Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
Thursday. Jan. 20, 1972 ________ HAGY A ff HIKa t>0 Menekülés a valóság elől . . . Irta: HAJNAL Ismét lepergett egy év az életfonalunk orsóján. Ha visszanézünk az elmúltakra és magunk előtt látjuk a gyorsan tűnő évek sokaságát, mindent, amit az előző évek forgatagában fájdalmasnak éreztünk, most az évek gomolygó ködén keresztül szebbnek, jobbnak látjuk a mainál. Mi az oka annak, hogy az ember szívesen visszamenne a múltba. Miért elégedetlen a sorsával, mi okozza, hogy szeretné megfordítani az időt, hogy újra végigélje. Persze a Hajnal Eizseoei kérdésre a válasz kézenfekvő. Szeretnénk visszakapni az eltiintfiatalságot. De vajon ez volna-e az oka, hogy annyi felnőtt le akarja rázni magáról a felelősséget és hippinek megy? Vagy kalandkeresés volna a célja? A tény, hogy úgy néz ki a mai középkorú emberek társadalma, mintha megbolondult volna. A még néhány megmaradt normális észjárású ember elképedve látja, hogy ami még néhány évvel ezelőtt kezdődött és bolondgombának látott különcségek a fiataloknál, az megfertőzte a társadalmunkat annyira, hogy nem tudom hol lesz a megállás. Elvitt a kíváncsiság a hippiek birodalmába. Mondhatom, hogy dacára a már előbb gyűjtött tapasztalataimnak, engem is szörnyen meglepett. Olyan csekélységeken, mint a frakkban való járás, vagy a mezítláb, vagy szörnyű leplekbe való burkolózás, pipacs a lyukas férfikalapba tűzve, kisasszonyok szájba lógó haja, fiatalkorúak Jézusutánzata, már meg sem lepődtem. Oda se neki, gondoltam, ezt már megszoktam. De volt valami uj, amivel még nem találkoztam. Egy csomó középkorú ember, akinek már be kellett volna, hogy nőjjön a feje lágya. A kísérőm, egy fiatalabb, hosszuhaju, de tisztántartott legényke volt. Egy öt dolláros késztette arra, hogy engem kispolgáriasan ruházott maradinak becézett, magam szerint normális agvu felnőttet, elkísérjen az idióták világába. S most ha eltudom mesélni a kedves olvasóimnak, hogy mit láttam, akkor megveregethetem a saját vállamat. Láttam egy ötvenkét éves anyát, aki eljött a kényelmes, szépen berendezett otthonából, maskarának öltözve, teleaggatva gyöngyökkel. Ősz haja úgy, fésületlenül lógott le az arca körül, a homlokán egy piszkos szalag, hátul egy csirketoll. Harisnyátlan lábán egy kitaposott, ócska szandált viselt, amiből kiálltak piszkos lábujjai. Addig könyörgött a fia barátainak, míg azok némi pénzáldozat után bevették maguk közé és együtt szívja velük a marijuanát. Megkérdeztem a körülményei felől. Boldogtalanságáról beszélt, és hogy nem találja meg önmagát. Ezen a réven akar boldog lenni. Felhívtam telefonon a férjét, akit otthagyott. Sírva mondta, hogy nem tud mit csinálni vele, szó nélkül elment otthonról és semmi kérésre nem hajlandó visszamenni. Szegény, egyszerre vesztette el a fiát és a feleségét. A másik férj okosabb volt. A harmincöt éves felesége, akinek két kisgyereket kellett volna gondoznia, otthagyta. Elment ez is, ott élt a piszokban és kábította magát, szexuális életet élt a velük együtt levő különc társaság minden tagjával. Ma ezzel, holnap azzal. Mikor felébredt arra, hogy nincs, aki számára keressen és éhezni kezdett, meggondolta a dolgot, haza akart menni, ele a férje jól megérdemelten nem fogadta be. Egy ötven éves orvos azért ment közéjük, mert még nem találta meg az igazi énjét. Elvált a feleségétől és most kábítószereken keresztül próbálja megtalálni. Úgy nézett ki, mintha egy rongyos, ERZSÉBET zsákból húzták volna elő. Kicsit azért szégyellhette magát előttem, mert mentegetőzött, hogy a fürdőszoba használhatatlan. Az emberek tanácstalanul állnak ezek előtt a jelenségek előtt. Családok botrányos szétesése huzza meg a vészharangot. Meglépni a felelősség elől, valamilyen vélt szabadság, mely nem kötelezi semmire azt, a társadalmat amiben él? A szexuális élet szabadsága, amely az állatokéhoz hasonló? Ezek az emberek boldogtalanok — mondja egy pszichiáter. Szeretnének még fiatalok maradni s beképzelik maguknak, ha felrúgják a régi életformájukat, minden egyenesbe jön. Az orvosok maguk is tehetetlenül állnak ezzel az uj jelenséggel szemben. Látva a középkorú embereknek a korlátok közül kitörni akaró növekvő számú tömegét. A csalódásokat akarják kiheverni a földre tett matracokon, az utcákon baksisért kérők között. Már nem törődnek többet a jó megjelenéssel, napjaikat semmitevéssel és kábítószerek szedésével töltik el. Egy neves pszichiáter, akinek nagy praxszisa van ezen a téren, azt a véleményét hangoztatja, hogy sok egyénnek, a sikertelensége az életben, a felkozott igényekkel, amiket táplál magának, okozza, hogy hozzácsatlakozzon a gyerekei forradalmi magatartásához. Az is lehet az oka, hogy miután semmiféle rábeszéléssel nem tudta gyerekeit a normális útra terelni, maga alkalmazkodik az életmódjukhoz, nehogy elveszítse őket. Vissza a természethez, az egyszerűséghez, a józan élethez, ez nem volna nagy baj, ha ezt propagálnák akár fiatalok, akár öregek. De állatok módjára élni, minden kultúrát elvetni, nem ez a feladata az emberiségnek. Mi lesz, ha megtagadjuk a kultúra minden áldását, ha viszatéríink a gyertyavilágitáshoz, a földes kunyhók dohos levegőjéhez, vagy sátrakban való élethez? Az élet arra való, hogy éljük, hogy előre menjünk általa, mert nemcsak szalmazsákon való felelőtlen szerelmi mámor van, de van harcos, kemény -küzdelem a létért, amelyet ha jól végzünk el, elmondhatjuk magunkról, hogy nem éltünk hiába. UTJ JEGYZETEK A MÚLT EMLÉKEI KÖZÖTT: KARTHÁGÓ Múlt nyáron az egykori Karthágó partjai mellett hajóztam el. Derült volt az idő, szabad szemmel is látni lehetett a hajdani pun főváros falmaradványait, de a hajó kapitánya egy nagy erejű távcsövet nyújtott át: — Ezzel nézze, mi maradt a legendás Karthágóból! A távcső optikáján valóságos romrengeteg jelent meg. A napfényben fürdő omladékok között még a futkározó kutyákat is jól meg lehetett figyelni. Egyedüli élőlények voltak a halott városban. Különös érzés keritett hatalmába: ime, a klasszikussá, fogalommá tett pusztulás képe. Képzeletem vetítővásznán megjelent a régi jelenet, a felszántott, sóval behintett város és Marius, amint könnyeit hullatja Karthágó romjaira. Amit a turista ma lát Karthágóban, az nem a hajdani büszke pun főváros romja. Karthágó nem akkor és nem is egészen úgy tűnt el a történelem süllyesztőjében, ahogyan azt sokan gondolják. — Tény, hogy a hosszú háborúskodás és megtorló bosszúhadjárat után Karthágó épületeinél: legnagyobb részét elpusztították a légiók. De a pun népet nem. irtották ki, ennek egy része beolvadt a római lakosságba, más része megtartotta nemzeti sajátosságait. Tunéziában számosán vallják magukat ma is a punok leszármazottai) 7. oldal nak. A pun Karthágó lerombolását rendkívül gyors újjáépítés követte. A római helytartók, patríciusok hamarosan hatalmas luxusvillákat építtettek, számosat pun mintára, karthágói stílusban. így a lerombolt város egy része ismét viszszanyerte régi arculatát. Természetesen azért a római építkezési szokások uralkodtak, széles utak és fürdők, valamint amfiteátrumok jelentek meg, katonatáborok, fórumok épültek. Azok a romok, amelyek ma láthatók, már nem a punokra, hanem inkább a római birodalom afrikai nagyvárosának pusztulására emlékeztetnek. — Karthágón kívül jártam az ókori Thysdrusban, Hadrumetumban és számos mai városban, faluban, ahol kisebb-nagyobb emlékeit lehet felfedezni az egykori hatalmas tartománynak. Régmúlt, közelmúlt és jelen sajátos keveredésében él itt együtt. Amikor például El Dzsemben, ebben a kis faluban jártunk — maroknyi házacska fehérük a vakító napfényben —, legnagyobb meglepetésünkre két hatalmas amfiteátrumot pillantottunk meg. Ezekben egykor legalább 30-40,000 ember nézhette az előadást! Számomra hallatlanul izgalmas volt a római emlékek felkeresése. Kelibiában részt vettem egy római villa és szentély ásatásában, s számos hasonlóságot sikerült felfedeznem a korban hasonló pannoniai Gorsium jellegzetességei, vallási emlékei és az Afrikában látottak között. De az ellentétek nem kevésbé ér dekesek. Magyarországon a rómaiak csak a katonavárosokat építették fel, a Pannóniában állomásozó légiók parancsnokai és más előkelőségek csak ideiglenesen rendezkedhettek be, villáik közel sem voltak olyan íényíizőek, mint amilyeneket Tunéziában láthattam. Itt, az egykori gazdag provinciában számos gyönyörű szobor és más emlék tanúskodik az egykori fényűző életről. — Valóban olyan csodálatos épségben maradtak meg a palotákat, fürdőket, római luxusépületeket diszitő mozaikok, hogy a tuniszi muzeum mozaikgyüjteménye talán a leggazdagabb a világon. De nemcsak a múzeumokban, hanem a romoknál rendezett kiállításokon is szinpompás mozaikképeket lehet látni. Ezek színes képeskönyvek módjára elénk varázsolják az egykori gyarmatbirodalom életét. A művészek megörökítették a mindennapi élet eseményeit, halászatokat a tengeren, piaci jeleneteket, hajósokat, kereskedőket. Némely utcakép olyan mozgalmas, hogy szinte megelevenedik a szemlélők előtt az utca, ahol tevén, szamáron utazó emberek és gyalogosok nyüzsögtek. És az ábrázolt táj mintha mis sem változott volna az évezredek folyamán. Ma is ugyanolyan “szamaragoló” utasokat, tevéket és ökörvontatásu kocsikat látni, s hogy az időbeli csalódás még teljesebb legyen, az egykori művészek által megörökített pun férfiak és nők portréjához megszólalásig hasonló járókelőkkel találkozunk lépten-nyomon. Azt mondhatnánk: Karthágó nem pusztult el, csak alakot cserélt a,történelem nagy olvasztókemencéjében. Esztergomi László KISS BENEDEK: A téli holdat A téli holdat, szeretem én a téli holdat! A téli holdra éjfél felé hóka paripák felnyihognak. Havat, lángol1 harap a csődör, foga tüzétől izzik a kanca — éjfél felé a lágy legelőkön habosán átzug a láz csatakja. Mire reggel fakutyákon át botorkál a bokros homályon s tömbösen, deresen, büszkén megáll: patanyom, néhány álomcafat karéjük véres szemünk alatt, s diszkrét románcba dermed a táj.
