, értelmetlenséggel, zavarossággal, mor­bid szemlélettel szemben. Tapasztalatom az, hogy nagyon sokan hallgatnak, vagy Ízlésükkel ellen­tétes véleményt nyilvánítanak, mert attól fél­nek, hog a maradiság vádjával illethetik, sőt eset­leg kigunyolják őket. Senki sem meri vállalni annak látszatát, hogy nem halad eléggé gyorsan a korral, hogy' nem “modern”, hogy szemben áll a kultúra, a művé­szet forradalmát hirdetőkkel. Senkisem gondol arra, hogy tulajdonképpen ezek a “forradalmá­rok” az igazi reakciósok. Minden haladás fejlő­dés, aki haladó, az fejlődni akar és fejleszteni. Nyilvánvaló tehát, hogy minden rombolást, re­ménytelenséget, céltalanságot hirdető a haladás ellensége — lerombol maga körül mindent, amit fejleszteni kellene — és igv reakciós! Miért lenne tehát szégyen szembeállni a rom­bolókkal, a beteg szemüekkel, az idegbajukat ter­jesztőkkel, a nihil felé rohanókkal, a reakciósok­kal? A többség velünk van, csak a hangosak mér­gezett nyilaitól, nyílt és szervezett támadásaitól, Thursday, Jan. 20, 1972 vagy orvlövészeitöl fél. Nem kell tehát egyebet tennünk, mint fölsza­badítani félelmétől az egészséges szépérzékkel rendelkezők nagy táborát, A becsületes és bátor közvélemény megszólaltatása legyen a legfonto­sabb feladatunk! Ehhez kérem az olvasók, a szer­kesztők, a kritikusok, a kiállítás-, a műterem- és koncert-látogatók nagy táborát. Ha az igazság velünk, ki ellenünk? New York. 1971. január BÉLYEG-SAROK A BÉLYEG JÖVEDELMEZ LICHTENSTEIN — Pontosan 10,086 Tnillló svájci frank folyt be 1970-ben a kis Lichtenstein­­hercegség állampénztárába az államilag szerve­zett bélyegeladásból, közli a hercegi kormány nemrég megjelent évi beszámolója. Ez az előző évi összjövedelem (55,88 millió frank) kereken 28 százaléka. A bélyegeladás 17,62 millió csúcs­magasságot ért el 1967-ben, amikor Hans-Adam lichtensteini trónörökös házasságot kötött a Mün­chenből származó Maria Kinsky grófnővel, és ezt az eseményt bélyegblokkon örökítették meg. A bélyegeladás tehát 1966-tól 1967-ig négy millió­val, 17,62 millió frankra emelkedett, majd 1968- ban 15,73 millió frankra esett vissza. 1969-ben és 1970-ben újból lehetővé vált, hogy a 16 milliós határt valamelyest átlépjék. Az értékcikkeladásból és a készpénzzel való bérmentesítésből eredő jövedelem évek óta Lich­tenstein állam legjelentősebb bevételi forrása. Például a kereseti, társulati és vagyonadóból származó bevételek 1970-ben csupán 9,53 millió frankot értek el. A vám jövedelemből eredő része­sedés — Lichtenstein vámunióban van Svájccal — az elmúlt évben 9,16 millió frankra rúgott, igy a bevételek sorában csak a harmadik helyet fog­lalja el. , * Ahogy közeledik a szapporói téli olimpia meg­nyitásának napja, egyre gyarapodik az előhirnö­­kül kiadott bélyegek száma. Az egyes címletek kü­lönböző sportágak izgalmas jeleneteit örökítik meg. Luxemburg és Lichtenstein négy-négy, Bul­gária 6 értékből és egy blokkból álló sort adott ki; a blokkon az olimpiai láng az ábra. A Perzsa­öböl sejtségei is jelentkeztek, bár bizonyos, hogy sportolói nem lesznek ott Szapporóban. Viszont kiadványaik szépek és változatosak. Aj man hat­­cimletü sort és blokkot bocsátott ki, Manama pe­dig egy' maratoni sort, húsz értékkel. Ras AI' Khaima a korábbi téli olimpiai győzelmekről em­lékezett meg hat bélyegen. Umm A1 Qaiwain előbb egy tizeimletü sort, majd a müncheni olim­piai sorához csatlakozó két blokkot a szapporói­­nak szentelte. Libéria hatcimletü sorozatában az egyes bélyegek ábrája két mezőnyre oszlik: az egyiken sportjeleneteket, a másikon állatképeket láthatunk. A sorhoz blokk is csatlakozik. Togo 2 bélyeggel gyarapította a filatéliai dokumentu­mok számát, mig a Francia Polinézia szerényen megelégedett egy 20 frankos bélyeggel. Mosolyogjunk Az asszony* uj ruhát követel a férjétől, aki sze­retné megkerülni az ügyletet. — Már az egész környék ismeri a ruháimat. Nem tudok kimenni az utcára! — sopánkodik az asszony. A férj kicsit gondolkodik, aztán igy válaszol: — Mi lenne, ha elsejétől más környékre köl­töznénk ? * * * Először utazik külföldre a férj, bucsuzás köz­ben ezt mondja kis feleségének: — Aztán remélem, hü leszel? — Nyugodtan utazhatsz, hü leszek. — Biztos? — Száz százalék. Csak akkor van kedvem meg­csalni téged, ha látlak ... Flórián Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents