Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-17 / 7. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, February 17, 1972 HIRES BŰNÜGYEK KÖZÖTTÜNK IÁR A LECENDÁS. HALÁLOS BETEG, EJTŐERNYŐS REPÜLŐGÉPRABLÓ Egész Amerikát lázba hozta az a repülőgéprablás, mely 1971 Thanksgiving Napjának estéjén történt. Egy férfi, aki magát D. B. Coopernek nevezte, a szó valóságos értelmében, eltűnt a levegőben, magával vive 200,000 dolláros zsákmányát. Az amerikai repülőgéprablások történetében ez volt a legmagasabb összegű váltságdíj. D. B. Cooper tette olyan volt, hogy neve az amerikai ^önözés történetében feltétlenül odakerül majd Jesse James és John Diliinger neve mellé. D. B. Cooper (nyilyánvalóan nem ez az igazi neve) elindult azon az utón, hogy igazán hirhedt legyen, elindult azon az utón, hogy az amerikai bűnözés történetében legendás alakká váljék. A legenda azzal kezdődött, hogy egy jelentéktelen külsejű (a személyleirások, alighanem, éppen ezért, bizonytalanok és egymásnak ellentmondók) középkorú férfi, a Northwest Airlines nevű légiforgalmi társaság egyik személyszállító repülőgépén amely Portlandból (Ore.) Seattlebe (Wash.) repült, a legnagyobb nyugalommal és hidegvérrel, felmutatott egy aktatáskát, amelyben állítólag egy bomba volt. (Ma sem lehet tudni, hogy valóban bombát tartalmazott-e az aktatáska.) / A repülőgépen összesen 43- személy tartózkodott, az utasokkal és a személyzettel együtt. A repülőgéprabló 200 ezer dollárt és egy ejtőernyőt követelt. A repülőgép Seattleben landolt és miután a légi kalóz kívánságát teljesítették és megkapta a 200 ezer dollárt készpénzben, valamint 4 ejtőernyőt, a középkorú férfi mindenkit elengedett a repülőgépről, kivéve a személyzet négy tagját. Ezután megparancsolta a pilótának, hogy lassan repüljön déli irányban, körülbelül 10 ezer láb magasságban, vagy annál valamivel alacsonyabban. A repülőgép 3 és fél órával később leszállt Renoban (Név.), hogy uj üzemanyagot vegyen fel: ekkor azonban a repülőgéprabló, az állítólagos bombát tartalmazó aktatáska, a 200,000 dohár "és az egyik ejtőernyő eltűnt. A személyzet, amelynek tagjait Cooper az egyik elülső kabinba zárta be, nem látta őt kiugrani és a repülőgéprabló azóta is szabadlábon van. Az egész repülőgéprablást hallatlan tervszerűség és pontosság jellemezte, szemben az átlagos repülőgéprablásokkal, amelyeket izgalom, nem egyszer hisztéria és tervszerütlenség jellemez. Az egyik legérdekesebb körülmény az volt, hogy Cooper nem akart külföldre menekülni, hogy politikai menedékjogot kérjen és kapjon egy másik országban. Cooper egyszerűen a pénzt akarta s azzal együtt, ejtőernyővel, kiugrott a gépből. Ez az első eset a repülőgéprablások történetében, hogy a légikalóz ejtőernyő segítségével hagyta el a gépet. Jellemző volt a tervszerű előkészítésre az is, hogy Cooper nem megy, hanem 4 ejtőernyőt követelt. Ezáltal azt a hitet keltette, hogy esetleg három utast, vagy a személyzet három tagját is kiugrásra kényszeríti. Ennek következtében, senki sem merte szabotálni az ejtőernyőket, mert hiszen ezzel esetleg ártatlan emberek életét is veszélyeztették volna. Nem véletlen, hogy Cooper éppen egy Boeing 27 tipusu repülőgépet választott ki. Ez a tipusu repülőgép azoknak a kevés amerikai kereskedelmi repülőgépeknek egyike, melyeknek szárnya alatt van a kijárati ajtó az utasok számára, ahonnan biztonságosan lehet ejtőernyős ugrást végrehajtani. Dr. Otto Larsen, a University of Washington társadalomtudományi fakultásának a professzora, igy értékelte Coopert: — Ebben az emberben feltétlenül van valami hősiesség, van érzéke a titokzatossághoz, a nagyvonalúsághoz, jelentős drámai érzéke van s nem utolsó sorban: rendkívül ügyes, intelligens ember. — Cooper mindazokkal a jellemvonásokkal rendelkezik, melyek képessé tesznek valakit a tökéletes bűn elkövetésére. Maga D. B. Cooper azonban nem ért egyet ezzel az értékeléssel. Nemsokkal fantasztikus ejtőernyős menekülése után levelet intézett néhány újsághoz és leveleiben — többek között — a következőket irja: — Nem azért követtem el a rablást, mert hős vagyok, — vagy mert úgy véltem, hogy az egész dolog romantikus. Nem vagyok modern Robin Hood. Szerencsétlenségemre, mindössze 14 hónapig élhetek. Eddigi életem gyűlöletek és éhség, zűrzavar között telt el és ez a rablás látszott a legmegfelelőbbnek arra, hogy pénzhez jussak és egyúttal kielégülést találjak, saját lelki nyugalmamat megtaláljam. — Tegyenek le arról, hogy valaha is a nyomomra bukkannak. A rablás alkalmával parókát viseltem és arcvonásaimat gittel változtattam el. A gépen nem hagytam ujjlenyomatot és bűnügyi múltam nincs: soha még közlekedési kihágási ticketet sem kaptam. így tehát, közöttünk jár a legendás, vakmerő, repülőgéprabló, aki azt állítja, hogy halálos beteg. Talán éppen a szomszédunk . . . talán éppen az a rokonszenves, középkorú ur, aki előttünk áll a sorban' a szupermarket pénztáránál., ki tudja? Mindezek után talán nem érdektelen arról is beszámolnunk, hogy egy floridai hetilap szeretné megintervjuolni D. B. Coopert. A lap a következő szövegű felhívást tette közzé: — D. B. Cooper, akárhol is tartózkodik jelenleg: — Szeretnénk segíteni önt abban, hogy elmondja a világnak a különös repülőgéprablás történetét. Ha jelentkezik, érintkezésbe lép velünk és meg tud bennünket győzni arról, hogy ön a legendás Cooper, megígérjük, hogy csupán azokat az adatokat közöljük, amelyeknek közlésére felhatalmaz bennünket. — Az információkért kifizetünk 1000 dollárt annak a jótékonycélu egyesületnek, — amelyet ön megjelöl. Nem akarunk önnek fizetni és különben is az a véleményünk: egy olyan ember számára, aki éppen most kapott 200,000 dollárt, az ezer dollár még zsebpénznek is kevés. — Szeretnők megtudni azt, Kiirthy Miklós: KRÓNIKA A napokban történt, hogy egyik éjszaka hirtelen felriadtam és megdöbbenve és rémülten eszméltem rá arra, hogy meghalok. Nem úgy értem, hogy most rögtön, azonnal meghalok, hanem úgy értem, hogy el- Kürihy Müclós érkezik majd a nap, amikor meghalok. Kimeredt szemmel bámultam a sötétbe és vacogó fog-gal formáltam a szavakat: — Meghalok . . . szóval... eljön majd a nap, amikor minden, ami most van, nélkülem lesz. Megpróbáltam elképzelni a Nemlétet. Nem sikerült. —Meggyőződésem, hogy a Nemlét elképzelhetetlen. Felgyújtottam az éjjeliszekrény lámpáját és arra gondoltam, hogy mi, mindnyájan, emberek, úgy élünk, mintha soha meg nem halnánk. Illetőleg: tudjuk, hogy meg kell halnunk, valamiképpen azonban nem veszünk erről tudomást. Amig élünk, — csak élünk és ámbár állandóan beszélünk a halálról (mindaddig, amig háborúk és zendülések vannak, nem lehet nem beszélni a halálról), — önmagunkkal kapcsolatban nem tudjuk a halált elképzelni. S talán . . . talán nem is erről van szó. Talán arról van szó, hogy nem merjük elképzelni azt a napot, amikor már nem leszünk. Magát a Nemlétet képtelenek vagyunk elképzelni, magát az egész világot azonban önmagunk nélkül — nem merjük elképzelni. Önmagunk vagyunk a világ és a világ bennünk van. Nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy tudatosan leszögezzük önmagunkban: a világ objektiven létezik, a világ nélkülünk is létezik.. Ez a tudat azonban idegeink mélyén állandóan kisért és mint ahogyan egy rémületes mesében az éjszakai lovag lovának dobogása hallatszik az erdőben — kiséri lépteinket. Csak olykor, az éjszaka sötétségében riadunk fel arra, hogy mi történik itt velünk valójában. Az az igazság, hogy a legkegyetlenebb dolog történik, ami élővel egyáltalában történhet: az történik, hogy meghalunk. S az történik, hogy a Természet szempontjából halálunk éppen annyit fog jelenteni, mint egy légy halála. A csókok és az ütések mögöttünk maradnak s mi szépre balzsamozva fekszünk majd a ravatalon és elmondják felőlünk, hogy a legjobb férj, a legjobb apa és nagyapa voltunk, a leghűségesebb barát . . . s ezzel megkezdődik az örök Nemlét, ugyanaz a Nemlét, amelynek születésünk előtt voltunk részesei. S mi történt közben, a két Nemlét között? Semmi. Éppen csak éltünk. Leoltottam az éjjeliszekrény lámpáját s nagyon távolról és bizonytalanul bolydult meg bennem a gondolat: — Remélem . . . őszintén remélem, hogy szép halott leszek ... És vacogott a fogam és homlokomat kiverte a verejték, mert arra gondoltam: végig kell élnem az egész életet ahhoz, hogy szép halott legyek. A hét karikatúrája: Edward Kennedy szenátor (D-Mass.) hogy a bomba valóban igazi bomba volt-e, vagy csak blöffölt? Előre tervezte az egész dolgot, vagy pedig a történtek közben improvizálnia kellett? Miért éppen a D. B. Cooper nevet választotta? — Nem idegesíti, hogy a rendőrség esetleg nyilvántartásba vette a 200 ezer dollár bankjegyeinek szériaszámát? Elkölitött már valamit a pénzből? — Amennyiben igaz, hogy i csupán 14 hónapot élhet még, szándékában van-e lelepleznie önmagát akkor, amikor halálos betegsége már végső stádiumához érkezett? A titokzatos D. B. Cooper azonban mindeddig nem jelentkezett. Lehet, hogy jelentkezni fog . . . lehet, hogy hiú és arra vágyik, hogy neve valóban két hirhedt kartársa, Jesse James és' John Diliinger neve mellé kerüljön jaz amerikai bűnözés törtéiie- Itében.
