Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-02 / 9. szám
8. oldal MAGTAH UtMiNi Thursday, March 2, 1972 BRAZIL VILÁG Amazonasz — amazonok? Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Lomha óriás folyó az Amazonasz. A torkolat előtt, Marajo szigeténél valóságos tengerré tágul: úgy is hívják "rio-mar” — "folyó tenger”. Földünk legnagyobb folyója és vízrendszere ez. Amazónia. Milyen hosszú az Amazonasz? Nem tudjuk ponEuí&ü Kovács Lajos tosan. Lehetséges, hogy 80 kilométerrel hosszabb, mint a Nílus, de lehet, hogy kétszázzal kevesebb. Attól függ, hogy a torkolatnál melyik ágat mérik: Marajo sziget fölött, vagy alatt? Ez a sziget 48 ezer négyzetkilométer, akkora mint Belgium. S a folyó itt vagy kétezer kisebb-nagyobb szigetet alkot. Az Amazonasznak ezernél több olyan mellékfolyója van, melyet rio-nak, azaz folyónak neveznek. De megszámlálhatatlan a névtelen, kisebb folyók, az igarape-k száma. A torkolatnál, ahol a roppant folyó vizét az Atlanti-óceánba ömleszti — négy másodpercenként egy millió köbméter vizet és évente a vizzel együtt 620 millió tonna hordalékot — a két őselem, az édes és a' sós vizek roppant birkózásának lehetünk tanúi tengeri dagály idején. Pororoca a neve ennek a jelenségnek, a folyó és az óceán viharos összecsapásának, amikor messze kilométerekre hallatszik el a titokzatos sustorgás — mintha a vízözön záróakkordjából maradt volna itt. Délről, a Brazil Felföldről kristálytiszta folyók hömpölygetik vizüket a sziklamedrekben, melyeknek sötétzöld mohája jól látható. A kolumbiai és a guaiafíai hegyvidék felől érkező vizek színe sötét, csaknem. fekete. A Rio Negro vize egy pohárban olyan, mint az erős tea. Az Amazonasz vize agyagos, sárgás. A mellékfolyók is akkorák, mint más világrészek legnagyobb folyói. A Rio Madeira (3380 km bosszú) háromszázhúsz kilométerrel rövidebb csak mint a Volga. A Rio Juruá és a Rio Purus hosszabb, mint a Duna. Akkora folyónak, mint a Thames, már neve is alig van. Ez a roppant folyórendszer szabályozza a Föld legnagyobb trópusi őserdejének életét. A végtelen ombtenger — 5 millió négyzetkilométer, fél Europa! — egyes tudósok szerint harminc évenként minden egyes atomjában megújul, születik, él, meghal állandóan, bolygónk zöld tüdeje. A földi élethez szükséges oxigén tetemes részét szállítja, mint egy gigantikus szűrőberendezés megtisztítja légkörünket a technikai civilizáció gyilkos szennyétől, a széndioxidtól. Lassan hömpölyög az Amazonasz és hátán viszi a lassú időt. Mert itt más az időmérték; nem emberi idő és főképp nem a modem kor, a civilizáció emberének lihegő, rohanó, hajszoló ideje. Itt valóban a lassan hömpölygő folyó idő méhében fogan es születik a legenda és a mitosz. Mert legendák és mítoszok világa ez, a létért való örök harc színtere, ahol csak egy jelentéktelen mellékszereplő az — ember. Az embernek alkalmazkodnia kellett ehhez a világhoz, mert harcolni ellene: reménytelen vállalkozás lett volna. Népek és kultúrák temetője ez az ősvadon; azoké, akik mégis vállalták a harcot és legyözettek. Tíz—tizenötezer évvel ezelőtt érkezett ide az ember, az a pre-mongol fajta, amely Szibériából a Behring-szoroson át számos hullámban szivárgott, majd áradt szét Amerikákon. Ez az indián hozzánőtt ehhez a világhoz, megismerte és tisztelte törvényeit, megértette a vizek, az állatok és az őserdő nyelvét. Nem harcolt a természet ellen, hanem együtt élt vele és általa. Tudta, mikor érkezik el a száraz évszak — a folyók vize ötödére, tizedére csökken ilyenkor — $ mikor jönnek a vízözönszerű esők, amikor a vizek kilépnek még az óriás folyók medréből is. Az indián szemlélőző természetét átvették az Amazóniába beszivárgó caboclók még akkor is, ha véletlen nem volt indián vér az erükben. Nem a vér, a fajta varázslata ez, hanem a tájé, az őserdőé, a folyóé, ezé a csaknem változatlan ősvilágé. Az 1500-as évek közepén Francisco Orellana spanyol kalandor és csapata hajózta végig először a folyót. Az Andesektöl az Atlanti-óceánig. Ő keresztelte el a folyót Amazonasznak. Igaz, a folyónak tulajdonképpen ma is több neve van. Peruban még Maranon-nak nevezik, ám az is lehetséges, hogy az Ucayali az a folyó, amely Tabatingánál a síkságra kilépve — már brazil területen — a Rio Solimoes nevet veszi fel és csak 1500 kilométerrel azután, ahol a Rio Negro fekete vizével egyesül, nevezik Amazonasznak. Itt találkozott — ha találkozott? — valahol Orellana az amazonokkal. A Rio Negro vagy a Rio Nhamundá torkolatánál. Titokzatos őserdők kísérik a folyót mindkét parton. Az Amazonasz medre néha kitágul, mint az óriás anakonda kígyó teste, amikor egy őzet nyel el; néhol szigetek szakítják több ágra. Obidos magasságában pedig összeszűkül, nem egészen két kilométerre. Garganta do Amazonas "Amazonasz torka” — így hívják ezt a szűk átjárót. Valóban találkozott Orellana az amazonokkal? Erre a kérdésre aligha tudunk már valaha is bizonyossággal felelni. Tény azonban, hogy a különböző amazonaszi indián törzsek között él az amazonok — a férj nélküli harcos asszonyok népének — legendája. A Rio Nhamundá vidékén élő indiánok icamiaba néven emlegetik őket. Faro városka közelében, egy meredek sziklahegy lábánál csillog a Iacy-tó tükre. Azt mesélték az indiánok, hogy holdtöltekor úgy ragyog a tó ágyának fehér homokja, mint az ezüst. Ide jöttek az amazonok — az icamiaba k — minden év decemberében és itt várták szeretőiket. A szerelmi játék után beugrottak a tóba, alámerültek és a tó fenekéről tüzes, zöldszínü köveket hoztak fel, melyeket a víz játéka csiszolt-formáit és oly kemények voltak, mint a gyémánt. Ezekkel, az indiánok szerint-mágikus, varázserejű kövekkel (muiriquaita a nevük) ajándékozták meg szeretőiket... A Rio Nhamunda forrásvidékén, a Tumucumaque indiánjai — az aparai és a vvaiana indiánok — között más formában ugyan, de ma is él az amazonok legendája. Ezek az indiánok azt mesélik, hogy az őserdő mélyén él az Olixiana törzs, az “Asszonyok népe”. Ezek a harcos asszonyok, akik a szerelemnek valóságos művészei, egyik szomszédos indián törzs férfiaival tartanak szekszuális kapcsolatot. A született gyerekek közül azonban csak a lányokat tartják meg maguknak, a fiukat visszaadják az apáknak. Más törzseknél másféle legendák vallanak az amazonokról, de még soha senki nem találkozott olyan indiánnal, aki a legendán túl valóban — találkozott volna velük ... Voltak — vagy vannak még — amazonok? Ki tudja. A legendákban élnek s ez csaknem több, mintha lennének, vagy valaha is lettek volna. Nevüket őrzi az óriás folyó, az Amazonasz. Lehetséges, hogy sok minden megváltozik Amazóniában, hisz a természet ős ellensége, a fehér ember a maga technikai civilizációjával talán még ezt az ősi világot is meg tudja szelidíteni. Ám a legenda és a folyó — változatlan. S ki tudja, talán a fehér ember gépi civilizációja épp itt torpan meg a legendák és a titkok ősi vadonában? ARCOK A MÚLTBÓL . . . AKIK AZ ÉLETRE, TANÍTOTTAK Non scolae séd vitae discimus. Nem az iskolának, az életnek tanulunk, mondja a közmondás. Valamikor boldogan újságoltam angol tanáromnak: — Ma nagy örömet szerzek a tanár urnák, nagyon szépen megtanultam a leckémet! Csodálkozó szemmel nézett rám: — Nekem? — kérdezte — saját magának! — És elmondta, hogy a világon hány ember beszéli ezt a nyelvet és ha a határon átlépek, bizony nem nagyon boldogulok az anyanyelvemmel. Akkor döbbentem rá először, hogy az életnek tanulok. De Gabika, aki most lépte át életében először az iskola kapuit, ezt még nem tudja. Ahogy közeledett a szeptember, az egész család azon fáradozott, hogy felkészítse öt erre a nagy eseményre. — Gabika most már iskolába fog járni, mint a nagyok — mondta a nagymama. — Esti iskolába? — kérdezte Gabika, mert mindig vágyott arra, hogy este, amikor vendégek vannak a háznál, ö is fennmaradhasson. — És mindig megtanulja majd a leckéjét, mire anyuka hazajön — mondta édesanyja. — De ha nincs lecke, játszani fogok — válaszolta éles logikával Gabika. Látszólag nem félt. De a virágos néni megjegyzése mégis meghökkentette. — Melyik iskolába jár majd a kisfiú? — kérdezte a virágos néni a nagymamától. — Az x utcaiba. — Az rendes hely. Van ott sok jó tanár! Hazafelé Gabika kimondta azt, ami egész utón. foglalkoztatta. — Hány tanárom lesz nekem ? — Minden tantárgyhoz más — mondta a nagymama, hogy még érdekesebbé tegye a nagy eseményt., — Lehet talán T50 is? — nagy vonal u skodo tfc Gabika. — Annyi talán nem. — De legalább húsz? — Talán, ha jó leszel. És Gabika megnyugodott. Olyan iskolába kerül, ahol ha valaki jó, talán még 20 tanára is lehet. Önkéntelenül is számolgatni, kezdek. Az elemiben négy, a gimnáziumban 26, az akadémián 14, nyelvtanárból vagy nyolc, zenetanárból hét,- ha nagyon számolgatom, talán 150 is lehetne? Hát ennyire jó voltam vagy ennyit kellett tanulnom ahhoz, hogy megértsem az életet? Nyári szabadságom alatt felkerestem a várost, amelyben iskolába jártam. Alig ismertem rá. Égbenyuló házsorok takariták előlem a piros kockás iskolaépületet. A homlokzatán uj felirat volt. Az ajtóban idegen férfi, nem a mi pedellusunk. Felnéztem az első emeleti ablakra, amely mögött valaha én ültem. Zárva volt. Ahogy bezárultak mögöttem a diákévek is. Kerestem a régi tanárokat.. Megtaláltam. Három kedves kis öreg lakik egy szobában. Mind a három tanár volt. Félve lépek be, az ablak mellett nagy karosszékben ülve lelek rá egyetlen tanáromra. Rögtön megismer, pádig már nagyon régen látott és sok tanuló fordult meg a keze alatt. Megöleljük egymást. Olyan eífogódott vagyok, mintha most lépnék be először az iskolába és ott állnék a tanárom előtt. A többiek is felnéznek. Vendég érkezett. Egy régi növendék. Mintha kis szomorúság is lenne a tekintetükben, hogy nem hozzájuk. Bemutatkozom. Drága tanárom örömében még több jót is mond rólam, mint amennyit megérdemlek. A közös asztal vázájába tesszük a külön gonddal válogatott virágcsokrot. Nekem kell a nagy fotelbe ülni. Ez a legjobb, a legkényelmesebb. — Hát mesélj — mondta a tanárom. A másik (Folytatás a 9-lk oldalon.)
