Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-18 / 20. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 18, 1972 Az egykori Monarchia ügyei... Irta: KLAMÁR GYULA Az elmúlt napok egyikén Lengyel Béla ny. tábornagy (Graz), az innsbrucki magyar egyetemi diákság meghívására előadást tartott az ottani diákotthon nagytermében, német nyelven. Az előadást nagy érdeklődés előzte meg, amely újabban az egykori Osztrák— Magyar Monarchia iránt megnyilvánul Ausztriában. Egyre többen és többen hangoztatják: milyen komoly politikai és gazdasági egység volt; mások viszont hozzáteszik, hogy a magyarok is okai annak, hogy a Monarchia szétesett, mert kezdettől fogva ebben az irányban működtek. A nyugalmazott altábornagy, aki az első világ' háborúban mint főhadnagy vett részt, egyúttal jeles történész is és megbecsült tagja az osztrák társadalomnak. Mindenekelőtt az 1867-es kiegyezést ismertette és az azt létrehozó európai helyzetet.. *— Az olasz tartományok elvesztése után Ausztriának egyetlen lehetősége volt nagyhatalmi szerepének megóvására: a kiegyezés Magyarországgal. Enélkül mindketten középhatalmak let' tek volna, így pedig a kiegyezés után az Osztrák- Magyar Monarchia a harmadik helyet foglalhatta el a nagyhatalmak sorában és megmenekült attól, hogy a lengyelek sorsára jusson a cári terjeszkedő politika sodrában. Szembeszállt a váddal :: Budapest erőszakkal “magyarosított”! Ma' gyarország meg akarta semmisíteni a nemzetiségeket! Ha ezt tette volna, akkor a magyarországi románság számereje nem növekedhetett volna 1880—1900 között mintegy félmillióval: 2.4 millióról 2.9 millióra .. . A továbbiakban kiemelte: — Magyarországon nem volt egyetlen párt se, amelyik az Ausztriával való közösséget felbontani akarta volna. A magyarság tudatában volt annak, hogy kulturális és gazdasági felemelkedését az osztrákokkal való együttműködésének köszönheti és vezetőszerepét, nagyhatalmi állását a Kárpátmedencében és területi épségét a Monarchia léte biztosítja. Mint a fronton lejátszódó események szemtanúja elmondotta, hogy 1918 októberében, a balkáni front összeomlása után, amikor a “Szaloniki-hadsereg” belgrádhoz közeledett s a románok ismét mozgolódni kezdtek, a magyar ezredek az olasz frontról azért akartak hazatérni, hogy határainkat megvédjék. Követelésüknek azzal akartak nyomatékot adni, hogy vonakodtak a Piavénái a bevetési parancsoknak eleget tenni. De ez nem “árulás” volt a Monarchia ellen, hiszen hasonló jelenetek játszódtak le az egyes osztrák, sőt a kiválónak minősített alpesi ezredekben is. A bécsi Kriegsarchivban őrzött adatok szerint a 13 magyar ezreddel szemben pontosan 26 osztrák, 5 horvát és 3 bosnyák ezred tagadta meg akkor az engedelmességet! Az előadáson az Innsbrucki Magyar Egyetemisták vezetője elnökölt, akinek neve: gróf Bethlen István . . . Megjelent az előadáson Kurt v. Schuschnigg, egykori osztrák kancellár, aki maga is végigverekedte az első világháborút, majd mint Ausztria kancellárját a nácik Dachauba hurcolták, ahonnan a német vereség után nem tért vissza Ausztriába, hanem amerikai egyetemi tanár lett. Csak most, öregen, néhány évvel ezelőtt tért haza, hogy tiroli házában élvezze a csendes öregség békéjét... ☆ ☆ ☆ Csak az idősebb nemzedék emlékezhet már a magyar és osztrák film hőskorára. A néma filmekre, amelyek monumentalitását azóta se múlták fölül. Kevesen tudják, hogy a “nagy filmek” 50—70 évvel ezelőtt Bécsben készültek, a Laarberg nevű városrészben, ahol akkoriban a “cseh Práternek” nevezett szórakozókert feküdt. A kor jeles színészei mind itt játszottak: Walter Slezak, Beregi Oszkár, Georg Rheimers és a hölgyek közül a magyar Loth Ha, Lucy Doraine és később Korda Mária, stb. Itt rendezte első filmjeit Willy Forst. Különösen a tömegjeleneteket vették föl itt, naponta 300—500 személyt, és néha 3000—5000 katonát foglalkoztattak. A háború utáni infláció egyszer-Pár év óta itt eszi az emigráció keserű kenyerét Torontóban a Vörös Taki lánya, Olga. Ugyanis ide jött férjhez, a gyémántkezü aranyműveshez, Hollósi Lászlóhoz. Még az is külön szerencse, hogy a gyémántkezü ember is nagy focirajongó. Ezért azután jól megértik egymást. Olga kedélyhangulata nem mindig napfényes, bizonyára néha honvágya van, nem haza akar menni, csak azt szeretné, ha azok, a régi társasága itt lenne. (Azt hiszem ebbe a cserébe ők is szívesen belemennének!) Talán nem is azért, hogy itt jobb, mindenesetre változatosabb az élet. Ezt is Olga mondja. Hát bizony nem is lenne rossz, ha itt lennének a futballisták, a fiuk, akikkel együtt pajtáskodott, maradt is velük kapcsolatban elég emlék, de lehet, hogy azt az időt is sajnálja, amit úgy hívnak, hogy fiatalság? ... Arca felragyog, amikor arról beszélek, hogy két évvel ezelőtt itt volt a csapat, a Ferencváros. — Tudja — lelkesedik tele szájjal — kaptam tőlük egy hatalmas virágcsokrot, olyan szekérkerék nagyságút, piros-fehér-zöld szalaggal volt átkötve. Aztán hoztak egy fradi-cimeres herendi hamutartót, egy kristályvázát, kaptam egy fradi-zászlót, rengeteg fényképet és egy üveg tokaji szamorodnit. Életem legmeghatóbb pillanata volt az, amikor kifutottak a fiuk a pályára és eljátszották a magyar himnuszt, én is ott álltam a pálya szélén, a többi magyarruhás lányokkal együtt, sírtam és nevettem örömömben, s akkor a fiuk kirohantak, rámszórták a kezükben tartott virágokat. Ezt a közönség üdvözlésére hozták magukkal, mégis én kaptam. Olga ezután filmszerűen beszélt az életéről. — Az édesapám nagyon féltett a fiuktól, pedig én csak közöttük éreztem jól magamat. Akkoriban Kubala legyeskedett körülöttem. De hát ő csak elefánt volt az életemben, mert én Sárosi Bélába voltam szerelmes. Bélának a futballisták között “Lófejü” volt a beceneve. Volt neki egy oldalkocsis motorkerékpárja, szabadidőnkben azzal furigáztunk az országban. Egyszer Balatonfenyvesre rándultunk ki, ahol az édesapámnak volt a nyaralója. Mit ad Isten, a téren tanyáztak sátrak alatt a vándor-cirkuszosok. Mi is elmentünk oda bámészkodni. Az egyik ketrecben egy csúnya, ronda majom kaparódzott. Anynyira ronda volt, hogy Béla elfordította a fejét és azt mondta: Köpd le Olga ezt a ronda dögöt. Szótfogadtam neki, ugyan mit meg nem csináltam volna, ha kéri?! Nem gondoltam a követre véget vetett a filmezésnek. Az épületeket lebontották, a személyzetet szélnek eresztették és megszűnt a monarchia - beli érdekes intézmény, amely mozgóképekkel látta el Linztől Zágrábig, Budapesttől Lembergig a Monarchia hatalmas területét. Az egykori filmgyár területe most ismét benépesedik: itt rendezik meg két esztendő múlva a kertészeti világkiállítást s már elkezdődött az előkészítés munkája a hatalmas területen: tavat, folyócskákat “építenek”, réteket telepítenek, japán kerteket létesítenek, erdőket ültetnek, hogy a világkiállítás idejére minden virág, növény, fa, bokor ott legyen, ami csak található, fellelhető a világon. Így tűnik el végérvényesen az egykori filmváros, amely az egykori Monarchiára emlékeztette az arra sétálókat... kezményekre. A majom dühbe gurult, villámgyorsan ott termett a ketrecrácsnál, elkapta a kezemet és a hüvelykujjam és a mutatóujjam között belémharapott. Rettenetesen vérzett a kezem. A Zsidókórház főorvosa, dr. Molnár állította el a vérzést és ő gyógyított meg, de a majomharapás nyoma, amíg élek, látszani fog. Ez az emlékem maradt meg Sárosi Béla után. Apám, mikor megtudta, hogy mi történt, velem nagyon lehordta Bélát. — Akkoriban nagyon rosszul esett és nagyon fájt, hogy Béla nem engem vett feleségül, hanem anyám barátnőjének a lányát, akit a mi révünkön ismert meg. Főleg az fájt — és ezt tartom a szemtelenségek szemtelenségének, hogy volt “képe” engem meghívni koszorúslánynak ... Olga akkor került először szembe az emberi “gyengeséggel”. Két nagy, hatalmas albumot hozott magával, s ezek a képek, mint örökbecsű emlékek díszére válnának egy sportmuzeumnak. Fellapozom. Mindjárt az első oldalon Alpár Gitta mosolyog szembe velem. Az életnagyszágu fotográfián ez a dedikáció: “Takinak igaz szeretettel, Alpár Gitta.”. Alatta a dátum: London, 1926, december 2-án. — Én még kislány voltam akkor, de még jól emlékszem, mert az ünnepnapot jelentett számomra, amikor apám hazajött külföldi útjairól és finom, bonbonokkal teli dobozokat hozott nekem ajándékba. — Ki küldi nekem ezeket? — kérdeztem. Apám arcán ilyenkor mosoly fénylett, s egészen átszellemülten mondta: — Alpár Gitta ... — Ki ez a néni? — érdeklődtem. — Ez a néni — válaszolt édesapám — egy nagyon nagy énekesnő, ő énekli a világon o legszebben, hogy: “Az én nevem la bella Tangolita ...” — Én sohasem láttam Alpár Gittát, mégis nagy szeretettel él az emlékezetemben. Hálás vagyok neki,, mert örömet szerzett az én drága jó édesapámnak. Nagyon érdekesek azok a kis, apró történetek, amelyek a futballistákkal kapcsolatosaik. Olga szívesen idézi fel őket: — Egyszer az egyik válogatott mérkőzés előtt az öltöző folyosóján korzózott Puskás Öcsi, a válogatott nagyhírű balösszekötője. Egy nagy zacskóból pattogatott kukoricát tömött a szájába. Én odaléptem hozzá és pajkos csintalanságból jó nagyot beleütöttem a zacskóba. A kukorica belevágott Öcsi arcába. Kaptam tőle két nagy pofont. Sírva szaladtam az édesapámhoz, aki ott ült a pálya szélén a kispadon és az előmérkőzést nézte. Apám annyira dühös lett, hogy se szó, se (Folytatás a 9-ik oldalon.) “Az én nevem la bella Tangolita.. Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Székely-Molnáx Imre
