Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-10-07 / 40. szám
Thursday, October 7, 1971 magyar híradó 15. old«! T MAGYAR SZENT KORONA KRÓNIKÁJA: KILENC URAK IGAZOLNAK Irta: BALOGH LÁSZLÓ VIII. A korona feltalálásának történetét először a ;artományi lap, a Temesvarer Zeitung közli. A :udósitás szerint a kormány tudja, hogy a világosi fegyverletétel után a korona nem hagyta el \z országot, a nyomozással megbízott Karger Tiusz hadbíró őrnagy pedig azt is: a menekülők a coronát és a jelvényeket Orsovára hozták, majd ovábbmentek a mehádiai fürdők felé, és amikor tt sem találtak rejteknek alkalmas helyet, viszzatértek Ó-Orsovára. Innen éjjel, a Cserna-pataíoa át tovább utaztak. Ha ennyi mindent tud varger őrnagy, miért nem találja meg hamarább koronát? “Mert az aldunai vidéken korán beáll > tél, a tavaszi áradás pedig eltüntette a nyomodat . . .” Máshol is keresgélnek. Szászka és Oradea, majd Debrecen és Nagyvárad között, aztán 853 tavaszán az őrnagy megintcsak visszajön drsovára. Kiokoskodja, hogy a menekülők csak z Allion-hegy alá szorulhattak “itt kutat hát j jel-nappal a vizsgáló szem minden göröngyöt, ainden földet, minden bokrot, ágat, követ és ást . . .” Aztán egy napon Karger őrnagy észeveszi, hogy az Allion-liget egy eldugott részén fatörzseken “szeszélyes jelek” vannak, a bökök alatt pedig levagdosott gallyak, majd talál gy “elegáns órakulcsot” és egy baltanyelet. Mindbből arra következtet, hogy itt egy “jobbmódu mber dolgozott baltával”. Szeptember 6-án ásat- i kezd húsz négyszögöles területen, hét — egyíáshoz közeli — párhuzamos árkot. “Szeptember -án reggel 8 óra 15 perckor egy munkás kapá•a a földbe vágva érchangot adott, és alatta egy 31 lezárt vasláda lett láthatóvá, amely biztonsága helyeztetvén, feltöretett. A lába belül és kívül gészen el volt lepve rozsdával . . .” Hogy milyen liapotban találták a koronát, erről majd később. 1 1 A cikket természetesen átveszik a bécsi, a budaasti és a külföldi lapok. Szemere, aki ekkor Pásban él, megdöbbenve olvassa a hirt. Naplója '.érint bizonyos abban, hogy az osztrákok nem öffölnek, valóban megtalálták a koronát. Csak >pen a körülmények nem stimmelnek. Ingerül‘n írja, ők semmiféle szeszélyes jeleket nem kardiak a fákra, nem vesztettek el sem órakulcsot, ;m baltanyelet. Ha pedig ezek a “nyomravezető yomok” nem voltak, akkor nem is ezek után ta- Itak a koronára. Következésképpen: a korona :jfekhelyét elárulták. De kicsodák? Szemerének a válaszra nem kellett sokáig vára. Egy osztrák katonalap, az Oesterreichscher HETI NAPTÁR OKTÓBER 10— Vasárnap: Pünkösd u. 19. vas. 11— Hétfő: Mária anyasága 12— Kedd: Miksa 13— Szerda: Kálmán, Ede 14— Csütörtök: I. Kallixt lrP-Péntek: Nagy Szent Teréz 16—Szombat: Hedvig Soldatenfreund közli a temesvári lap cikkét — kommentárral: Karger őrnagy csak eszköze volt egy felsőbb vezetésnek, a korona “Allicn-hegyi sírjához Bécsből kapta a kulcsot”. Két nap múlva a Soldatenfreund újabb cikket közöl: azt írja, a korona rejtekhelyét — Szemere árulta el az osztrák kormány rendőrfőnökének, Kempen altábornagynak. Mégpedig azért, mert Kossuth 1853 tavaszán Londonból felbérelt egy ügynököt (“Uj- Orsova sziget személyt”), hogy a koronát, amelynek rejtekhelyéről Kossuth tudott, a kezére játszsza. Ezt az ügynököt Kempen elfogatta. Amikor Szemere értesült az esetről, kijelentette: az elrabolt kincset inkább a hazának, mint ama gyávának juttatja a kezébe, ki a nemzetet az enyészet örvényébe taszította. (Mármint Kossuth.) Ezek után Kempen altábornagy augusztus 28-án egy papirt kapott Párisból, “amely a korcnajelvények kulcsát képezte”. így találta meg Karger a korona rejtekhelyét. Ezt a cikket is átveszik a magyar és a külföldi lapok, közöttük a Pesti Napló és a Kölnische Zeitung. Szemere e két újságból értesül, hogy — ő a korona árulója. Mindkét lapnak megküldi “feleletét”: méltósággal és hűvös megvetéssel ir az “aljas gyanúról”. Naplója viszont azt tanúsítja, képtelen az üggyel nem foglalkozni. “Minden esetre keserves esemény rám nézve . . .” “Ez már több volt, mint amitől tarték . . . ilyen ármányt nem is képzeltem.” Megindokolja, miért hozta magával, és miért rejtette el a koronát. Előrelátásból. “Volt idő, amikor a korona birtokáért a magyar királyok sokat, igen sokat készek valának tenni . . .” Szemere ezért arra gondolt, hogy a korona “egy újabb alku alapja lehet majd a nemzet és a király között.” Ha nem, “egykor, ha' győzünk, jó lesz a Nemzeti Muzeum számára.” Majd kitör belőle a tehetetlen düh: “Mi személyemet illeti, szomorú dolog, midőn az embernek magát mindig védeni és igazolni kell. Nem fatalitás az, midőn érdemeim látszanak bűnökké válni ? Minden tettnek csak ártalmait érezni, dicsőségét, ó, azt nem, de elismerést sem . . .?” Újra és újra felteszi a kérdést: ki lehetett az áruló? Előbb Batthyányra gyanakszik (“amnesztiát kért, aki erre képes, talán egyébre is képes, húsz milliónyi vagyon megér egy koronát”), aztán Füleppre, (“aki ugyan nyomorog mióta kint él, de ő képes szerepet évekig játszani”), majd Duschekra, végül mindenkire ... A Soldatenfreund cikke eléri a célját: a korona ürügyén egyszerre rágalmazza Kossuthot és Szemerét, viszályt, gyanakvást, vádaskodást keltve a szabadságharc vezetői közt. Az áruló személye soha nem derült ki; Szemere hét évvel később emberroncsként, elborult elmével tér haza . . . 2 Amikor a koronát Orsován kiemelik a földből, Karger — érdemeiért a Szent István rendet kapja — nyomban értesíti gróf Coronini szerb vajdasági és bánsági kormányzót, a kormányzó Kempen rendőrfőnököt, a rendőrfőnök Ferenc Józsefet. Az egykorú laptudósitás szerint “gróf Coronini maga is Orsovára sietvén minden intézkedést megtett az újra feltalált clenodiumok ünnepélyes átvételére. Az Erzherzog Albrecht hadigőzös távirda által Orsovára rendeltetett. Egy század a román határezredből, egy osztag szerezsánnal együtt kocsin oda szállíttatott.” A koronát és a jelvényeket “ünnepélyes pompával, ágyuk dübörgése és az egész környékről összegyűltek örömkiáltásai között” a hadihajó fedélzetére viszik, és az “úszó kolossz a császári város felé elindult, a jogszerű uralkodónak jogszerű koronáját, amely I. Ferdinánd óta mindig ősei fején ragyogott, megvinni”. Az Erzherzog Albrecht azonban még nem a jogszerű uralkodóhoz viszi a jogszerű koronáját. A császár úgy rendelkezik, hogy a hadihajó Budára jöjjqn, előbb azonban kössön ki Promontornál. Itt aztán Albrecht főherceg, “őfelsége magyarhoni helytartója” egy másik gőzösről kíséretével átszáll a hadihajóra, hogy megállapítsák a korona és a koronázási jelvények valódiságát. 3 A jegyzőkönyv szerint “kilenc urakkal, kikről az országban tudva vagyon, hogy a koronát és a koronázási jelvényeket tökéletesen ismerik”, bizottság alakul. A kilenc urak (Scitovszky János hercegprímás, Esterházy Pál herceg, gróf Pállfy Fidél, gróf Gábor, gróf Keglevich János, gróf Batthány János, herceg Pálffy Antal, Ranolder János és Fábry Ignác püspökök) eskü alatt “igazolják”, hogya korona “valósággal a magyar szent korona. Belőle három rubin ki van törve, kettő megtaláltatott, egy nem találtatott meg”. Hitelesnek mondják a jelvényeket is. A palástot: “igen keveset szenvedett, csak bélése van erősen megviselve.” A kardot: “igen erősen megrozsdázva, bársonyhüvelye félig elrothadt.” Az aranyalmát: “a magyar címer, mely azon volt, le van törve, de megtaláltatott”. A király jogart: “valósággal a magyar királyi pálca”. A prímás ezután imát mond, a katonazenekar pedig eljátssza — a Gotterhaltét. A hajó másnap Pestre érkezik, a parton Albrecht főherceg várja a bizottsággal. A vasládát nyolc arisztokrata hozza le a fedélzetről, és emeli az udvari diszhintóba. Ágyuk dörögnek, harangok zugnak. A korona három napig a Szent István kápolnában van. Szeptember 19-én a koronát és a jelvényeket visszarakják a ládába, és egy vasúti szalonkocsiban elindul Bécsbe. Szeptember 20-án kihozzák az udvari kincstárból, és az “igazoló urak” (a koronát Esterházy Pál, a jogart Pállfy Fidél, a kardot Keglevich József) a Burg szertartási termébe viszik. A trónszék mellé helyezett koronát és jelvényeket Albrecht főherceg átadja Ferenc Józsefnek. A császár “bizonyságát adja jóindulatának”, úgy dönt, hogy a koronát Budán őrizzék. A koronát, a jelvényeket másnap visszahozzák Budára: elhelyezik a királyi palotában. Úgy ahogyan a földből kivették . . . 4 Ezt azonban nem tudja a közvélemény. Ezt csak gróf Károlyi György és báró Nyáry Antal koronaőr urak tudták, és ők is csak 1867 márciusában, amikor kinyitják a ládát, hogy az ékszereket még időben — Ferenc József júniusi koronázása előtt — szemügyre vegyék. Jegyzőkönyvük szerint “a szent korona nagyon elhanyagolt állapotban létezett ... a koronaőrök jelenlétében Müller Lajos pesti aranyműves által megfoltoztatott”. Nem különben rossz állapotban volt Szent István palástja (“annak kijavításával Klein divatárusnő, illetőleg himzőnő ötödmagával tizennégy napig működött”), a kard bársony tokja (“Szikrai kardmüves által hozatott rendbe”), és az országalma (“Melyről a régi aranyozás már tökéletesen le lévén kopva, újólag valánk kénytelenek Müller aranyműves által bearanyozni”). Kifogástalan viszont a láda zárja. Ezt az osztrák kormány szerelteti fel, még 1853-ban, közvetlenül a korona megtalálása után . . . (Folytatjuk)
