Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-24 / 8. szám

Thursday, February 24, 1972

MAGYAR HÍRADÓ

11. old«] 1

NŐI SAROK:

Asszonyok egymásközt

Nincs különbség, bizonyos koron túl mind a férfiak, mind a nők szívesen dicsekednek hajdani sikereikkel. Én történetesen női társa-) ságba kerültem. A részben fiatalra álcázott, részben korukat megadásai vállaló aszszonyok a napi témákat kimerítve, szivet melengető emlékekre tértek át. Az egyik miatt két ifjú lett öngyilkos. A másikat a hires színész akarta megszöktetni. A harmadiknak egy mágnás küldött az év minden napján rózsacsokrot. A negyedik pedig állítólag tizenkét kérőt utasított el, ezért is öregedéit meg leányfejjel. Hát ha ők, én miért ne? És elmondtam hajdani leány kérésem történetét:

— Abban az emlékezetes korszakban történt, amikor Budapest abból élt, hogy megette ruhái és cipői legjavát. Férfiöltönyök, női kosztümök, ruhák, bundák, cipők cserélődtek át 1945 tavaszán lisztté, zsírrá, szalonnává, jóféle falusi kolbásszá*. Mi akkor már két hónapja nem láttunk kenyeret. Vizben főtt sárgaborsó volt egyetlen táplálékunk. Miért ne próbálnám meg én is a cserekereskedelem nyújtotta lehetőségeket? Igen ám, de mi ruhaneműben is igen szűkölködtünk. Végre is édesapám segített ki, előszedte ingeinek javát, hátha kapok érte valami harapnivalót. Hibátlanok voltak az ingek, de régi divatnak, külön kellett rájuk kapcsolni a gallért, mégis reménykedve baktattam ki a Teleki térre.

Mentem végig a soron, más ösztövérre fogyott pesti uszonyokkal együtt, miközben vágyó pillantásokat vetettem a jól táplált falusiak ínycsiklandozó portékáira: zsák lisztekre, tenyérnyi vastag szalonnákra, kolbászokra, sonkákra. Meg-megálltarn kiteregettem apám ingeit, de nem akadt rá vevő. Fogyott a sor, és fogyott a reménységem is. Már csak egyetlen falusi volt hátra. Hatalmas szál, tekintélyes potrohú parasztember, furcsa kajla bajusszal. Félénk mosollyal takargattam ei’ősen csőként önbizalmamat, és rutinos mozdulattal terítettem szét előtte az ingeket.

— Nem kell — vetette oda olyan megvető hangsúllyal, hogy szégyenkezve kapkodtam össze kincseimet, és fáradtan kullogtam tovább. De

alig tettem néhány lépést, a bácsi utánam szólt:

— Kisasszonyka, jöjjön csak vissza!

Nagyot dobbant a szivem, nemcsak a “kisaszonyka” megszólítás miatt — mert már régóta nem voltam az — hanem mert azt hittem, meggondolta a dolgot. Előtte termettem, újra szétteregettem az ingeket, de ő csak legyintett.

— Mondtam már, hogy az nem kell, ellenben, ahogy magát nézem, éppen megfelelne nekem. Egy évvel ezelőtt halt meg a feleségem, aztán tudja, nem jó egyedül. Miért néz úgy rám? Nem vagyok én öreg ember, még csak jövőre leszek ötvenéves.

Meg nem is vagyok ám akárki, tiz hold földem, négy tehenem, két pár lovam, tizenhat hízóm, szép tanyám van, és ha akarnám, községi bírónak is megválasztanának. De nehogy azt higgye, hogy dolgoznia kéne mellettem, másra kell nékem az aszszony ... Az anyja ölébe sem volt olyan dolga, mint amilyen nálam lenne. Látja itt ezt a fél zsák lisztet? Ezt kapja foglalónak. Itt a kocsim, feldobjuk, aztán már visszük is oda, ahová akarja. Lerakjuk a zsákot, és jön ve-A brit kormány időhöz köti huszonöt év, harminc év, néha több is — a különböző, titkosnak nyilvánított hivatalos dokumentumok, diplomáciai iratok stb. határidejét. Azaz: csak hoszu titkossági idő után szabadítják fel ezeket a történészek számára múlhatatlanul fontos iratokat.

így esik, hogy noha 32 évtelt el már a második világháború kitörése és 27 a befejeződése óta, még mindig van egy sereg háborús dokumentum, amely titkos felirattal nyugszik a brit állami levéltárakban. Időközönként felszabaditják egyiket, másikat. Most került például nyilvánosságra az egyik legizgalmasabb háborús történet: annak a dokumentációja, hogy miként harcoltak az angolok a háborúban a brit szigeteken működő náci kémhálózat ellen.

Sir John Masterman könyvet is irt erről a témáról,

lem. Meg sem állunk a tanyámig.

Nem mertem megszólalni, féltem, ha kinyitom a számat, vagy sirás vagy nevetés buggyan ki belőle, mert mindegyik egyformán kerülgetett. Ezért csak fogtam az ingeket és elindultam.

— Ne menjen már, lelkem, ha nem elég a fél zsák liszt, még nyomatékünk jókora darab szalonnát is adok — kiáltotta utánam a kajla bajsza. S egy kéz megfogta szoknyám szélét. Az a töpörödött anyóka, aki tökmagot árult az én emberem mellett. Nyivákoló hangon mondta:

— Gondolja meg, jó ember ez, kár lenne elszalasztani!- Sajnálom, nénike, nekem férjem és gyerekem van — mondtam, és kiszabadítva ruhámat ujjainak görcsös szőri tásából, lódultam hazafelé.

— No, te legalább tudod, mennyit érsz, fél zsák lisztet meg egy darab szalonnát — jegyezte meg csípősen a hajadon, aki egykor tizenkét kérőt kosarazott ki.

— Igen ám, de ennek is már huszonhat éve — jegyeztem meg, tagadhatatlanul némi mélabuval.

H. Lányi Piroska

amely most januárban jelent meg a brit könyvpiacon. Az egykori oxfordi tanár, aki a háború alatt a kémelháritó szolgálatban dolgozott, könyvében leszögezi: “A háború túlnyomó részében gyakorlatilag mi ellenőriztük az Angliába átdobott német kémszolgálatot.”

Lehetséges, persze, hogy Sir John — noha könyvét az említett hivatalos dokumentumok tanulmányozásával és felhasználásával irta és rengeteg személyes emléke is van — némiképp eltúlozza a brit kémelháritás csalhatatlanságát. Könyvéből ugyanis egy kicsit az derül ki, hogy a náci kémek teljesen gyanútlanok voltak és soha nem jöttek rá, milyen hibákat követtek el. Ha ebben minden bizonnyal van is túlzás, az sem kétséges, hogy a brit kémelháritás csakugyan meglehetősen sikeresen küzdött ellenük.

A munkát úgy kezdték,

ANGOL HÁBORÚS TITKOK:

Hogyan dolgozott a kémelháritó osztály?

hogy mindjárt a háború elején átcsábítottak egy német kémet. Erre a disszidálásra, persze, úgy bírták rá, hogy az szigorúan titokban maradjon, s Gehlenék mindvégig azt hitték emberükről, hogy nekik dolgozik. E’z a náci ügynök azután sorra buktatta le kollégáit az angolok előtt, akiknek csakhamar sikerült megfej teniök az uj meg uj, sűrűn változó német titkos kódrendszereket is. Időközben még néhány náci kémet vettek rá arra, hogy nekik dolgozzék. Ezekkel azután csupa hamis jelentési írattak: eltúlzott véleményeket Anglia katasztrofális belső helyzetéről, küszöbönálló vereségéről, s a német hadvezetés készpénznek vette e jelentéseket.

A brit kémelháritásnak a megvásárolt náci ügynökökön keresztül bizonyos mértékig a Luftwaffet is sikerült irányítania: a német légitámadások, e megtévesztő jelentések alapján, gyakran éppenséggel nem hadi célpontok vagy sűrűn lakott területek ellen irányultak, hanem gyakran kihalt mezőségek felett oldották ki bombáikat. S közben Hitlerék az angolok által már régen megvásárolt ügynökeiket szorgalmasan fizették: legalább százezer fontot költöttek rájuk.

Sir John Masterman szerint a brit kémelháritás legnagyobb sikere a második front megnyitása volt. Ezt megelőzően küldették ugyanis az exnáci kémekkel a legsúlyosabban megtévesztő jelentéseket a brit és amerikai csapatösszevonásokról, az invázió várható helyéről. Ezért történt, hogy nem Normandiában — ahol sor került rá —, hanem Calaisnáí várták a brit-amerikai partraszállást a nácik.

Engel Péter

VILÁGUNK

VÉGVESZÉLYBEN A TENGERI ELET

GENF. — Jacques Cousteau francia óceánkutató annak a véleményének adott kifejezést, hogy a világ tengereiben fél évszázadon belül elpusztul az élet,ha nem tesznek lépéseket a szennyezettség felszámolására.

“Ha semmi sem történik, 30, 40 50 év múlva mindennek vége lesz” — mondotta Cousteau az óceán szennyezettségével foglalkozó egyik nemzetközi konferencia megnyitó ülésén.

Cousteau emlékeztetett arra, hogy a nyílt tengerek tulajdonképpen “törvényen kívüli területek,” ahol nem lehet ellenőrizni a szennyeződést. Mindenesetre annak a “komoly reményének” adott hangot, hogy a Skylab—2 műhold képes lesz majd arra, hogy az űrből felfedezze az óceánok szennyezőit.

Különben javaslatokat tett a szennyezettség leküzdésére. A többi között ajánlotta egy 4,5—5 billió dolláros-évi világköltségvetés készítését az óceáni kutatómunkára. Ennek az összegnek körülbelül a felét az Egyesült Államok bocsátaná rendelkezésre. Követelte továbbá az uj termékek előzetes vizsgálatát annak eldöntésére, hogy szennyező hatást fejtenek-e ki, valamint felvilágosító munkát és kampányt annak érdekében, hogy meggyőzzék az iparvállalatokat: számítsák be termékeik árába a szennyezés megakadályozásának költségeit.

környezeti konferenciájának tanácsadója, az óceánok egyik nagy ismerője ugyancsak aggodalmát juttatta kifejezésre az óceánok szenynyezettségével kapcsolatban, kijelentve, hogy a szennyeződés jelenlegi ütemének fennmaradása esetén a világ óceánjaiban 25 év alatt elhal az élet.

Piccard a többi között ezeket mondotta az újságíróknak: “Először a Balti-tenger hal el, aztán az Adriai-tenger, és utána az egész Földközi-tenger.”

A svájci oceonografust ugyanis megkérdezték, vajon osztozik-e Jacques Cousteau francia óceánkutató nézetében, aki legutóbb arra figyelmeztetett, hogy ötven év alatt elpusztulhat az élet as óceánokban.

“Véleményem szerint Cousteau optimista — válaszolta. — Számos megfigyelő véleménye szerint valószínűbb, hogy ez a pusztulás már 25 év múlva bekövetkezik.”

Piccard professzor annak a véleményének adott kifejezést, hogy a U. N. környezeti konferenciája, amelyet 1972 júniusában tartanak Stockholmban, aktivan segítheti majd ennek a veszélynek a leküzdését.

Jacques Piccard, a Lv N.

!