Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
6. oldal MAGYAR Hl KAIK’ Thursday, Jan. 20, 1972 Reményi Ede “régiségei” Irta: VASVÁRY ÖDÖN Majdnem ötvennyolc esztendős amerikai életem alatt több ezer cikket írtam, egy pár könyv mellett, amelyeknek túlnyomó része az amerikai magyarság történetével foglalkozik. Remélni merem, hogy ezek az írások valamikor lényenyeges segítséget fognak nyújtani mindazoknak, akik az amerikai magyarság történetének tudományos feldolgozásával foglalkoznak. — Hosszú évtizedek alatt tömérdek adatot sikerült * ■ összegyöjtenem, sokszor bizony Vasvárj Ödön fáradságosan, de egy téma sem érdekelt annyira, mint az áltálam legnagyobbnak tartott amerikai magyar, Reményi Ede hegedűművész élete és működése. Két világrész könyvei, levéltárai és múzeumai őrzik ennek a kivételes embernek emlékét. Amit nem sikerült összegyűjteni róla, sajnos, nincs meg többé, — a vastag kötetet, évtizedek munkájának gyűjtésével, kölcsön adtam és örökre elveszett. Azóta azzal próbálkozom, hogy valamilyen töredékes formában újra összeszedjem, amit tudok. Reményiről már többször írtam lapjainkban és ameddig bírom, továbbra is folytatni szándékozom a rá vonatkozó kutatást. Jelen cikkem is ezt a célt szolgálja. Budapesten ma is áll Petőfi Sándor szobra, amelynek költségeit, mint köztudomású, Reményi szedte össze hangversenyek tartásával. A jövő évben lesz a szobor leleplezésének kilencvenedik évfordulója — talán ekkor történik valami a méltatlanul mellőzött művész emlékének felújításában. Erről most csak annyit, hogy a gyűjtés munkáját Reményi azonnal megkezdte, amint visszatérési engedélyt kapott 1880-ban, de a szobrot igy is csak 2*2 év múlva sikerült felállítani. A következőket főképp annak jelzéséért írom, hogy reményinek milyen nehéz körülmények kö-A US Legfelsőbb Bíróság élőt 1 elhangzottak az érvek — két gyilkossággal és két nemi erőszakkal kapcsolatban — a halálbüntetés ellen. A főbirák valószínűleg döntenek a kérdésben, mielőtt a US Legfelsőbb Bíróság ülésszaka végétéi- júniusban. Döntésükben azt kell megállapítaniuk, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes-e. IX. Frederik, dán király, 72 éves korában meghalt és uióda 31 éves lánya, Margrethe hercegnő, lett. Svédországnak már volt egy Margrethe nevű királynője a tizennegyedik században, aki Dániát, Norvégiát és Svédországot egyetlen skandináv királysággá egyesítette. C. Jackson Grayson, a Price Commission elnöke, egy intervju alkalmával kijelentette: Az árellenörzés megszüntetésére csak akkor kerülhet sor, ha az ellenőrzés eredményes. Londonból származó jelentés közli: Az angol diplomaták úgy tudják, a Kínai Népköztársaság (kommunista Kína) hadseregében nagyarányú •‘tisztogatás” történt, amelynek során a haderő legfőbb vezetőit úgyszólván teljes egészében leváltották. A hadsereg vezetői — állítólag — öszszeesküvést terveztek Mao Tse-t’ung ellen és azonkívül szovjetbarátok voltak. Belgrádból jelentik: A Matica Hrvatska nevű horvát kulturszervezet vezetőit a közeljövőben bíróság elé állítják. Azzal vádolják őket, hogy erőszakkal meg akarták bontani a 6 jugoszláv köztársaság egységét.. a nyomában, a legkisebb politikai ballépésért azonnali lefogással fenyegetve, hanem még az úgynevezett “hazafias” magyarság részéről is sok méltatlanságot kellett elszenvednie. A gyűjtési munkát hanversenyeivel már körülbelül tizenkét év óta folytatta. Közben számosán voltak, akik arra próbálták rávenni, hogy hagyja abba a hangversenyezést, ami pénzt pedig már összegyűjtött, fordítsák Petőfi Sándor árván maradt fiának, Zoltánnak nevelésére, akiről pedig a nagyapja, Szendrey Ignác, anyja nővérének férje, a költő és kritikus Gyulai Pál, valamint a költő öccse, Petőfi István, kielégítően gondoskodtak. A lapokban nem egyszer gúnyos célzások jelentek meg, amelyek kétségbe vonták Reményi gyűjtésének “önzetlen” voltát. A legdurvább ilyen támadás 1872-ben történt. A “Hon” cimü budapesti rtapilap, melyet nem kisebb ember, mint Jókai Mór szerkesztett, hoszszabb cikket közölt egyik októberi számában. A cikk szerint Reményi “állítólagosán művészi körutakat rendez”, amelyeknek révén “végig szokta adóztatni az országot”. Vidéki látogatásai alkalmával “elkezd beszélni régészeti szenvedélyéről”, valósággal “imádja” a régiségeket, “különösen, ha azok aranyból vannak” — majd, amit igy összeszed, “suttyomban” Becsbe küldi és .ott elárverezted. Az, hogy Bécsben régi tárgyakat árvereztetett el, igaz volt. Reményi, amikor a támadásra válaszolt, ezt el is ismerte, mint olyan tényt, amin semmi titkolni valója nem volt. Válaszában, mely a “Fővárosi Lapok”-ban jelent meg, többek között ezt írja: “Tiszta keresetem legnagyobb részét hazai jótékony célokra áldoztam fel. Maradványát pedig a zenén kívül egyetlen szenvedélyem, aesthetikai becsű s régi tárgyak szerzésére fordítottam . . . Számtalanok által, kik gazdagnak hittek, kizsákmányoltattam, oda juték, hogy 12 év után, bár ez idő alatt külföldön is sok pénzt szereztem, ma mégis — bevallásában nincs mit szégyellnem —, valóságosan szegény vagyok, kinek becsületén, házi szentélyén, egy régiségi kis gyűjteményén és művészetén kívül semmi egyebe nincs ...” A továbbiakban elmondja, hogy az ajándékba kapott régi tárgyak továbbra is birtokában vannak, amiket lakásán bárki megtekinthet. Ugyanekkor bejelenti, hogy a Petőfi szoborbizottság elnökségéről lemond, amit meg is valósított. A következő tiz év alatt, a szobor leleplezéséig, már nem ő volt a bizottság elnöke. (A bizottság működését hivatalosan csak 1865-ben engedélyezték, bár akkor Reményi öt év óta tartotta gyűjtő hangversenyeit. Ugyanakkor az egész nemzet által gyűlölt Hentzi szobor már 1851 óta állt Buda egyik terén.) Reményi bizonyára nem szorul arra, hogy halála után ennyi esztendővel valaki védelmére keljen. Mégis, néhány megjegyzés megírásra kívánkozik. Hogy Reményi minden művészi nagysága és nagy pénzkeresete dacára vagyontalan ember maradt, az kétségtelen. Amikor 1898-ban, 68 éves korában, utoljára játszott egy san-franciscoi másod-, vagy harmadrendű varieté színházban, egy kopott ferencjóska kabát volt rajta, zsebében pedig alig lézengett egypár dollárnál több. Reményi száz százalékosan bohém volt a szónak akkori értelmében, aki nem ismerte, nem is akarta ismerni a pénz értékét, akinek ujjai között a nagy pénzek úgy folytak át, mint a viz. Azt is nyugodtan elhihetjük neki, hogy sokak által, akik gazdagnak hitték, “kizsákmányoltatott”. Voltak, akik drága pénzekbe kerülő heccekbe sodorták, mint a nagyszivü Liszt Ferenc is, akinek hasonzött kellett ezt a gyűjtő, önzetlen munkát végeznie. Nemcsak a rendőrség kopói. voltak állandóan lóképpen nem volt a pénzről fogalma: Liszt nem egyszer Reményivel fizettette ki, csak tréfából, azokat a sok pénzbe kerülő férfi mulatságokat, amiket Liszt rendezett. (A nagyhírű bécsi zenekritikus, Hanslick ir le egy ilyen epizódot emlékirataiban.) Az, hogy egyszerűen pénz nélkül maradt, minden dicsősége és sikere mellett is számtalanszor megtörténhetett és hogy ilyenkor szorultságában abból adott el, amije volt —, vajon jó lélekkel ki róhatja fel bűnül neki? Az az összeg, valami 67 ezer forint, amit Reményinek sikerült öszehegedülnie 22 esztendő alatt, abban az időben igen nagy pénz volt, — különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a hangversenyek általában milyen kevés tiszta jövedelmet hoztak. Pl. az első hangversenyének eredménye ez volt: Halas 183 forint, Makó 85 forint. Nagyszalonta 64 forint, Hódmezővásárhely 166 forint és igy tovább. Az első között Nagyvárad adta a legnagyobb összeget: 354 •forintot. Reményi, aki világhírű művész volt, bizonyára nem volt hozzászokva 'ezekhez a szegényés bevételekhez. Ha 1860 után az Egyesült Államokban marad és annak nagyvárosait járja, hasonlíthatatlanul nagyobb összegeket szerzett volna —: magának. Közben járt is külföldön, de a szive mindig visszahúzta szülőföldjére. A nagy célt. hogy bálványának, Petőfinek szobra legyen a fővárosban, tűzön-vizén keresztül meg akarta valósítani. Hogy közben ezek a súlyos bántalmak érték, éppen annak a népnek részéről, amelyet szeretett, s amelyhez tartozni akart egész életén keresztül, kétségkívül nagyon bánthatták s hozzájárulhattak ahhoz, hogy megint, ezúttal véglegesen elhagyja az országöt és ezúttal véglegesen, a külföldi országok vándora legyen. Baracs Henrik, egy másik nagyemlékű amerikai magyar, Reményi életének végefelé sokszor megfordult a művész new yorki lakásában. Erről igy ir Baracs: “Mindig örömmel mentem oda, de mindannyiszor lehangol tan távoztam, Minden látogatásomnál kevesebb és kevesebb festményt és ezüst tárgyat láttam a falakon és a szekrényekben és a mester nem is titkolta, hogy anyagi viszonyai nem a legrendezettebbek. Nem is voltak azok rendezettek sohasem. Nem azért, mert költséges passziói lettek volna, de egyáltalában nem értett a gazdálkodáshoz s a pénz egyszerűen kicsúszott a kezéből. Hozzájárult az is, hogy bízott, hitt mindenkiben, s igy akárki be tudta csapni. Emeleti hálószobájában, melyben nem volt egyéb bútor az ágyon és két széken kívül, szokott velem elbeszélgetni terveiről. Mindig az ágyon ült és kezében volt kedves Stradivárius hegedűje, amelyet úgy becézett, akárcsak anyja becézi szülöttjét.” Ez a hegedű ma a budapesti Nemzeti Muzeum hangszergyüjteményében van, Lisz Ferenc és Bartók Béla zongorájának társaságában. •Reményi porai pedig az egyik new-yorki temetőben keverednek össze az anyafölddel. Az ország másik széléről oda vitték, talán azért, hogy valamivel mégis közelebb legyen az annyira szeretett magyar földhöz. Hogy a sir hol és milyen állapomban van, azzal ugylátszik, senki sem törődik. GARAI GÁBOR: A holnap virága Hóharmattól habos az ég. keserű fuvallata rádszáll. Megég a nap, kihűl a kék; villog egy holt-fehér virágszál. Az ut varas kerék-nyomán döcög az est szekérnyi terhe; hegedülsz a hold vékonyán, s rád-robban a dob veszedelme. Fölkap a haldokló zene; viz alá sodor, test-homályba; s zeng, mintha ágon lengene, zárt szived, a holnap virága.
