Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-20 / 16. szám
io; Oldal Í Himnn Thursday, April 20, 1972 F"»'| ■■■■ ■■ I I ■III" 'I ' "I I' .................. ■> II pm................ I I un II I I »■■.y I ill. nil "UM, I i i ■ i i "■ -............. - i i — .1 m ■ . 1 ... 'ji.n AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE 1 Mondjam, hogy jól érzem magam? Mikor nem •igaz, és hazudni nem szeretek?! Most kaptam a felit, hogy New Yorkban futótűzként terjedt el, hogy meghaltam, pedig ezt a szívességet kedves névrokonom, Székely Zoltán tette meg helyettem. Egy bizonyos idő után — túl a hatvanon — az előrelátó embernek mindig készen kell állni arra, hogy bármelyik pillanatban eléri a behivó és menni kell. Én is igyekszem rendezni hátralévő dolgaimat, mert ez a halálhír előfutárja volt a végzetnek. Azóta olyan az életem, mintha rossz film volna, amelyet jobb híján nem vettek le a műsorról, de hasonlíthatom a tönk szélére jutott gazdáéhoz is, aki moratóriumot kapott, s egyelőre nem hajtják be rajta az adósságot. Ruby Erzsiké nekrológnak is beillő, szép hosz- Szu levélben leírja — s ezzel meg is vigasztalt egy cseppet, hogy csak most látta meg, hogy mennyire szeretnek, “mert általános megdöbbenés és részvét volt a hangjukban, amikor telefonon értésükre adták a halálhíremet. A levele alján még ott a biztatás: “Ne félj, Imre, akinek a halálhírét keltik, az sokáig fog élni”. Dolgaimat rendezgetve az utolsó szó jogán, szeretnék azokhoz szólni, akik életem alkonyán Örömet szereztek nekem. Megint Ruby Erzsikét kell idéznem, aki “Az Irodalmi kalauzok” c. cikkében arról irt, hogy milyen nehézségbe ütközik egy magyar könyv megjelentetése. Kifejti, hogy már az is nagy siker, hogy a könyv eladásából megtérül a nyomda-számla. Ez több mint igaz. A legnagyobb Íróink azért nem publikálnak, a költők azok hiszékenyek, mint a gyerekek és bíznak abban, hogy a könyvüket legalább elolvassák. Mert ez is valami. A ráfizetés már előre bele van kalkulálva egy magyar könyv kiadásába. Az Írókat itt elborítja a közöny, az unalom, a meg-nem-értés lavinája és sajnos, nem jelentkeznek érte azok a Szentbej?nát-hegyi kutyák, “akik” ki tudnák kaparni a hó alól. Nekem valahogy, ha nehezen is, de sikerült visszakapnom a nyomdaköltséget, s ha el tudnám adni a visszamaradt könyveimet, még hasznom is lenne belőle, de csak biztatom magamat, hogy ami késik, az nem múlik. Szeretnék most azokhoz szólni, akik örömet szereztek, segítettek nekem, amikor már nagyon elfáradtam a kereszt cipelésében, jó szívvel lelket vertek belém, hogy ne fájjon a fájás, hiszen eshetett volna még rosszabbul is. Köszönetét szeretnék ezért mondani nekik. Az utolsó szó jogán elsősorban szóljak Gomb«/* Zoltánról, aki lapjaival mindig rendelkezésre állt, hogy segítsen. S roppant ereje volt ennek a segítségnek, rám is jó hatással volt, mert láttam, hogy a Szabadság-lapok milyen hatalmas olvasótáborral rendelkeznek. A hirdetések után szépen jelentkeztek az olvasók, Írással, pénzzel, szivvellélekkel; méghatóak voltak az ákom-bákomos betűk, a ragaszkodó szavak, most, ennél a könyvnél éreztem meg igazán, hogy mennyir együvé tartozunk mi magyarok. A levelek szivmelegéből kiválasztottam egy párat, s engedjék meg, hogy idézzek belőlük. Veszem először az írókat, akiknek a szakértelmét külön megbecsülöm. Lugánóban él Vaszary Gábor, akinek leveléből ezt a mondatot idézem: — Figyelemmel kisérem a dolgaidat. Látom, több időt szentelhetsz az Írásra, mert soraidból nyugalom, frisseség árad, a stílusod elegánsabb lett, 3 jóizü humorral fűszerezed. Ne hagyd felizgatni magadat a piszlicsári dolgokkal, nincs értelme. Ahogy megjönnek a rossz órák, úgy mennek el maguktól is. Kedves Barátom, sorstársam, Várkonyi Andor leveléből ezeket a sorokat veszem ki: — A kis regény véleményem szerint eddigi kitűnő írásaid közül is kimagaslik. Csodálatos harmóniában olvad össze minden, a mult a jelennel, a vidámsággal és a szenvedéssel ötvözött emlékek, a kórházi napi eseményekkel! Az olvasó lélegzete minduntalan eláll az ámulattól, az eléjekerülő újabb és újabb szépségek meglepő fordulatának láttán. Stílusodat már jól ismerem, s most ki tudja hányadszor megállapítom: Krúdy óta senki sem irt olyan színesen, mint Te, nincs abban egy üresen kongó jelző sem. Minden mondatnak, szónak illata van, melytől néha felfrissül, néha elbódul az ember. A nemrég elhunyt dr. Deák Zoltán, a new-yorki Fészek Klub igazgatója leveléből emelem ki ezeket a mondatokat: — Az “Apostol és Paradicsommadár” c. könyved érdekes, változatos, sokoldalú: Tagadhatatlanul, igen jó olvasmány. A kitűnő első, s hoszszabb lélegzetű írásod után csak még jobban fokozódott érdeklődésem, amikor a színes riportázsokra került a sor; sok értékes, dokumentumszerű anyag van közöttük és nagyon jó a könyv kiállítása is. Mindent egybevetve: jelentős eseménynek ítélem: “Az Apostol és a Paradicsommadár” megjelenését szikkadó emigrációs életünkben. Rezes György újságíró kollégám ezeket írja: — Drága barátom, megérkezett a könyved. Számomra a legszebb újévi ajándék. Ha Bródy Sándor lennék, azt mondanám első betekintésre, hogy: “Echt”... Kárpáthy Aurél Los'Angelesből irt. -r- Relli — mert ez a beceneve — fia az egykori legnagyobb magyar kritikusnak, Kárpáthy Aurélnak: — Asszonykámmal, Nancyval elmerülten élvezzük a könyved. Jó lenne hosszan elbeszélgetni veled édesapámról, azt hiszem, nem fogynánk ki a témából és az emlékezésből. Nancy ezt Írja a levél aljára: “Én mint kéretlen prókátor”, kritikus irom: el vagyok ragadtatva a könyvtől. Igen jólesett dr. Francois D’ Albert zeneszerzőnek és hegedű-virtuóznak a gratulációja: — Azonnal küldd könyvedet, hogy még karácsonyra itt legyen. Szívből gratulálok az én drága barátomnak, igaz szeretettel Feri. A kiváló hegedűművész a Kodály Zoltán Akadémia igazgatóját külön dajkálom a lelkemben. Istenem, milyen kisfiú volt, mikor megismertem. Milyen jó lenne, ha elvetödnék egyszer Chicagóba, hogy én is Írjak róla. Ha még egyszer könyvet adnék ki, a főhelyre tenném a vele kapcsolatos emléket. Dr. Borgida József, a kiváló iró és költő, politikus és szónok ezt a levelet küldte hozzám: — Most fejeztem be a könyv olvasását. Magadból adták egy jó darabot s igy természetes, hogy a könyv jó. Sok helyen szomorú, sok helyen tanulságos, érdekes, s elejétől végéig emberi... Büszke vagyok, hogy dr. Rácz Vilmos, a Színházi Újság egykori szerkesztője Sydneyből jelentkezett : — Kedves barátom, már régen fel akartam venni veled az érintkezést, de mindig közbejött valami, amiért elhalasztottam a levélírást. De most már muszáj jelentkeznem uj könyvedért, az Apostol és a Paradicsommadárért. Mint minden írásod, ez is kitűnő és érdekes. Remélem, hogy nem felejtettél el engem. Régi barátsággal köszönt és ölel öreg barátod, Vilmos. Az olvasók köréből is bemutatok egy-két szivmelegitő levelet, abból a sokszáz hozzám intézett írásból, amiért érdemes volt ezt a könyvet megjelentetni. Gergely Jenő aranydiplomás mérnök Montreálból: — Mélyen Tisztelt Uram. Mindig örömmel olvasom jóizü, okos írását. Ragyogó színfolt az emigráció szürke égboltozatán ... Burján Gyula tanár Chicagóból ezt írja: — Ismeretlenül kopogok be Hozzád, most, amikor rádöbbentem; ezt a nevet, a Te nevedet már hallottam, sőt írásaidat is olvastam, mint szegedi bölcsész-hallgató. Az egyik szinész nyilatkozatából tudtam meg, hogy Szegeden működtél annakidején. Bizony annak már közel 40 esztenjeje. Szóval akkor én is ott diákoskodtam “Szögedében”. Ilyen egyenes az emberek útja, bár személyesen nem ismerlek, nem találkoztunk, de neved annakidején “magyarságot” jelentett. Cseh Valéria ezeket irta: — Az életben vannak elhivatottak, vannak követők és vannak csodálok. Ön az első csoporthoz tartozik, én az utolsóhoz, aki csodálja. Néha sírva, néha nevetve olvasom könyvét, a felejthetetlen novellákat, amik megmaradnak s arra késztetnek, hogy még órák múlva is emlékezzek rájuk. Talán az édesanyja vezette irói kezét féltő gonddal a másvilágon is óva őrködik Ön felett, nem tudom, csak annyit tudok, hogy számomra élmény volt elolvasni a könyvét. Ilyen, s ehhez hasonló levelek százával vannak itt nálam a fiókban. Utoljára engedjék meg, hogy egy fölöttébb érdekes, tanulságos levélből idézzek, ez egyben azt is bizonyítja, hogy az iró nemcsak a lelkek magatartását tudja ápolni, de el van kötelezve a lelkek ébresztésére is: — Mostan fejeztem be az Ön könyvét, az “Apostol és a Paradicsommadár”-t, s úgy érzem, muszáj, hogy Írjak. A könyvét apámnak vettem karácsonyi ajándéknak, unalomból lapozgatni kezdtem és nem tudtam letenni, amig be nem fejeztem. Én 10 éves gyerek voltam, amikor 1956-ban kijöttünk Amerikába. A magyar irodalommal, helyesírással, sajnos, keveset törődtem, még kevesebbet foglalkoztam. Itt, ebben az amerikai városban francia nyelvtanárnő vagyok a High School-ban. Az Ön kedves könyve nekem aláhúzta a szót, hogy “Magyar vagyok, magyarnak születtem”. Nagyon szépen köszönöm, s Ígérem, hogy soha nem fogom elfelejteni, hogy magyar vagyok. Maradok hálás köszönettel és tisztelettel: Hettinger Mária. Büszke vagyok ezekre a levelekre, de egy csöppet sem vagyok elfogult magammal. Hírnév? Írói dicsőség. Erről az a véleményem, hogy a hírnév és az irói dicsőség nem más, mint a napnak könnyekben megtört szivárványa. Akármennyire szaladunk utána, soha nem érjük utói. De erre csak későn, az öregedéssel jön rá az ember... ANEKDOTA Büsten Keaton, a régi amerikai burleszkfilmek világszerte ismert “faarcu” komikusa, egy zenés bohózat főszereplőjeként európai turnéra indult. Milánóban a Manzoni Színházban lépett fel, s a portás, aki fülkéjében ülve estéről estére figyelte a müvészbejáraton át közeledő komikust, nyugtalankodni kezdett. A széles gesztusu, harsány hangú, örökké vidám olasz komédiásokhoz szokott öreg színházi rókának szokatlan volt Buster Keaton meg nem rezzenő, buskomor képe, amelyet soha, egyetlen mosoly sem derített fel. Felmerült benne a gondolat, hogy ezt a kedélytelen, savanyu embert valami marhatja belülről. Egy este aztán nem bírta tovább: — Signor Keaton — szólította, meg az előadás után a távozó művészt — valami baj van? A komikus kissé értetlenül és “faarccal” nézett a portásra: — Nincs. Miért ? — Mert sohasem nevet. Mindig ilyen komoly és szomorú. — Nézze, barátom -- mondta tört olaszsággal Keaton —, mióta világrajöttem, soha nem mosolyogtam és nem nevettem kívülről. Belül is csak ritkán. Ezért lett belőlem — Buster Keaton.
