Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-13 / 15. szám
MAGYAR HÉRÁD® 11. oldal BARKA £ lie Chaplin április 16- öltötte be 83-ik eszméjét, de ezt a születésnapot az idén messze megelőzte egy másik, amelyet ujjászületésnapnak lehetne nevezni — a nagy komédiás filmjei világszertt reneszánszukat élik. London egyik nagy filmszínházában, a Paramountban Chaplin-fesztivált rendeznek, hat filmjét játszák sorozatban — a felújítások évadja a Modern Időkkel kezdődött. Ez a filmje, amelyet Chaplin 1936-ban készített, olyan mai és korszerű, hogy éppen ennek következtében vészit valamit szuggesztivitása erejéből. Ez igy természetesen paradoxonnak hangzik, de csakugyan az a helyzet, hogy az utóbbi évtizedben annyian mondják ugyanazt és annyival kevesebb művészi erővel, hogy a technika, a gépek eluralkodása az emberi világban és az egyén magányos csetlése-botlása a nagy fogaskerekek között, elcsépelt mondanivalónak tűnik. Chaplin azonban harminchat évvel ezelőtt alkotta meg a “Modern Idők”et, a modern időkben rejlő tragikumot a filmművészek sorában sem elsőként látta meg. René Clair és Griffih megelőzték, de elsőként ábrázolta azzal a mély humorral és egyéni filozófiával, amely azóta is utánozhatatlannak bizonyult. Nem kétséges, hogy nagyságának csúcsát Chaplin ezekben a filmjeiben érte el. “A Kölyök”-ben, az “Aranyláz”-ban, a “Cirkusz”ban és a “Modern Idők’’-ben, tehát azokban a filmjeiben, amelyekben még nem beszélt. Ábrázoló ereje ugyanis semmit sem nyert, csak veszített szövegmondásával és hangszine nem volt szinkronban az általa kreált karakterrel. Chaplin csak hosszú habozás után szánta rá magát arra, hogy megszólaljon filmen, érezte a veszélyt, de aggódott a másik lehetőségtől is, attól, hogy a beszélő filmek idején néma, vagy legjobb esetben hangosfilmet produkálva — korszerűtlenné válik. Pedig valószínű, hogy ösztönei nem tévedtek, amikor az első veszélytől a megszólalás veszélyétől aggódott jobban. Chaplinnak azok a filmjei bizonyultak — legalábbis eddig — halhatatlanoknak, amelyekben nem beszél. S nem érezzük hiányát annak, hogy nem szólal meg. Mi a magyarázata annak a ... különös- tüneménynek, amelyirta: Halász Péter úgyszólván kizárólag Chaplin filmjeii’e vonatkozik? Valószínűleg az, hogy Chaplin némasága a filmekben nem technikai korlátozottsággal egyenlő, de külön dramaturgiai értékkel, vagyis az ő Haláss Péter filmjeiben egyenesen dramaturgiai szükségszerűség az, hogy az ormótlan cipős, keménykalapos, szükzakós és csámpásnadrágos kis csavargó néma legyen. Ha már a hangos és beszélő filmek idején kezdett volna filmeket készíteni, neki akkor is némának kellett volna maradnia s ha nyomban beszélő filmmel kezdi, akkor könnyen lehet, sőt csaknem bizonyos, hogy a chaplini karrier sohasem bontakozik ki. A némaság tette lehetővé az utánozhatatlan arcjátékot,a ballet-szerü mozdulatokat, az egész chaplini koreográfiát — ahogyan egy balletképet nem lehet elképzelni csevegő szereplőkkel, ugyanígy: Chaplin hangtalan sága azt a kiszolgáltatottságot jelenítette meg, amelyben a minden gondon, bajon, balszerencsén fölülemelkedő és legyőzhetetlen optimizmust, humanizmust, csakis a mozgás, az arcjáték, a koreográfia tehette olyan fokon és akkora intenzitással meggyőzővé és hitelessé, amilyenné szöveg, dialógus sohasem tehette volna. Ha az ember Chaplinre gondol, akkor sohasem azt hallja, amit mond, csak azt látja, amint jár. Mozdulatai fejezik ki zsenialitását és sorsát. Elveszettsége a nagy forgatagban. George Simenon, most megjelent naplójának egy fejezetében ir Chaplinről.Szomszédok voltak a svájci Corsitr-sur-Vevey-ben és gyakran látogattak át egymáshoz. Simenon felidézi Chaplinnek azt a kedvenc epizódját, amelyet oly gyakran mondogat el, hogy valóságos lemez-számba megy s amelyre — amikor Chaplin újra hozzáfog előadásához — még odaadó felesége, Oona is szelíd megadással ég felé mereszti szemét. A töi’ténet úgy szól, hogy amikor Chaplin úgyszólván , egyik napról a másikra meghódította első nagy filmjével az amerikai közönséget, roppant népszerű ségének őmaga sem volt nyomban tudatában. Hollywoodban élt, a film-kolónia “védett területén’’ és ott csakugyan nem könnyű érzékelni azt, hogy mi történik a világban, a rezervátumon túl. Egyszer azonban New Yorkba kellett utaznia és fivérével Sidneyvel együtt vonatra ültek. Az első állomásnál kihajol az ablakon és megretten a látványtól, ami elébe tárul. Ameddig csak lát, hatalmas tömeg hullámzik, zene szól, sapkákat, kendőket lengetnek. Nem akarja elhinni,hogy mindez neki szól. A következő állomáson már hivatalos személyiségek várják, felköszöntők, beszédek, virágcsokrok. Amikor a vonat megáll a newyorki 125-ödik utcai mtgállónál, felszáll a polgármester és kéri, hogy Chaplin már itt hagyja el a vonatot,mert a nagy központi pályaudvarnál, a Grand Centrálnál akkora tömeg várja, hogy félős, ha megpillantják és meglódulnak feléje, tömegszerencsétlenség történik. Chaplin kiszáll tehát és fivérével s a polgármesterrel a newyorki rendőrfőnök autóján száguldanak a Plaza Hotelba. Ugyanazon az estén, Chaplin kisétál a szállodából és járkálni kezd, nézelődik. — Mindenki ismert engem, de én nem ismertem senkit — hangzik a Chaplin történet csattanója — nem volt senki, akihez szólhattam volna egy szót. A tömeg között, amelytől reggel még meg kellett menteni, estt már én voltam a világ legmagányosabb embere ... Jó történet, jó “lemez”, de csakugyan híven illusztrálja a chaplini karaktert. Némafilmjei, amelyek most újra megjelennek a világ mozivásznain, éppen ezért oly maiak. Mert némaságukon át a legüvöltőbb hangosfilmeknél is érthetőbben s maradandóbban fejezik ki magukat. Ez a Chaplin-reneszansz titka, a 83-adik születésnapra — a világméretű újjászületés. HIRDESSEN LAPUNKBAN! (Folytatás a 10-ik oldalról) és csak magunkat nézőn, hanem a világ és jelen mércéiben váltjuk a szavakat, sorsunkban. E pillanatban egy semmiség, egy vázába tett barkavirág az asztal közepén igazítja a további szavakat. Amit Mariska néni hozott, megszentelten Virágvasárnapján a magyar templomból. — Nem kél ki a csirke, ha nincs megáldva — kapja fel Pista bácsi a hangot. Otthoni szólásmondásainkat idézve. Mariska néni leinti. S én hozzáadom a belévaló megjegyzést: — De ez meg van! Áldva, szentelve... És lám, a virág, a barkaágacska, ilynemű állapotában tovább adja a gondolatot. A beszélgetés, a Pista bácsiék életszemléletének további lényegét. Mert amint átvonulunk a husvét, a tojás, a nyúl, s a sok más színű tárgy kapcsolódásában a termékenység ünnepén, régi emlékeket őrizve otthoni időkből, még kettőt se koccinthattunk, ilyen magunkba rakódott boldogságok között a valóság színeiben, amikor hirtelen olyasmire fordul a szó, amely már csupa filozófia. S Mariska néni megint csak egy legyintéssel illet minket. Pista bácsi szólal meg először. Úgy, a kinti magyar élet történésére célozva. Újabb eseményekben. És anélkül hogy személyt, eseményt, s az ezzel együtt járó mártiromságot vagy száműzetést említene, csak annyit mond: — A fényre szükség van mindenhol. Különben maga tudja legjobban. Akkor irt erről, amikor mindenki más elfelejtette. Otthon, idekint. A megpendített hang sok mindent kavar fel bennem. Megváltozott helyzetet, olyan fényőrzőket, akik mert a fény tisztaságára, szerénységére, emberszeretetére mertem velük szemben hivatkozni, most sértődésükben bántanak. így aztán csak kibuggyant a filozofálásnak beillő párbeszéd közöttünk. A borsodi volt bányász és a világba kifutkosó irkász között. Jelvényről és jelképről kezdtünk vitázni egymás között. Mi az egyik, mi a másik? Az egyik valami csoportosulás mondanivalója. Úgy a kabáthajtókán. Rendszerint véges elképzelésekről és idegenbe kijutva a mindenkori hazát elhagyó időbe kövesedően. S amely a valóságtól 'függetlenül, a csoportok gyö■~l TULIPÁN nyörüségét szolgálja csupán. Ahol a hivatkozott személynél fontosabb a hivatkozóké. A másik, a jelkép?... Az más. Amely minden időben a biztonságot adja, csoportokon túl, egy hovatartozandóság értelmével, népek tengerében. így szóltam én, igy .szólt és felelt Pista bácsi. S hogy nyomatékot adjunk a nagyszombati harangok csak fülünkbe hallott hangjainak, itt az óceánon túl, hirtelen kint virágágyásból kandikáló tulipánra, bent pedig az asztalon, a megszentelt barkára terelődött figyelmünk. És folytattuk. Mariska néni állandó kínálása közben. Hogy faljunk és igyunk is valamit. Pista bácsi: Magyar virág az igaz, a tulipán. De ha arra gondolok, hogy csak az önmaga tavaszát hirdetné, csakugyan nem más, mint egy jelvény. Olyan az emberek között, mint akikről szólott. Én: S lám a barka? ... Pista bácsi: Az már jelkép, így, a megszentelésen túl is, nem zavaró, nem véges, hanem örök. Mint az a fény, amely hallom, közénk jött. — Bizony igy van Pista bácsi. És felemelve a hangját még odateszi, szinte kiemelve a lényeget: De csak akkor tud hatni fénye a fénynek, ha az őt váróktól friss látást tennivalót kap. Nem pedig a “saját érdekben” ellaposodó hajbókoló múltat. NEVESSÜNK Az amerikai farmer Angliába látogat, ahol megmutatnak neki egy nagybirtokot. Amikor körüllovagolják, azt mondja az amerikai: — Ez volt az egész? Ez egy birtok? Ha én körül akarom járni a farmomat, akkor három napig ki sem kell szállnom az autóból! Mire az angol mosolyogva: — Nekem is volt egyszer egy olyan autóm, de már kicseréltem egy gyorsabbra ... * * * Bumburnyák a kutyájával utazik az autóbuszon. Odajön a kalauznő és megkérdi: — Mondja uram, fizetett ezért a kutyáért? — Nem, kérem, én ajándékba kaptam.! ... * * * Valaki elérzékenyülten elmélkedik pályafutásáról: — Csodálatos, ha végiggondolom. Mint kis fizetésű hivatalnok kezdtem, s ma egy olyan vállalatnak vagyok az igazgatója,amelynek évi több milliós deficitje van...
