Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-27 / 17. szám
Thursday, April 27, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MESÉL A MULT: Magyar honfoglalók a Mississippi pariján SPELLETICH PAULA NAPLÓJA Irta: ÁCS TIVADAR V. Az itt közölt napló Spelleíich Bódog — Bács megye alispánja, a debreceni trónfosztó országgyűlés képviselője, később a megye kormánybiztosa — Paula lányának naplója, aki négy éves korában nagyanyjával és bátyjával, hamis útlevéllel jutott ki Amerikába. A napló első két része az úti előkészületekről, majd a Londonban, végül Uj-Skóciában való megérkezésükről szól, megemlítve, hogy Döblingben találkoztak Széchenyi Istvánnal, Londonban Kossuthtal. A harmadik és a nedeik rész már a megtelepedett magyarok, LTj-Buda életébe vezeti be az olvasót. 1861-ben már sürü volt a politikai levegő, Douglas és Lincoln szálltak táborba egymás ellen, az előbbi a rabszolgaság, utóbbi megszüntetésének a hive. Az északi államok lakói szégyennel gondoltak a 19-ik század legnagyobb gyalázatára, mely egy és félmillió embert szólított fegyverbe annak fenntartására vagy megszüntetésére. A délieknél voltak a fegyvertárak, az érdek és a rendes katonaság, de az északiak részén a határtalan lelkesedés, mely az igazság sorompóiba szólította a tömegeket. Így ment el katonának Pista fivérem is, ki mint 1 éves fiú, a Donaldson-eröd ostrománál olyan csodát miveit, amelytől pár napig visszhangzottak az összes amerikai lapok. E'gy újkori Horatius Codes volt, melyről ő maga nem tudott semmit. Annyira neki volt hevülve, hogy észre sem vette, hogy egymaga rohant fel a bástyafalra, hol 16 ellenség harapott a fűbe és folytatta volna az öldöklést, ha patronjai el nem fogynak. Volt nagy riadalom — omlott a babér Pista fejére! Nyilvánosan megdicsérték és a front előtt előléptették kapitánnyá. De nem azért volt ö a Toldi Miklósok fajából, hogy szerinte érdemtelen kitüntetést elfogadjon. Atyánk, a tisztek, sőt Lyan tábornok kérelmei dacára sem fogadott el semminemű előnyt vagy kedvezményt, ő harcolni jött, nem komédiát játszani, hagyják öt békében. Békén hagyták. Végigharcolta a nagy háborút, mint közlegény, azután ment az indiánok ellen. És mikor minden ellenség le volt győzve, akkor őt győzte le a Nirvana, a hatalmas sötétség (1868. május 22-én), melyből csak feltámadáskor van ébredés. Most ott nyugosznak Ádámmal a magas dombtetőn, hatalmas tölgyfák árnyékában, márványkő alatt — atyám birtoka közepén, a nagy ég képezi a családi sírboltot, talán eddig már meghonosodott ott is a fülemile, hogy elsirassa kárba veszett fiatal életüket. Az amerikai farm legmagasabb pontján négy hatalmas cserfa árnyékában, egyszerű márványlapon van e két felírás • “Memorial to Adam Spelletich Whose promuseing life was cut off while reaping the laurels of scholarship in Groswold College. died A. D. Nov. 13 1863. Aged 16 years. Stephan Spelletich Volunteer-Iowa Infantry 2nd Regt, called the hero of Fort Donelson for valiant conduct, served his country from 1861 to 1866 Died A. D. May 22, 1868. Aged 24 years. By their bereaved father.” Atyám, hogy a hazautazás és egyévi gondtalan megélhetés költségeit megszerezze, eladott birtokából 360 holdat. Nem akarom magamat kedvezőbb színben feltüntetni, mint amilyen vagyok, tehát bevallom, hogy azon könnyeken kívül, melyeket Adi sirjánál hullattam, Amerika elhagyása fölött nem bánkódtam többet. Habár szivem dobogott is imádott szülőföldem látásának gondolatánál, mégis nehezemre esett megválni gyermekkori ábrándjaim színhelyétől. Eszembe jutott életemnek minden egyes mozzanata, végiggondoltam, mily nehéz volt felváltani a puha kényelmet, melyhez jó nagyanyám szoktatott, a spártai szigorral és a nehéz munkával. — Eszembe jutott életemnek minden egyes mozzanata, minden érzelem, mely kisérte. Mint igyekeztem elfojtani az érzékenységet, mely annyiszor nevetség tárgyává tett, mint csepegtettem ujiamra forró pecsétviaszt — túlzó hóbortból —, hogy leszokjam a sírásról, ha valami fáj. Lesz-e valaha olvasmány oly kedves, mint amilyet lopva olvastam, midőn ócska ruhát kellett volna javítani. És végre megvalósulnak-e a nagyravágyó álmok, melyeken elmerengve oly sokszor megégettem az étket, vagy elfeledtem megetetni a csibéimet? Kedves ábrándképeim! Amerika maga nem sok érdeket keltett bennem. Május 29-én indultunk Hickory Groveból, ama napnak évfordulóján, melyen 11 évvel ezelőtt nagymama, Ádi és a derék Gutherz, Döblinget elhagytuk. Eszembe jutott, hogy akkor is, mint most, szép álmokat ringattam gyermeki képzeletemben. Éjjel utaztunk, nappal Chicagóban, Detroitban, majd a Niagaránál pihenve, megnéztük a csodaszép zuhatagot, melynek partján lefényképeztük magunkat emlékül. Innen csak rövid ut volt Albanyig, ahonnan hajón folytattuk utunkat New Yorkig. Onnan tizenegy nap múlva érkeztünk Liverpoolba. Először is hazatérési engedélyért folyamodtunk, mert mint amerikai polgárok, nem mehettünk volna haza. Két hónapot töltöttünk Londonban anélkül, hogy a Guildhallt, St. Pault, Windsort, a Towert, a királyi palotákat láttuk volna! Most Páristól hat, Waterloo-tói egy órányira laktunk anélkül, hogy megnéztük volna a történelmi helyeket. A rajnai utat vasúton tettük meg. Kölnben megálltunk, és nem néztük meg a székesegyházat. — Egész Németországon végigsiklottunk és nem tekintettük meg a világmüveltség tradicionális városait. És azon tudattal érkeztünk még Bécsbe, hogy két világrészt megjártunk, de nem láttuk egyiket sem. Azonban sokkal nagyobb volt az örömünk, hogynem a helyrehozhatatlan fölött sokat töprengjünk. Az indóháznál felhangzó magyar társalgás és öltözékek Bécset mintegy magyar külvárosnak tüntették fel előttünk. Bár az indóházban nem volt túl erős ez az illúzió, a magyar feliratok, a sok magyar vendég a “Magyar Király” vendéglőben egész otthonossá tettek bennünket. Utunkat Pestre Pulszky érdekes társalgása igen élvezetessé tette, ki ismerte minden kis falu történelmi vagy más nevezetességeit. Velünk is közölte mindezt. Az indóházban Pulszky felvilágosította papát, ki mint eddig, ezúttal is az I. osztályra akart jegyet váltani, hogy Ausztriában csak angolok, milliomosok és bolondok utaznak az I. helyen. “Nem tudom, melyik osztályhoz sorolja magát Ürményi, ki a millióknak már nyakára hágott” — mondta, midőn az említett urat egy sárgára festett kupéban megpillantotta. Különben Ü rményi is oly szives volt és átült hozzánk, igy tehát “nagyon előkelő” urak társaságában, kellemesen beszélgetve érkeztünk meg az “ígéret földjére.” MINDHALÁLIG MUNKÁBAN Taiwan szigetén, Potzuban, 1972. január 17- én elhunyt P. Lischerong Gáspár magyar főpásztor, aki halála pillanatáig helytállt a maga posztján. A Torontál megyei Klekken született 1889. január 1-én. Hittudományi tanulmányait Veszprémben végezte el. Ott szentelték pappá 1911. június 29-én. Egy évig káplán volt Noszlopon, majd belépett a Jézus Társasága újonnan alakult magyar tartományába. Tanulmányainak kiegészítése után Budapesten latin—történelem szakot tanult, s történelemből doktorált. Háromévi tanárkodás után, 1924-ben a misszióba indult. Előkészületül két évig angol nyelvet tanult New Yorkban. Kínába 1926. szeptember 24-é.n érkezett. Majdnem huszonhat évig működött Puyangban, példás kitartással és odaadással. 1947. augusztus 1-től Szarvas Miklós örökébe lépett, mint a tamingi egyházmegye apostoli kormányzója. 1954-ben Taiwanban telepedett meg Hatvan esztendős korában tanulta meg a legnehezebbek közé tartozó taiwani táj szólást s elvállalta Potzu környékének lelki gondozását. Az idős pásztor korát meghazudtoló rugalmassággal alkalmazkodott az uj liturgiához és lelkipásztori módszerekhez. Semmitől sem félt jobban, mint hogy valaha is tétlenül, mások terhére legyen. Isten meghallgatta kívánságát. Halála napján még meglátogatott egy családot, megkeresztelt két ikertestvért, Imegáldoztatott egy beteg asszonyt, vendéget kalauzolt karitász szervezetének bambusz-gyárában Ezután teljesen kimerülve eszméletét vesztette' s pár perc múlva meghalt. Szívinfarktus — mondják az orvosok. Hősi élet méltó lezárása —- mondják, akik ismerték. HMovies Flórián “Ha akarom”’ — mondtuk valamikor. S ez a “sok” volt a nyereség. Húsz éves fejjel az ember lendülettel pótolja az eszét. “Hogyha tudom'” — mondjuk ma higgadom. S ez a “kevés” most veszteség. Nagy évszámok ka) i az ember gátlásokkal csökkenti erejét. Az élet: ez:... S a bölcsesség, tudás, a már kipróbál ölelés kamasz legénnyel versenyre kelve vész el — Minden nap több lesz a kevés. (Vége) r"r* IVÁM ZOLTÁN: Sok és kevés.,
