Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-10-07 / 40. szám
16. oldal MAi.fi»F HIKAIV* Thursday, October 7, 197t ❖ ❖ ❖ ❖ ♦!*i Elbeszélések és igaz történetek V ❖ ❖ ❖ ❖x~x*x~x~x~x~x~x~x**x~x*x~x*x*x~x~x~x~x**x* ATARTÁSDÍJ (Folytatás) A bíróság neki ítélte a házat és a kocsit, külön kártérítést állapított meg neki, és olyan hatalmas összegű tartásdijat, hogy szinte az egész jövedelmem ráment. Még az ügyvédi költségeket is az én nyakamba sózták. Matyiin pedig a legdrágább ügyvédet fogadta meg ... Nem csoda, hogy a válás után alig maradt többem, mint havi 450 dollár. S mert minden áron pénzhez akartam jutni, még ezt is elvitték a bukmékerek. Olyan nyomorban éltem, hogy1 rajtam már csak a csoda segíthetett. S a Talbot-perrel megtörtént a csoda! Beléptem az irodámba és azzonnal felhívtam Louis Berglerst, Talbot védőügyvédjét. — Hallo, itt ív Garnett beszél. Hogy áll az ügy? — Nagyszerűen! A vádhatóság képtelen bizonyítékokat produkálni. Honnan beszélsz? Mert ez mégsem telefontéma. Úgy látszik, mégsem állhatnak olyan nagyszerűen, ahogy Louis mondja. A hangjában valami bizonytalanság rezgett. — Mondd, Louis, nem lenne szükséged valami jó kis tanúra? — Öregem, ne hülyéskedj! Mutass egy ügyvédet, akinek ilyesmire nem lenne szüksége. Talán tudnál is ajánlani egyet? Ki vele! — Tudnék. Saját magamat! — Óriási! Öregem, ebédeljünk együtt! Ami már az ebédet illeti, Louisnak nem sok öröme tellett benne. Hiú ember volt, és állandóan az elhízástól reszketett. Ennek megfelelően salátát és teát rendelt löncsre, de még ezt a löttyöt sem tudta lenyelni, anynyira izgata az én mondókám. Bezeg én aztán kitettem magamért. Mindenekelőtt rendeltem egy teknősbékalevest, majd egy gyönyörű steak-et, aztán egy langusztát, s végül egy halom sajtot. No, meg persze egy üveg pezsgőt. Egyszóval iszonyúan bezabáltam, de egy-egy fogás szervirozása között azért előadtam a haditervemet. Louis nem is leplezte örömét ... Az ebéd végeztével, amikor észrevettem, hogy a pincér a számlával felénk közeleg, az órámra pillantottam. “Bocsáss meg egy pillanatra — s fölugrottam —, az irodámban várnak egy telefonomra.” És kirohantam az étterem előcsarnokába. Be is mentem a telefonfülkébe, levettem a hallgatót, sőt, még tárcsáztam is valamit, persze csak falból. Szóval úgy tettem, mintha valóban telefonáltam volna, hadd teljen az idő. Mire visszatértem az asztalunkhoz, Louis már rendezte a számlát. Elérkezett a főtárgyalás napja. Az ügyész arcán már felragyogott a győzelem mosolya, amikor az első tanú arról beszélt, hogy a szerencsétlen áldozat ugyancsak képes volt a férfiakat lángra lobbantam. Amikor a védő szót kapott, a védelem első tanújaként magát Stafford Talbot-ot szólította. Talbot beismerte, hogy hirtelen haragú, szenvedélyes alkat. Bevallotta, való igaz, hogy egy alkalommal azt is kijelentette, letöri Jane derekát... Ilyesmit kijelenteni, mondotta, természetesen butaság, és az ilyen kijelentésnek nincs is semmi jelentősége. Azon a pénteken a gyilkosság napján egyébként — legalábbis a késő esti órákban — otthon tartózkodott, teljesen egyedül. A tv műsorát nézte, valami régi filmet, s már nem is emlékszik rá, hogy mit látott. Az igazság az, annyira unta a filmet, hogy a végét el is aludta. Az esküdtek úgy bólogattak, hogy mindenki látta, ennek a vádlottnak, aki a saját ügyében tanúskodik, egyetlen szavát sem hiszik el. Az eset világos — ez volt az esküdtek arcára Írva —, Jane gyilkosa Stafford Talbot. Ezután Louis a másik tanút, vagyis engem szólított a tanupadhoz. Itt, a legtermészetesebb hangon előadtam a következőket: Stafford Talbotnak egy alkalommal Marylin, a volt feleségem mutatott be az utcán. Véletlenül találkoztunk össze, és Talbot megkérdezte, nem vállalnám-e el valami adó-ügyét. Sokat bosszankodik az adóhivatallal, jogi tanácsra lenne szüksége. A gyilkosság napjának estéjén, Talbot lakása tájékán akadt dolgom, eszembe jutott az ajánlata. Marylintől tudtam azt is, hogy Talbot afféle éjjeli bagoly, gondoltam, bezörgetek hozzá az ablakon. Odaléptem az ablakához, és jól láttam, hogy ott ül a tv-készülék előtt és jóízűen alszik. Megnéztem az órámat: 11 óra 15 perc volt. — Vagyis a gyilkosság ideje! — szólt közbe a védő. S ezzel be is fejeztem a vallomást. — És miért csak most jut eszébe mindezt bejelenteni!? — csattant föl ingerülten az ügyész. —Azért — feleltem csodálkozva —;, mert Talbot ártatlansága számomra annyira nyilvánvaló volt, hogy eszembe sem jutott vallomásra jelentkezni. — Nem az ön dolga megállapítani, hogy a vádlott ártatlan-e avagy sem! — Bocsánat, ügyész ur — szóltam rendkívül udvariasan —, én csupán az ön kérdésére válaszoltam. Több tanú nem volt. Az esküdtek, arcukon jól látható zavarral, visszavonultak. S nem telt el húsz perc, meghozták az ítéletet. Amely szerint, minthogy az ügyész, letve a vádhatóság nem tudott megnyugtató bizonyítékokat produkálni, a vádlottat felmentették. Amikor Talbot-tal kezet ráztam, csak ennyit mondott: Ha netán tehetnék valamit önért... Majd sarkon fordult, kisietett a teremből, egyenesen a boldogan mosolygó Marylinhez. Mindenki tudta, hogy hamarosan összeházasodnak. Én is tudtam ... Hamvas szerelmüket igazán kár lett volna valami durva Ítélettel megrontani. Marylin ugyanis megérdemelte a sorsát. Szépséges exfeleségem nem tudta, hogy a meggyilkolt Jane valaha Talbot felesége volt. S azt sem tudta, hogy már Lindát, az első asszonyt is Talbot gyilkolta meg, de a nyomozást megetettük egy autóbaleset meséjével. Csak én, mint Talbot ügyvédje, tudtam a dologról. Akkor is nekem kellett őt kihúznom a csávából. S hogy most, noha nem én voltam a védője, mégis olyan készségesen segítettem rajta, annak egészen más oka van. Talbot, ez a született gyilkos, hamarosan rádöben majd arra, hogy Marylin mellett csak a nyomor vár a férjre. Az ilyen asszonyt eltartani még egy milliomosnak sem gyerekjáték. S amint erre Talbot rájön, ahogy Lindán és Jane-on, Marylin-en is túl fog adni... S a hármas feleséggyilkosságért előbbutóibb a villamosszékbe ültetik. Én pedig, anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellene, páholyból nézem végig az egész komédiát. S ami a legfontosabb, megszabadulok attól a gondtól, hogy életem végéig tartásdijat fizessek Marylinnek. — VÉGE.— A KORONATANÚ Amikor dr. Albert North üzenetét megkaptam: keressen föl az irodájában! — azonnal tudtam, miről van szó. Kirúgnak az egyetemről... Két évvel ezelőtt Albert North — egykori kollégiumi társam — hivott meg, és docensként alkalmazott a filozófiai tanszéken. Elfogadtam a meghívást, és ez lett a vesztem. Most már világosan látom, hogy cselszövés áldozata lettem. Albert North igy vett elégtételt rajtam. Már a kollégiumban is éreztem, mennyire fáj neki, hogy nekem minden sikerült... Tanáraim, pajtásaim egyaránt jobban szerettek, mint őt, a malacképü “kisokost”, aki ugyan kazalba gyűjtötte a kitüntetéseket, de a baseball csapatba még tartalékként sem tudott bekerülni. Mig én sztár voltam a csapatban. Két évvel ezelőtt idehozott az egyetemre, hogy — csellel, örökös szurkálásaival, ironikus megjegyzéseivel — előbb lejárassa a tekintélyemet, majd tönkretegyen. Hányingerem támadt az örökös klasszikus idézeteitől. A minap már nem birtam megállni, amikor Platonra hivatkozott, közöltem vele, hogy Platón csupán egy elavult vén szamár ... Ezzel betelt a pohár. (Folytatj uk.)
