Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-09 / 10. szám
Thursday, March 9, 1972 MAGVAK HI KAO»' EMLÉKEZZÜNK . . . EGY SORS A TIZENHÁROMBÓL Emelt fővel vállalták a bitót a nemzet ügyéért, a magyar szabadság szent öregei — igy él bennünk iskolai ünnepségek emlékeiből az aradi tizenhárom. És zavarba kerülünk, ha közelebbről megnézzük őket. Csak hatnak van magyar neve: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Nagy-Sándor József, Török Ignác, Vécsey Károly. A többi név idegenül hangzik: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lachner György, Leininger-Westerburg Károly, Pöltenberg Ernő és Schweidel József. Öregek voltak? A legidősebb a pozsonyi születésű Aulich közel járt a hatvanhoz, Legtöbbjük a századforduló körül született, a legfiatalabb, Leiningen 30 éves volt. Szinte mindegyikük élete aratása előtt állott, amikor learatta őket a halál, magukkal ragadva a bizonytalanságba övéik sorsát is. És ha idegen hangzású neveik mögé nézünk? Csak nyelvem német, de szivem magyar, mely a szabadságért dobog — jelentette ki magáról a bécsi ügyvéd fia, Pöltenberg Ernő. A szabadságharc vitézei sorában sokan akadtak olyanok, mint a legendás lengyel hős, Bem tábornok, Petőfi “atyja"’, akik származásukra nézve nem voltak magyarok, de ereikben Petőfi vére áradt. Az aradi tizenhárom közül hármat felesége állított a magyar ügy mellé: a horvát földön született Knézich Károlyt, a szerb származású Damjanichot és a német fejedelmi családból származó' Leiningen-Westerburg Károlyt. Az utóbbiak alakja akkor került közel e sorok Írójához, amikor az elmúlt idők szerelmes levelei között tallózott. Az árván maradt család kegyelettel őrizte a hősnek különböző táborokból és végül az aradi vár börtönéből írott leveleit, feljegyzéseit — apró kis tükörcseppeit egy vértanú „sorsnak és az özvegy kilátásainak. Az első levelek egyike 1848. április 11-én kelt, nem sokkal a mái’ciusi események után: “Édes Lizám! Ma van születésem napja — írja feleségének. — Megültétek-e, mint illik? Reményiem, hogy még negyven év múlva is ezt kérdezhetem tőled. “Negyven év múlva ... Ki sejthette volna akkor, hogy már csak egy születésnap van hátra, de azt is övéi nélkül üli meg, akiket nem is lát többé. Németül íródtak ezek a levelek, hiszen írójuk német volt, akinek tört magyarsága sok derűs percet szerzett az érte élő-haló honvédeknek. Előkelő családból származott, rokonságban állott még az angol királynővel, Victoriával is. Mint csinos, kék szemű, szőke főhadnagy neri meg 1844-ben egy gazdag törökbecsei földbirtokos legifjabb leányának, Sissány E'liznek a kezét. Boldog házasságban élnek, neje valóságos angyal volt — írja róla egyik nőrokona — rendkívül müveit, de amellett szerény, visszahúzódó természet, érzéseiben meleg és önfeláldozó. Egy kislányuk, majd egy kisfiúk született. A fiatal férj úgy tervezi, hogy visszavonul a katonaságtól és gazdálkodni fog. De jött március 15-e, s ö szivvel-lélekkel a magyar szabadság ügye mellé állt. Bécs rossz néven vette tőle, hogy a feszült helyzetben nem sietett rögtön ezredéhez, ő azonban kijelentette, hogy mint becsületes ember, nem harcolhat Magyarország ellen, mert meggyőződése szerint a magyarok csak törvényes jogaikat védik, amelynek megtartására a király is esküt tett. Az ördög küzdjön meggyőződése ellen — írja nejének október 30-án —, és inkább érjen engem bármi, semhogy rablókkal együtt harcoljak egy addig békés nemzet ellen. Majd néhány nap múlva: A kocka el van vetve. Az én sorsom Magyarországéval együtt jut dűlőre. Mily vigasztaló mám nézve, hogy nézeteim pontban megegyenek a tiéddel. 'Ekkor azonban még csak a szerbek ellen harcol, s 1849 elején, amikor seregük felvonul Bácskából, újra döntenie kell. Szembeszállhat-e annak a császárnak a csapataival, akinek hűséget esküdött? Csak nem hagyhatok el egy ügyet, mikor rosszul áll — jelentette ki, és kitart hősiesen, vesztett és diadalmas csatákban is a végsőkig. Vitézségéért, haláltmegvetéséért tábornoki ranggal jutalmazzák. Görgey őt szemeli ki utódjának — de elérkezik Világos. Életem legszomorubb napja — jegyzi fel. Alkalma lenne menekülni, biztatják is erre, de ő marad, s a közeli Monyorón négy fiatal tölgyfa alatt kijelenti: Itt temesstek majd el. Ne hagyjatok a vesztőhelyen, vagy a bitófa alatt elrothadni. Szeptember 7-én már az aradi várbörtönből ir feleségének: Mennyit szenvedhettél, és éppen akkor, amikor a mi kis angyalunk majdnem meghalt. Leveledben nem írtál erről, nem akartál nekem bánatot okozni. Kislányunk betegségét együtt tudtam meg gyógyulásával . . . Mindenekfölött légy bátor és gondoldd meg, hogy élned kell gyermekeidért. (4 és 1 évesek voltak.) Közbenjárt érte felesége, a császári seregben szolgáló testvérei, még az angol királyi udvar is, a kilátások azonban egyre aggasztóbbak. És tehetetlen egy rá nehezedő aljas rágalommal szemben. Azzal gyanúsítják, hogy Buda bevételénél — ahol hősiesen küzdött az első sorokban — fogoly osztrák tiszteket végeztetett ki. A koholt váddal élete értelmében, a becsületben érzi megalázva magát... De a vég feltartóztathatatlan, ahogy a levelek sorban tükrözik. Szeptember 27-én sógornőjének Írja: Tegnap volt a haditörvényszék ülése és kimondták fölöttem az Ítéletet. Csak a bírák tudják, hogy hangzik, de a törvény betűje szerint csak halálra szólhat, amelynek húsz csatában szemébe néztem, sőt az utolsóban kerestem is. Hat hét alatt elég időm volt elkészülni rá, és ha magam volnék, család nélkül, szívesen fogadnám. Mióta fogva vagyok, csak kétszer győzött le a fájdalom és sajtolt ki belőlem keserű könnyeket . . . Reményeitek, hogy amnesztiát kapunk, minket is foglalkoztattak, mégsem ringatom magam ábrándokba. Nincs ábránd. Október 5-én búcsúzik nejétől. Egyetlen, utolsó lehelletemig szeretett Lizám! A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még a világon, hogy előkészüljek a keserű lépésre... Szívesen, ó mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, mi boldoggá teszi az életet, oly boldog voltam a veled való frigyben, mint ember csak lehet. Most, e komoly órában, midőn minden ami földi múlandóságában áll előttem, midőn a múlt mintegy föltárva mutatkozik, most megrohannak összes emlékeim, és nehézzé teszik válásomat ... A gyermekek még meg vannak kiméivé a fájdalomtól, és ez jól van igy. Ők majd a te szavaidból ismerik meg atyjukat, s ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, habár az emberi törvény elitélte, szivében becsületes ember volt, ki a meggyőződéséért halt meg... És az utolsó levél sógorához, az ugyancsak börtönben sínylődő Rohonczy Lipóthoz, október 6-án: Édes jó Poldim! Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly az állapotom. Egy óra múlva már nem élek . . . Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szivemben. Most reánk kerül a sor . . . És két nap múlva, október 8-án Rohonczy Lipót az aradi börtönből levelet ir sógornőjének: Kedves, drága Liszka! Negyvennyolc kinos óra folyt le a rettenetes esemény óta . . . Már nem él a nemes férfiú, a világ méltatlan volt hozzá. Mint a szabadság áldozata, mártírja hunyt el tizenkét társával együtt. Méltósággal, nemes tartásban hallgatta halálos Ítéletét, és férfias bátorsággal állotta ki a halál kinját. Legméltóbban, legszebben halt meg bajtársai közt... Kelecsényi Gábor MÁR NEM TITOK KI VOLT ANONYMUS? Most már megcáfolhatatlanul állítható dr. Karsai Géza kutatásai alapján, hogy Anonymus: —• Pósa, boszniai püspök, aki Julianus barát vérszerinti testvére volt! Mindketten IV. Béla bizalmi emberei. Bizonyosság erre a Gestá Hungarorum első, úgynevezett törött oldaláról ultraviola eljárással készített fényképfelvétel a Kassa Kódex “Exodus Fratrum” fejezete. Az ultraviola felvétel előhozta a középkorban kivakart szöveg és rajzok nyomait. A törölt szövé gelső négy sorából készitett felvételek s nagyítások alapján rekonstruálni lehetett a Gesta eredeti ajánlást, mely igy' szól:“Pósa, akit püspöknek neveznek, a hittudomány magistere és az egyházjog doktora, egykor Ugrin kalocsai érsek teljhatalmú megbízottja, a boldog emlékű, legdicsőségesebb Béla király belső titkára, Ugrin spalatoi érseknek, legkedvesebb barátjának, a tiszteletreméltó férfiúnak, a hittudomány magisterének üdvözletét és kérésének eredményét (ti. a jelen müvet) küldi.” A másik perdöntő bizonyiték a Kassai Kódex “Ugyanígy ebben az évben (1232) alapították a testvérének a jászvásári (Jassy) kolostort a kunok fejedelmének ajándékából, de a munka még nem volt befejezve, amikor az alapitót, a Kalánok hires nemzetségéből származó Pósa testvért Bosznia püspökévé nevezték ki. Tudós férfiú volt, Bolognában sokféle tudományt tanult, és világtérképet, több általa irt könyvet, köztük a magyarok viselt dolgairól szólót is ajándékozott az uj kolostornak. Mivel vonatkodott elfogadni a püspöki méltóságot, ezért Jordanus testvér, a rend magistere (általános főnöke) engedelmességi fogadalma erejével kötelezte erre. Az engedelmességi nyilatkozatát tartalmazó levelet fráter Julianus, (a magyarok őshazáját kutató Julianus) az uj püspök vér szerinti testvére vitte el a római kúriába, mert bejáratos volt a pápához.” Pósa 1190. körül született, valószínűleg a Baranya megyei Csele faluban, a Kalánok hírneves udvarházában. Apja I. Nána, apai nagybátyja I. Kalán. Pósa kétszer nősült. Az első felesége Pót nádor leánya, Erzsébet volt, akitől három gyermeke született: II. Nána — aki később átvette birtokait — Luca és még egy lány. A ma embere számára meglepő, hogy nős ember miként lehetett domonkos szerzetes. Amikor Pósa élt, ez nem volt ritka eset. Az előkelő származásúak családot alapítottak, s ha kedvük volt hozzá, később papi pályára léphettek. Ekkor azonban elhagyták feleségüket, gyermekeiket. Pósa sem tett másként, erről vallanak a régi oklevelek. A második feleség a pécsi káptalan egy 1255-ös oklevelében, mint “realicta nobilis viri Pouse, patris Nane Comitis” és Domina de Bonza” (Nána ispán apjának, Pósa nemes férfinak elhagyott neje és Bonza úrnője) szerepel. Mivel a boszniai birtok a második asszony kezelésébe került, az itthoniakat Pósa elsöszülött fia, II. Nána vette át. A bolognai egyetemen az egyház jogi doktorátust szerezte meg, Párisban a teológiai doktorátust, vagy ahogy akkor mondták, a magisterséget. Hazatérve — mint a Kassai Kódexből idéztük, nemskára Bosznia püspökévé nevezték ki. A kinevező bulla minden részlete jelentős. Pósa ajánlói IV. Béla, Theodorikus — milkói kun püspök —, Theuton János és Ugrin érsek lehettek. Pósa gyakran szerepelt királyaink okleveleiben a megemlített országnagyok között IV. Béla és V. István alatt. Kun Lászlót 1272 szeptemberében koronázták királlyá, ez a momentum tükröződik a kivakart első oldal aljának rajzán is, Pósa ezután halt meg.
