Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-24 / 8. szám
S. oldal MaGVak hí Thursday, February 24, 1972 TÉLI MESE írta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Olyan télen az erdő, mint a virágos kert. A fenyőfák ágain dús szirmú magnolia virágzik, ha meg kisüt felettünk a nap, tömérdek hóvirág nyílik alattuk. A fák koronáin színes liliomok hajladoznak, fehér hó az ágyuk, de alattuk kirügyezik a zöld gallyacska, mintha az egész nagy természetet csak azért alkotta volna meg a Teremtő, hogy az emberek gyönyörködjenek benne. Hát csoda, ha a környezet szépségéből mesék születnek, s a duruzsoló kályha mellett, a lámpa világosságánál édesanyák ajkairól Székely-Molnár Imre megelevenednek a tanulságos történetek. A koldus porontyból így' varázsolt királyfit elő az anyai szeretet és Hamupipőkéért mindig eljött a daliás álomlovag. A szeretet melege úgy ömlik el a gyermekek lelkén, mint a mindent betöltő imádság. Édesanyám egyik ilyen meséjét elmondom most okulásul maguknak: — Egyszer volt, hol nem volt — hallom ezüstös csengésű hangját — élt fenn az erdők rengetegében, a sziklás hegy barlangjában a medve mama kisfiával, egy mókás, mindig ugrabugráló kicsi boccsal. A fiúcska éppen a mama felügyelete nélkül hancurozott a barlang előtt, amikor elcsúszott a jégen és legöngörödött a tátongó szakadékba. A medvemama rettenetes ordítása jelezte kétségbeesését, s jajgatva, sírva rohant végig az erdőn. A bajbajutott kicsi bocsához nem tudott leereszkedni, mert ő is lezuhant volna a meredek sziklán. Lent a mélyben pedig kétségbeesetten nyöszörgőit a kis bocs, s ezzel a sírással még csak jobban megőrjítette a mamát. Ahogy így eszeveszetten rohant észreveszi, hogy egy erdei vadász baktat felfelé az ösvényen. Lélekszakadva odarohan hozzá, s leborul a Iába elé: — Nézz rám, te vadász. Én egy szerencsétlen medveanya vagyok. Könyörülj meg rajtam, hozd fel a szakadékba zuhant egyetlen gyermekemet. Látom a derekadra van csavarva egy jó hosszú kötél, vedd le, én itt megtartom a végét, s ereszkedj le rajta és én felhúzlak benneteket. A vadász kicsit töprengett, hogy menjen vagy ne menjen, de végül is megesett a szíve a medvemama fájdalmán. — Hát jól van, lemegyek érte, de aztán jó erősen tartsd a kötelet, nehogy én is odavesszek. A medvemama a derekára csavarta a vastag kötelet, hogy biztosabban álljon a lábán, a karjaival belekapaszkodott egy vastag fatörzsbe. A vadász pedig lassan leereszkedett. Megtalálta a kis bocsot és felkiabált a medvemamának, hogy' most már felhúzhatja őket. Nagy volt a medvemama öröme, remegett a boldogságtól és nem győzött hálálkodni. Végül leborult a vadász elé és ezeket mondta: — Engedd meg, ó, vadász — s az örömtől remegett a hangja —, hogy megcsókolhassalak ... A vadász megvetéssel nézett végig a torzonborz állaton és a szava is tele volt undorral, mikor válaszolt: — Te engem akarsz megcsókolni, te szőrös, büdös, nyálas állat?! A medve mamának a szívét törték össze a vadász szavai. Mégis úgy érezte, hogy' valamivel le kell róni a háláját, s ezért így folytatta: — Ha nem engeded magadat megcsókolni, akkor vedd elő a baltádat és csapj egy irgalmatlan nagyot a nyakamra. — Hát, ha azt akarod, megtehetem — azzal lecsatolta derekáról a baltát, odalépett a hatalmas állathoz. ki szépen lehajtotta a fejét. A balta megsuhogott a levegőben és lecsapott a medve nyakára. Az ütés nyomán szétfreccsent a vér. A medve mama szédülve tántorogva, karján a kicsi boccsal elindult szépen a barlangjához. Teltek múltak az évek, egy szép napon a medve mama megint összetalálkozott az erdőben a vadászszal. Megismerték egymást, s a kölcsönös üdvözlés után egyszercsak így szólt a medve mama: — Gyere csak ide közel hozzám, te vadász, s nézd meg a nyakamat, s mondd meg nekem: látszik-e még a balta csapása? A vadász kutatva vizsgálgatta a medve mama nyakát, de még csak egy kis forradás sem látszott rajta. — Nahát —- szólt —, még a nyoma is eltűnt, pedig hidd el nagyot ütöttem rá. — Na látod — válaszolta szomorúan a medve mama —, annak a baltaütésnek a nyoma nem látszik meg a nyakamon, de a szavaid, amikkel megsértettél, még mindig itt égnek a szívemben. Ez a seb nem gyógyul be soha ... Édesanyám még megtoldotta a mesét: — Látod-e kicsi fiam? Ne bántsál soha senkit, mert a jót hamar, a rosszat pedig sohasem felejtik el az emberek ... EMBEREK ÉS ESETEK AZ IFJÚ KÖLTŐ ÉS A KESZTYŰ Három éjszaka nem aludt az izgalomtól. Életében először hívták meg író—olvasó találkozóra. Könyvtáravatásra, a művelődési ház hivatalos papírján, rengeteg aláírással, szép, udvarias szöveggel, hogy “öröm és megtiszteltetés” és “lelkes olvasói várják”. Még a költségtérítést is kilátásba helyezték. Az ifjú költő nagy gonddal küszködött, délben újra megborotválkozott, cipőt pucolt. Már a kabátját is felvette és kesztyűjét húzta éppen, amikor észrevette, hogy az bizony kását kér. Maga a tény nem volt meglepő számára — hetek óta rongyos kesztyűben járt. Először csak egy kis helyen feslett fel a varrás, azután már a tenyerén is. Különben nagyon jó, bélelt kesztyű volt, de hát meg kéne varrni. A főbérlőre nem lehet számítani. A főbérlő azt szeretné, ha ő nem is létezne a világon, legfeljebb havonta egyszer arra a tiz percre, amikor a lakbért beviszi. Alkalmas leányismerős, unokahug, nagynéni nincs a közelben. Egyedül kellene megoldani a feladatot. De tűje sincs, cérnája sincs, ha volna, se tudna vele mit kezdeni. Nem férfinak és nem lírai költőnek való az ilyesmi. Borongva nézte egy darabig a kesztyűt. Mindjárt indul a busz. Most gyorsan venni se tud másikat. Különben is száznyolcvan egy rendes kesztyű. Mi lenne, ha belülről megragasztaná? A ragasztószalag mellett döntött. Kifordította a kesztyűt, összeillesztette a hasadékokat, leukoplaszttal leragasztotta. Csak egy zsilett kellett, hogy levágja a szalagmaradékokat. Nem is vette észre, hogyan vágta meg a kezét. Csak amikor már a kesztyűbe bujt, érezte, hogy csip, fáj a tenyere. De hamar meg is feledkezett róla. Élvezte az autóbusz lihegő kapaszkodását a pilisi hegyekben, a hófödte tájat, a kendős, kosaras utazóközönséget, a kövér kalauznőt, de legjobban élvezte a megérkezést, a kulturház meszszire világitó ablakát és jóval a kulturház előtt egy nagy csomagolópapírra festett plakátot: “Kende Csongor irodalmi estje” Gyönyörködve állt meg a plakát előtt, aztán észrevette a kulturház ajtajában rá várakozókat, illedelmesen lehúzta hát a kesztyűjét, hogy kézfogásra siessen. A bal kesztyű alig jött le. Atyaisten. Belül tele volt alvadt vérrel. De Csongor pillanatok alatt megfeledkezett a vérről és fájdalomról. Kedves, fiatal lányok várták, pogácsával és kávéval kínálták, azután bevezették az olvasóterembe, ahol huszonkét versértő lélek, Kende-versekért rajongó ifjú és öreg várta ajkáról az igét. Taps és autogram, két szál lángoló szegfű. Egy szép kislány még idézett is Csongor verséből, “a szivem csak ül a konyhahokedlin, régi mákostészták álmaival” ... A költő boldog volt. A verset szavaló kislány is autogramot kért és bemutatkozott. Mráz Editnek hívják, ő is ir verseket, ugye elhozhatja egyszer, ugye megmutathatja? Hova viheti? Melyik presszóba jár a költő? Merre lakik? Mikor jár megint errefelé? “Hogyne, persze, mindig” — felelte ő bátorítóan. Azután felvette újra a kabátját, a szép selyemsálat, a kalapja után nyúlt, majd rátekintett a székre dobott kesztyűre. Az ifjú lányok körülötte álltak és Csongor elvörösödött. A kesztyű csámpásan, félig kifordulva, leukolplasztbéléséből egy csücsök előrekunkorodva. Brr ... a szép felöltőhöz egy ilyen kesztyű? — Nem az öné? — kérdezte Mráz Edit, aki kellemetlen módon mindenbe beleavatkozott. — Köszönöm, nem — felelte gyorsan. A versszerető hallgatók elmentek, a kulturház takarítónője jelentőségteljesen lökdöste a székeket. - — Csongor átvette a buszjegyek árát és szaporán kifelé indult a hóba. A buszmegálló most távolabbnak fönt. Az utca sötét volt, a hó fagyosan csikorgóit a lába alatt. És fázni kezdett a keze. Hm. De nagy marhaság volt otthagyni a kesztyűt. És a busz indulásáig még legalább egy óra. Ha nem késik. Ebben a hóban, fagyban. Topogott. Egész jó kesztyű volt. Nem szép, de jó. Egy kesztyű meg csak meleg legyen, az a dolga. Még jól tartott az a ragasztás is. Persze, vannak helyzetek, amikor az ember nem vállalhat egy ilyen ronda kesztyűt. Ha az a sok szép lány nem lett volna ott. Fővárosi költő. Most már mindegy. De miért mindegy? Visszamegy. Kérem szépen, ha ideadnák a könyvtár kulcsát. Ottfelejtettem a kesztyűmet. Köszönöm. Ez az. Kész. De kinél van a könyvtár kulcsa? Hol lakik a takarítónő, a könyvtáros, a ... És a könyvtáros is hallotta, hogy az előbb azt mondta, hogy ez a kesztyű nem az övé. Hát az előbb miért tagadta le ? A kesztyűt biztosan félretették a talált tárgyak közé. Megnézegették. Úristen . . . megnézegették . . . hiszen az a kesztyű tele van vérrel! Kende Csongornak egyszerre melege lett. Költői fantáziája és lírikushoz méltó idegrendszere működésbe lépett. Egy kesztyű vérfoltókkal. Egy kesztyű, amit Kende Csongor lírai költő megtagadott, otthagyott. Miért? Miért akart megszabadulni tőle? Másénak vallani. Valakire áthárítani a gyanús vérfoltot. A kesztyű még biztosan ott van az iroda fiókjában. De holnap már a körzeti rendőr kezében lesz. Lehet, hogy ezen a környéken órákkal ezelőtt bicskával leszúrtak valakit. Nem gondolkozott tovább. Már ment is vissza. Most már nemcsak a keze fázott, a foga is vacogott. Micsoda hülyeség. Hát persze, hogy visszamegy a kesztyűért. Drága kesztyű. Itt felejtettem, legyenek szívesek. Miért nem mondta mindjárt? Mert nem néztem jól oda. Azt hittem, hogy az enyém a kabátom zsebében van, kinek mi köze van hozzá? A kulturház sötét volt. E'gy darabig fel-alá járkált az udvaron. Egy férfi jött arra. — Kérem, hol lakik a könyvtárigazgatónő? — A Mari néni? Miért keresi? — kérdezte a férfi szúrósan. — Mert valamit ottfelejtettem . . . — A sarkon — mondta a férfi és továbbment. (Folytatás a 9-ik oldalon.)
